„Mint egy több évtizeden át tartó, elköteleződésen alapuló házasság”
Interjú Bognár Zsuzsával

bognar_zsuzsa.jpgBognár Zsuzsa felsőoktatási pályafutása rögtön a Pázmányon kezdődött 1995-ben, ahol olyan neves professzorok kollégája lett, akik őt is tanították. Bár tudományos ambíciói voltak, a tanítást megszerette és küldetéses feladatának tartja a hallgatók kultúrára, művészetre, gondolkodásra való nevelését. Azt a tudományos kompetenciát, amit távlati célként szeretett volna elérni, úgy érzi, megszerezte. A Pázmány különlegessége kapcsán egy Jelenits István által megfogalmazott mondatot idéz: a hallgatók iránti felelősségérzet.

Mindig is tanítani szerettél volna vagy voltak más céljaid?

A pályaválasztás idején sokáig bizonytalan voltam. Nem akartam tanítani, úgy gondoltam, ehhez nem rendelkezem elég határozottsággal, és követendő mintát sem tudnék nyújtani a fiatalabb korosztálynak; inkább tudományos ambícióim voltak.

Mióta dolgozol felsőoktatásban? Mikor és hogyan kerültél a Pázmányra?

A felsőoktatási pályafutásom rögtön a Pázmánnyal kezdődött, elég későn, 34 évesen kerültem a Germanisztikai Intézetbe. Ha jól emlékszem, Vizkelety András professzortól először 1993-ban jött a hír a Pázmány, illetve a Germanisztikai Intézet megalapításáról. Nagyon megörültem neki, ő pedig szívesen vette a jelentkezésemet, mert addigra letettem a kandidátusi fokozat megszerzéséhez szükséges vizsgákat, és már „csak” a disszertáció befejezése volt hátra.

Milyen volt egy újonnan induló egyetemen oktatni? Milyen reményeid, terveid voltak?

Mivel előtte nem voltak felsőoktatási tapasztalataim oktatóként, nem tudtam felmérni, mi a jelentősége annak, hogy újonnan induló egyetemen dolgozom. Az feltűnt, hogy nagy a fluktuáció az oktatók között, sok óraadóval dolgozunk, akik szívesen jönnek hozzánk, mert szakmai presztízse volt egy-egy pázmányos meghívásnak. Nemcsak az ELTÉ-ről jöttek, hanem a szegedi egyetemről is, pl. Bassola Péter nyelvész professzor. Várakozásokkal teli évek voltak, mindenki szép jövőt jósolt nekünk és a felsőoktatás megújulását.

Kezdetben nagyon meg voltam szeppenve, hiszen hirtelen olyan neves professzorok kollégája lettem, akik még engem is tanítottak az ELTÉ-n: Vizkelety András, Tarnói László, Hessky Regina. Utólag elgondolkoztam azon, micsoda merészség volt, hogy az akkori tanszékvezetőhöz, Tarnói Lászlóhoz odamentem az első órarend-megbeszélés után, és bejelentettem neki, természetesen megtartom a rám kiosztott kurzusokat, de a jövőben főleg 20. századi irodalmat szeretnék tanítani. Akceptálta.

Az első 10 évben rendszeresen látogattam tapasztalatszerzés és tanulás céljából az idősebb kollégák kurzusait, főleg Antonia Opitz előadásaira jártam szorgalmasan. Ő magyar gyökerekkel a DAAD jóvoltából érkezett a Lipcsei Egyetemről, és 7 évig tanított nálunk 20. századi német irodalmat és irodalomtudományos módszereket. Hatalmas érdemei vannak a tehetséggondozás terén, összesen 10 germanista doktorandusz jelentkezett hozzá az induló irodalomtudományi doktori iskolában, akik közül hárman PhD-fokozatot szereztek. Egyikük, Soproni Zsuzsa, ma kollégám.

A kezdettekkor milyen volt az oktatók és a hallgatók között a kapcsolat? Meg tudta ezt a jellegét őrizni az idők folyamán, ha igen, akkor hogyan?

Az első 10-15 évben a mai viszonyokhoz képest rengeteg hallgatónk volt. A kapcsolat közvetlenebb volt, mint amihez én szoktam az egyetemi éveim alatt, ugyanakkor az idősebb professzorok és a hallgatók között természetszerűleg akkor is megvolt a „tisztes távolság”. Sokáig tegeződtem a hallgatókkal, erről akkor szoktam le végérvényesen, amikor észre vettem, hogy már nem tegeznek vissza. Kétségtelen azonban, hogy a hallgatók számára a kezdeti években is könnyebb volt az oktatókat megszólítani, már amiatt is, hogy folyton egymásba botlottunk a piliscsabai campuson vagy a tömegközlekedési eszközökön, amiken kijártunk. Ez lényegében nem változott, hiszen a kommunikációs lehetőségek sokat fejlődtek, és ezzel mindnyájan együtt élünk.

Milyen fejlődésen ment keresztül a német szak, az intézet és Te saját magad?

 A német szak a kezdeti látványos felfutás után, amely nagyban köszönhető volt Szigeti Imre 7 éves intézetvezetői tevékenységének, a bolognai folyamat következtében stagnálni kezdett, majd az utóbbi években még tovább szűkültek a lehetőségei. Kb. egy évtizede tanszéki keretek között működünk. Mire elértük, hogy akkreditálják a mesterképzést, megcsappant a hallgatói létszám, ennek következtében megfogyatkozott az oktatói állomány is. Az utóbbi miatt a mesterképzésben le kellett építenünk az egyik szakirányt, ez pedig az utánpótlás kinevelésében fog gondokat okozni. Távlatilag még nem megállapítható, milyen mértékben sikerül megváltoztatni ezt a trendet az új budapesti helyszínnel, mindenesetre az első tanév a beköltözésünk után látványos javulást eredményezett.

A szakmai tevékenységemet a tudományos mutatók alapján átlagosnak gondolom, de az egyetemi életpálya nem csak a karrier-építésről szól. Azt a tudományos kompetenciát, amit távlati célként szerettem volna elérni, úgy érzem, megszereztem. Oktatóként biztosan jót tett, hogy megszerettem a tanítást, és küldetéses feladatnak tartom a hallgatók kultúrára, művészetre, gondolkodásra való nevelését. Ennek érdekében a saját korlátaimon túllépve igyekeztem mindenféle olyan, tanórán kívüli kulturális élményben részesíteni őket, amik – reményeim szerint – tájékozódási minták lehetnek később is. A tanszékvezetői működésem viszont bizonyára nem sikertörténet. A szak túlélte az elmúlt 10 év viszontagságait, ennyi.

Véleményed szerint mitől lesz valaki sikeres oktató?

Nincs receptem, hiszen mindig új generációk jönnek, más háttérrel, más elvárásokkal. Ezekhez valamennyire alkalmazkodni kell: Talán az a legfontosabb, hogy odafigyeljünk a hallgatói jelzésekre, és igyekezzünk ezekre megfelelően reagálni.

’Sikeres’ nem akartam lenni az oktatásban egyébként. Azon vagyok, hogy a hallgatók fogékonnyá váljanak egy probléma, egy látásmód iránt, ezért igyekszem fontos tartalmakat fogyasztható, lehetőség szerint élvezetes/érdekes formában  közvetíteni. De a show-hoz semmi érzékem; a tanulás „nem középiskolás fokon” lemondással, küszködéssel jár, és ezt tudatosítani kell a hallgatókban.

Hogyan írnád le a Pázmányhoz való kötődésedet?

Mint egy több évtizeden át tartó, elköteleződésen alapuló házasságot, amely nagy reményekkel indul, ahol a házasfeleknek sok türelmet és megértést kell tanúsítaniuk egymás iránt; és közös az öröm és büszkeség a gyermekek láttán.

Véleményed szerint miben rejlik a Pázmány különlegessége?

A hallgatók iránti felelősségérzetet nevezném meg különlegességnek. Ezt egyébként nem én fogalmaztam meg így, hanem még évekkel ezelőtt Jelenits Istvántól hallottam egy kerekasztal-beszélgetésen a Stephaneum színpadán. Rögtön rendkívül találónak éreztem.

Vannak olyan kiemelkedő, emlékezetes emlékek – vagy esetleg hallgatók -, amelyekre mind a mai napig jó szívvel emlékszel?

Hogyne, rengeteg nagyszerű emléket tudnék felsorolni. Meghatározó, alapvető élmény az az összetartó kollegiális közösség a tanszéken, amely a személycserék ellenére kiegyensúlyozottan, egymásra odafigyelve, egymást segítve dolgozik. Vannak közös projektjeink, konferenciáink, publikációs fórumaink, kikérjük egymás véleményét zűrös hallgatókról.

A hallgatókkal kapcsolatos legemlékezetesebb pillanatok a közös kirándulásokhoz főződnek. Több ilyen volt, de a legelső, 2013-as egy hetes bécsi tanulmányutat tartom a legsikeresebbnek. Mindenre futotta 15 hallgató számára a kézhez kapott ösztöndíjból, amit a Campus Hungary által kiírt pályázaton nyertünk: úti- és szállásköltségre, múzeumi, színházi és koncerttermi belépőjegyekre. A hallgatók nemcsak résztvevői, hanem szervezői is voltak a programoknak, amelyeket együtt találtunk ki.

És nagyon jó emlékeim vannak a korábbi doktoranduszaimról, főleg Harmat Tamásról és Riba Kláráról, akik minden tanszéki esemény – projekt, kirándulás – aktív, segítő részesei voltak.

Mit tartasz a saját legnagyobb sikerednek a Pázmányon töltött idő alatt?

2012-ben a habilitációm után egy hétig euforikus állapotban lebegtem. Hasonló érzés volt, amikor megjött a miniszteri határozat a mesterképzés akkreditációjáról, ez 2011 végén lehetett. És persze rendkívül örültem, amikor 2017-ben megjelent az esszémonográfiám Bécsben.

Milyen örökséget igyekszel hagyni az intézetnek, a szaknak és a kollégáknak, akikkel együtt dolgozol?

A hallgatók tekintetében szerencsére egyformán gondolkodunk. A legfontosabb, hogy a hallgató elérje azt a nyelvi minimumszintet, amit a nyelvi szűrővizsgák igazolnak. Ezen túlmenően igyekszünk differenciáltan kezelni és értékelni őket. Ez azt jelenti, hogy elsősorban a kulturális megértés és kommunikáció területén törekszünk a képességek és készségek fejlesztésére, és a fejlődés mértékét honoráljuk is.

Fontosnak tartom, ahogyan ezt a jelenlegi tanszékvezetővel, Lőkös Péterrel megbeszéltük, az egyéni kutatói célkitűzéseken túlmenően legalább egy-egy közös tanszéki projekt fenntartását, amely közösségformáló és egyben arculatteremtő a magyarországi germanisztika keretein belül.

Távlatilag elengedhetetlen a szak külföldi egyetemi kapcsolatainak a fejlesztése. Jelenleg intenzív és folyamatos az Erasmus-kapcsolat a Duisburg-Esseni Egyetem, a Partiumi Keresztény Egyetem és az eichstätti Katolikus Egyetem oktatóival. Ezek fontosak és megőrzendőek; ugyanakkor jó lenne intézményes hátteret biztosítani külföldi tudományos együttműködéseknek is.

Elengedhetetlen a tudományos utánpótlás biztosítása doktoranduszok kinevelésével minden területen, ez azonban csak részben a szak felelőssége; nagyban befolyásolja a pálya társadalmi presztízse és anyagi megbecsültsége is.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Szeretnék könyvet írni Hatvany Lajos kultúraközvetítő tevékenységéről; jó lenne a tanszéki kutatócsoport számára pályázati pénzeket megnyerni, hogy ezzel további kutatásokat indíthassunk el, konferenciákat szervezhessünk, tanszéki kötetek kiadását finanszírozhassuk. És terveim között szerepel a saját utánpótlásom kinevelése: egy olyan doktoranduszé, aki elkötelezett a német irodalomtudomány és az oktatás irányában egyaránt.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: PPKE

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Címkék

AKTUÁLIS (298) ALUMNI (57) BTK (159) HITÉLET (13) HTK (22) INTERNATIONAL (25) ITK (52) JÁK (52) MOBILITÁSI PROGRAM (7) PPCUFHSS (14) PPCUFITB (11) SPORT (15) TÁVOLLÉTI OKTATÁS (15) TUDOMÁNY (41) VÉLEMÉNY (8) ZENE (2)
süti beállítások módosítása