Egy család lettünk! – beszélgetés Horváth Rékával és Kun Miklóssal
Történetek egykori pázmányosokról, akik igaz szerelmüket, társukat az egyetemen találták meg

egycsaladlettunk_hr_km.jpg

Horváth Réka és Kun Miklós azonos szakpárjuk miatt együtt jártak az előadásokra, szemináriumokra, vizsgákra, szigorlatokra. Egy pázmányos házibulin barátságukból szerelem lett, a lánykérés pedig egy előadásból vett idézettel történt. Együtt váltak felnőtté, kapcsolatukban és az által mindketten kiteljesedtek. Beszélgettünk az első találkozásról, kibontakozásról, gyerekekről, a családban megélt őszinte közösség, egység és szeretet öröméről.

Mikor és hogyan ismerkedtetek meg?

Miklós: 1998, ősz, tantárgyfelvételi időszak, talán az első nap Piliscsabán. Hosszan böngészgettem a Kommunikáció Intézet faliújságát. Próbáltam a kétszakosságot, a kötelező tantárgyakat és az új fogalmakat összeegyeztetni. Reménytelenül. Már a kétségbeesés kerülgetett, amikor végre feltűnt két lány. Az egyik majdnem punk: rövid haj, bakancs… Hú, vele szót fogok érteni – gondoltam. Megszólítottam őket. Végre! Azonos szakpár. Megmenekültem. A rövid hajú aztán felém nyúl és levesz rólam egy bogarat. Itt kezdődött.

Réka: Az első hét péntekjén találkoztunk először. Nyilván a sok szakpárosítás miatt elég nehéz volt elsőre olyan emberekbe belefutni, akinek ugyanazok voltak a szakjaik. Ráadásul gólyaként elég elveszett még az ember. Nyomtatott tanrend volt, papíron kellett a tanszékeken szemináriumokra feliratkozni, nézni kellett mindkét szak előadásait, szemináriumait, a kötelező tárgyakat, a lektorátusi nyelvórákat, hogy semmi ne ütközzön semmivel. Én hamar találkoztam egy kommunikáció-történelem szakos lánnyal, így tudtuk egymást segíteni a tárgyfelvételben. Miki egy szlovák szakossal sráccal próbálta az első hetet „túlélni”, így tényleg nagy volt az öröm, amikor pont ugyanolyan szakpáron tanuló hallgatókkal találkozott. Innentől együtt jártunk előadásokra, szemináriumokra. Ekkor még mindketten más párkapcsolatban voltunk, de másfél év alatt nagyon szoros barátság alakult ki közöttünk. Én jártam szorgalmasabban be a reggeli előadásokra is, így sokszor kérte el a jegyzeteimet. Nem kevés munkával a nehezen olvasható kézírásomat is megtanulta értelmezni. Majd egy pázmányos házibulin sikerült „elrontani” a barátságunkat, ugyanis a barátságból szerelem lett. A legviccesebb és nagyon pázmányos, hogy később Miki stílusosan Bodor Mária Anna tanárnő Vallásfilozófia előadásából vett idézettel kérte meg a kezem, a mai napig meg van az a jegyzetdarab.  

Milyen szerepet töltött be az életetekben a Pázmány?

Miklós: Alapvetőt. De nem csak a szakpárok vagy a megismerkedés miatt. Az a szellemi alapozás, amely főleg a filozófia tantárgyakon keresztül került belénk, mind a munkánkban, mind a magánéletben, gyereknevelésben támpontokat ad. Hol explicite, hol tudat alatt. Be- és össze is drótozott ez minket.  

Réka: Jelentős szerepet. Rendkívül sok értéket, világszemléletet és komoly tudást szereztünk az itt töltött 5 év alatt. Olyan tanárokat ismerhettünk meg, akikre ma is hálával és elismeréssel gondolunk vissza. Nemcsak egymást ismertük meg itt, de életre szóló barátokat is szereztünk a Pázmányon, jó pár volt hallgatótársunkkal ma is tartjuk a kapcsolatot, egymás gyerekeinek a keresztszülei lettünk, a mai napig összeköt sokunkat a pázmányos lét. Mindkettőnknek a Pázmány volt az első katolikus oktatási intézménye, de az ott kapott értékrend és közösség azt a tapasztalatot hozta számunkra, hogy ezt az értéket kell a gyermekeinek is továbbadni. Így Ábel fiunk már a Piarista gimnázium diákja, Bora lányunk pedig a Néri Szent Fülöp Általános Iskola tanulója.

Amikor az egyetemi éveitekre gondoltok vissza, milyen gondolatok jutnak eszetekbe?

Miklós: Mi kijárók voltunk, ezért csak a legnagyobb bulikon voltunk jelen. A kint lakók mindennapi társasági életének mélyébe nem jutottunk el. Viszont hamar kialakult egy kisebb kör, akikkel összejártunk. Erre jó visszagondolni. A szakmaiságot tekintve én leadtam a történelmet és a szociológiára váltottam. Eleinte nem tűnt jobb döntésnek, majd Bozsonyi Károly (vissza)érkezésével minden megváltozott. Piacképes tudást kaptam, karrierem ennek az alaptudásnak köszönhetem.

Réka: Mi 1998 és 2004 között jártunk a Pázmányra. Ez a piliscsabai campus felvirágzásának a kora volt. A szemünk láttára épült a Stephaneum. Nekünk még az AudMax a szovjet laktanya ebédlője volt, itt végeztük el a 19 kötelező előadást, de már a Stephaneumba vehettük át a diplománkat. Nagyon szerettünk kijárni és ott tanulni. Felejthetetlen életérzése és különleges hangulata volt Piliscsabának annak idején és most decemberben amikor az egyetem végleg beköltözött, meghatódva mentünk ki elbúcsúzni a campustól. Sok nehézség volt, főleg az utazás, de mégis csupa csupa jó emlék jött elő, akik oda jártunk, mind a legnagyobb szeretettel gondolunk a piliscsabai évekre.

Melyik a legemlékezetesebb pázmányos emléketek?

Miklós: Nekem egy ölelés. Még nem jártunk. Akkor még én is törit hallgattam. Szerettük az ókort. De egy Róma vizsgán mindketten elhasaltunk. Közösen buktunk. Mindketten éreztük, hogy ez nem lehet. Ennél jobbak vagyunk. Bementünk hát a tanárhoz átnézni a ZH-t. Én találtam meg előbb az enyémet és meglepve tapasztaltam, hogy egy egész oldal nincs hozzáadva a pontjaimhoz. Bőven kettes lett. Rettenetes érzés fogott el: mekkora a valószínűsége, hogy neki is ugyanez van… 1%? Nem is mertem oda nézni… Hogyan fogok reagálni, ha neki, az akkorra legjobb barátomnak nem sikerül. Hát, neki sem adták hozzá az utolsó oldalt. Neki is kettes lett. Kijöttünk. Nem érdekelt, hogy mit szól majd, megöleltem. Nevettünk.

Réka: Nem vizsga volt, amit Miki mesél, hanem maga a rettegett ókor szigorlat írásbeli része. Annyi eszméletlen sok tanulás után mindketten megbuktunk, nem akartuk elhinni...bementünk a tanszékvezetőhöz, hogy megnézzük a javítást. 4 lapból állt a szigorlat: egy oldal egyiptom, egy oldal ókori kelet, egy oldal ókori görög töri és egy oldal Róma és a római töri egész oldal pontszámait lehagyták az összesítésből, mindkettőnknek. Szóval bőven görbült, azt a megkönnyebbülést... kimentünk és ott a folyosón örömében megölelt, onnan már tényleg csak idő kérdése volt, hogy mikor jövünk össze, így is lett.

Közös életeteket milyen erőforrás táplálja?

Miklós: A közös tapasztalatok. Az élet közös megpróbáltatásai, amelyekben – úgy érezzük az elején, hogy jogtalanul és nem fair módon - „együtt bukunk”. Miért történik ez velünk? Megérdemeljük? Ám az „ennél jobbak vagyunk” tapasztalata az az erőforrás. Eddig mindig szintet lépve jöttünk ki az ilyen helyzetekből.

Réka: A hasonló értékrend, a hasonló világnézet, nyilván az is sokat számít, hogy régóta ismerjük egymást, szinte együtt váltunk felnőtté, ráadásul pont ugyanazon az egyetemen. És a gyerekeink, akikre nagyon vágytunk.

Az egyre több munka, a felgyorsult élet eltávolíthatja egymástól a házastársakat. Ti mit tesztek ez ellen? Hogyan jut minőségi idő a családra és ezen túl kettőtök kapcsolatára?

Miklós: Azt hihetnénk, hogy a minőségi közös idő csak valami elmélyült, hosszú dolog lehet. A mi érdeklődési körünk metszete nagyon vékony. Ezt elfogadtuk. Bár a közös utazások roppant fontosak, számomra a pillanatnyi „egymás felé fordulós” élmények ugyanilyen erősek.

Réka: A legfontosabb tényleg a közös minőségi idő, amire egyszerűen időt kell szakítani és kész. Volt, hogy ezt elhanyagoltuk, ami egy pár éves kapcsolatba beleférhet, mert még visz a lendület, vagy kisgyerekekkel sokszor kivitelezhetetlennek tűnik, de 20 év után nem szabad elengedni, mert egyszerűen kiég az ember. Kell olyan is, hogy kettesben legyünk és kell olyan is, hogy a gyerekekkel négyesben. Ha ezt elhanyagoljuk, akkor tényleg érezhető a feszültség, a fáradtság, a kimerültség, a beszürkülés és ez senkinek sem tesz jót.

Milyen praktikáitok, szokásaitok vannak a kapcsolatotok frissen tartására?

Réka: Sablonosan hangzik, de a kettesben eltöltött minőségi programok, színház, vacsora, kisebb utazások nagyon, nagyon sokat tudnak hozni a konyhára. Ez most a covid miatt szintén átalakult, elég nehéz is, de igyekszünk azért néha-néha valahogy kiszakadni a hétköznapokból.

Véleményetek szerint melyek a házasság sarkalatos pontjai?

Miklós: Először is együtt kell tudni változni. Szerintem én minimum két, de lehet, hogy három Rékával éltem már és belőlem is minimum ez a második, aki most vagyok. Másfelől pedig az is fontos, hogy a másik érezhesse magát szabadabbnak velem, mint nélkülem lenne… és vica-versa.

Mi szolgálhat fogódzóként a házasság rosszabb napjaiban?

Miklós: A türelem.

Réka: A tudat, hogy mennyi mindent vittünk együtt véghez, a közös szép emlékeink és a legfontosabbak a gyerekeink.

Mit tartotok az életben a legértékesebb ajándéknak?

Miklós: Én egyfelől azt, ha úgy élhetek, hogy nem kell elvárásokat megfogalmazzak, de nem is kell ilyeneknek megfeleljek, viszont mégis működik a kapcsolat. Mi jól haladunk efelé. Másfelől pedig látni a felnövő gyerekeket.

Réka: Azt, hogy nő lehetek a XXI. században. Az anyaság az egyik legnagyobb csoda az életben, egyben nagyon meghatározó része a személyiségemnek, ugyanakkor lehet hivatásom, menedzselhetek egy családot, de mellette lehetnek saját céljaim, terveim úgy, hogy mellettem áll egy férfi, aki mindebben támogat.

Milyen jövőbeli terveitek vannak?

Miklós: Most vagyunk 41 évesek. Ábel 16 éves lesz a nyáron, Bora 8 volt ősszel. Kiléptünk a kisgyerekes szülői státuszból és van 20-30 nagyon aktív év előttünk. Azt gondolom, hogy mindketten hivatástudattal végezzük a munkánkat. Jót akarunk tenni másokkal, miközben flow élményt keresve dolgozunk; csak egyikünk egyéni, a másikunk inkább társadalmi szinten tudja ezt kifejteni jobban, persze mindkettőnek van hatása mindkét oldalra. Ennek a gyümölcseit le szeretnénk aratni, és egy részét befőzni a gyerekeknek… Hogy konkrétabb legyek magamra nézve: a marketingkommunikációs iparban azokat a pontokat keresem, ahol a tőke profitvonzó aktivitása közben társadalmilag hasznos változásokat is elér. Azt szeretném, ha munkám révén ebben minél több ember küldetést érezne. Privát életemben pedig aktív kikapcsolódással, a funk-rock zenekarommal szeretnék magasabb szinten alkotni, adni a jövőben. Végül, de nem utolsó sorban megteremteni mindazt az erőforrást, amely révén gyerekeink jól konvertálható tudásra tehetnek szert.

Réka: Én pont az elmúlt két évben valósítottam meg az egyik nagy tervemet: új hivatást választottam, a pázmányos alapokra támaszkodva a pszichológiai irányba fordultam és elvégeztem egy egyetemi szakirányú továbbképzést. Most ennek kibontakoztatása a célom és úgy érzem, ehhez a legjobb úton haladok.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Horváth Réka és Kun Miklós

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

süti beállítások módosítása