KomMédia, Szociológia és a Pázmány-projekt
Interjú Simon Nikolettel és László Tamással

buszkesegeink_blog_sablon_2.png

Simon Nikolett és László Tamás szociológusként végeztek a Pázmányon. Az előző félév során azonban visszatértek és tudásukkal, tapasztalataikkal segítették az egyetem egyik rendhagyó projektjének sikerét. Az általuk vezetett középiskolai kutatás legfőbb célja az volt, hogy megismerjük, miként gondolkodnak azok a gimnazisták, akik érettségi után a továbbtanulást választják, továbbá, hogy milyen jellemzők, tulajdonságok alapján választanak mindehhez intézményt. A projekt a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Kommunikáció és Médiatudományi Intézet néhány önként jelentkező hallgatójának közreműködésével valósult meg, akiket Niki és Tomi vezetett be a kommunikációs kutatás alapjaiba, rejtelmeibe.

Milyen érzés volt újra visszatérni, legalább online formában, és részét képezni a pázmányos közegnek?

NIKI: Igazán jó érzés volt számomra ismét belecsöppenni az egyetemi életbe, még így, online formában is. A közös munka felelevenítette bennem a „pázmányos” éveket, mindig örömmel gondolok vissza erre az időszakra.

TOMI: Mindig szívesen térek vissza – valamilyen formában – a Pázmányra. 2008-ban kezdtem kijárni, akkor még a piliscsabai campusra, mint OKJ-s képzésben részt vevő hallgató – ott is volt néhány óránk, amit az egyetemi tanárok tartottak. Azóta életem egyik legmeghatározóbb része az egyetem; jelenlegi munkatársaim közül többen is itt végeztek. 

Mit gondolsz, szívesen vállalnál máskor is egy kis öregdiák feladatot?

NIKI: Persze, szívesen! Szeretek különböző projektekben részt venni, az pedig, hogy ehhez még egyetemi kötődés is társul, külön szuper dolog.

TOMI: Sok szálon kötődöm a Pázmányhoz, így évről évre vannak megkeresések, például egy-egy kurzus megtartásával kapcsolatban. Emellett szerencsére nem kizárólag a feladatok találnak meg, de közösségi élmények is. Fontosnak tartom ezeknek a kapcsolatoknak az ápolását, legyen szó munkáról vagy egy jó hangulatú beszélgetésről. 

Milyen volt együtt dolgozni?

NIKI: Tomival – közös munkahelyünkből adódóan – időről időre megesik, hogy besegítünk egymásnak. Szeretek vele dolgozni, mert rendkívül alapos és lelkiismeretes a feladatokat illetően. Most egy új szerepkörben kellett helytállnunk, úgy gondolom, mindkettőnk számára élmény volt a közös munka és tanulságos is.

TOMI: Valójában nem értek váratlan dolgok. Nikivel nemcsak egy csapatban, de egy irodában is dolgozunk a munkahelyen, így napi kapcsolatban vagyunk – persze, a koronavírus most ezeket a találkozásokat is megritkította. Több mint tíz éve, az alapképzés óta ismerem Nikit, együtt kezdtük az egyetemet, évfolyamtársak voltunk. Már akkor látszott az alapossága, ami miatt a jó viszonyon túl a feladatok terén is könnyű volt később közös projekteken együtt munkálkodni (korábban egy másik munkahelyen is dolgoztunk már együtt). 

Milyen volt kommunikáció-és médiaszakosokkal együtt dolgozni? Nagyon mások, mint a szociológusok?

NIKI: Talán már az első, de néhány online találkozásunk után biztosan mondtam csodálkozva Tominak, hogy mennyire más a két szak hallgatóinak tanórai hozzáállása. Szerintem számos szociológus-növendék nevében beszélek, amikor azt mondom, hogy mi talán egy kicsit jobban szeretünk meghúzódni a háttérben és hosszabb idő kell ahhoz, hogy megosszuk az adott témával kapcsolatos ötleteinket, gondolatainkat, intézményes keretek között. Így kifejezetten üdítő volt azt látni, milyen nyitottan és proaktívan álltok az egyes feladatokhoz és bátran mertek segítséget kérni. Ez jó!

TOMI: Eléggé. Egyébként ezt már az egyetemi évek alatt is észrevettük – vicces volt, ahogy közösen próbáltuk a szaktársakkal, barátokkal megfogalmazni, hogy milyenek a törisek, a nemzetközisek, a kommosok vagy éppen a szocosok. Talán az sem véletlen, hogy éppen a szociológia és a kommunikáció lett az a két irány, ami mellett elköteleződtem (mindkettőből elvégeztem a mesterképzést, természetesen a Pázmányon). Nem dicsérném agyon egyik társaságot sem – én egyszerűen jól érzem magam mindkét közegben; talán azért is, mert értelemszerűen hasonló dolgok foglalkoztatnak minket. Amiben különbözik a két szak, az talán a habitus. A szociológusok sokszor megfontoltabbak, a kommunikáció szakosok pedig dinamikusabbak. Mindkettőre szükség van szerintem – talán ezért is próbálom ötvözni a két területet. Még van hova fejlődnöm e téren. 

Mit gondolsz a félév során közösen végzett kutatásról?

NIKI: Úgy gondolom, hogy kifejezetten gördülékeny és élvezetes volt a közös munka, tényleg mindenki beletette szívét-lelkét. Az elejétől kezdve érezhető volt az ügy iránti elhivatottságotok, ami egy kutatás esszenciája. Kifejezetten jó ötletek, interjúkérdések és kérdőív öltött formát, amik gond nélkül hasznosíthatók lesznek más kutatások során is.

TOMI: Az első szó, ami eszembe jut, hogy hiánypótló. A 2010-es évek elején több hasonló kutatásban is részt vettem, még hallgatóként – azóta viszont, amennyire tudom, nem igazán készült felmérés (vagy legalább is kevés) azzal kapcsolatban, hogy milyen a Pázmány megítélése, illetve hogy a középiskolásokat mivel lehet megszólítani, mi az, amire az egyetem építeni tud. Ez most egy első lépés volt, ahogy mondani szoktuk, feltáró jellegű vizsgálatot hajtottunk végre. Ahhoz, hogy az egyetem sikeres legyen a kitűzött célokat illetően, véleményem szerint nagy szükség van arra, hogy bizonyos időközönként felmérjük az igényeket és a tapasztalatokat is. Amit egy kurzus keretei megengednek, azt maximálisan beletettétek. Hosszabb távon azonban mindenképpen érdemes a kutatás módszerességét fejleszteni, hogy az adatok megbízhatók legyenek – ehhez természetesen erőforrások biztosítására is szükség van. 

Milyen volt online felépíteni a kutatást?

NIKI: Kétségtelen, megvannak az online kutatás előnyei, például időhatékonysági szempontból kifizetődőbb ezt a módszert alkalmazni. Ugyanakkor online nincs meg az a plusz, amit egy „offline” tanóra, brainstorming vagy egy interjú adhat. Azt azonban mindenképpen hozzá kell tenni, hogy a munka így sem veszít az értékéből. A pandémia számos területen változást hozott, a kutatások megtervezése során is szükséges alkalmazkodnunk a helyzethez.

TOMI: Szerintem a személyesség nagyon fontos. Az volt a mázlink, hogy viszonylag kis létszámban vettünk részt a beszélgetéseken, így ez az online forma ellenére is működőképesnek bizonyult. Sajnos más munkák miatt volt, hogy nem, vagy csak korlátozottan tudtam bevonódni, de szerencsére ez nem okozott gondot – inkább egyfajta tanácsadói szerep volt a miénk, a munka dandárját ti végeztétek. Igazából könnyű dolgunk volt; kommunikáció szakosként hoztátok a megszokott tempót, hangulatot. Külön élveztem, hogy volt kétirányú kommunikáció – a kedvencem a kérdőív megvitatása volt, amikor pontról pontra végigvettük a kérdéseket és a válaszlehetőségeket. Igazi, kollegiális hangulat jellemezte a virtuális találkozásokat. 

Milyenek voltak a hetente ismétlődő online megbeszélések?

NIKI: Izgalmasak! Néhány alkalommal kevésbé volt fókuszált a megbeszélés menete, ami természetes, de összességében úgy gondolom, mindig hatékonyak voltunk. Tényleg öröm volt látni, ahogy artikulálódik a kutatási terv és végleges formát ölt a koncepció.

TOMI: Tetszett az a rugalmasság, ahogy a kurzust tartó oktató, Morva Gábor felépítette a folyamatot. Amikor kellett, volt, hogy kicsit hosszabban is jelen voltunk, de azután következtek azok a munkafázisok, amikor már a megvalósításra került a hangsúly. Ilyenkor volt, hogy kimaradtak hetek, de ez így volt optimális. Más munkák mellett egyébként is nehéz volt néha beiktatni a jelenlétet, de amikor szükség volt rá, akkor meg tudtuk beszélni a kérdéses pontokat. Ezért is volt jó, hogy Nikivel ketten segítettünk, mert legalább egyikünk mindig ott tudott lenni, amikor kellett. 

Mit preferálsz inkább, az online vagy személyes munkát egy ilyen kutatás során?

NIKI: Mindkettőnek megvan az előnye és hátránya, ez vitathatatlan. Hatékonysági szempontból elismerem az online forma értékeit, azonban valahogy mégis többet ad az, ha személyesen zajlik a kutatási munka. Szívem szerint utóbbira tenném a voksom, de egyáltalán nem zárkózom el az online formától sem. Minden bizonnyal az az ideális, ha egymást kiegészítve alkalmazzuk a két módszert egy kutatás során.

TOMI: Egyértelműen a személyes munkát. Az elmúlt másfél év tapasztalatai alapján egyébként azt látom, hogy az emberek – számomra meglepően – könnyen vették az akadályokat. Az élet számtalan területén szükség volt áttérni online megoldásokra, de ez jóval kevesebb fennakadást okozott, mint az várható volt. Én ezt mindenesetre inkább kényszerhelyzetnek látom, olyan kihívásnak, amit sikerrel vettünk. Ettől függetlenül a személyes találkozás olyan pluszt jelent, aminek az előnyei elsőre talán nem annyira láthatók, nehezebb is érvelni a hatékonysági szempontokkal szemben. Idővel azonban kiütköznek azok a problémák, amik a személyesség és a közösségélmény hiányából fakadnak. Az emberi motivációkban kulcsfontosságúak az érzelmek, a virtualitás pedig nem képes megadni azt a személyközi dinamikát, ami nekünk viszont végső soron a mindennapi stabilitás megteremtéséhez szükséges – legalábbis én így látom.

Szerinted milyen csapatot alakítottatok ki? / Milyen csapat alakult ki belőletek összességében?

NIKI: Mindenféle szentimentalizmus nélkül mondhatom, jó kis csapat voltunk! Úgy vélem, megvolt az összhang, érdeklődők voltatok, mi pedig szívesen segítettünk és mutattuk meg, hogyan zajlik egy kutatás.

TOMI: A csapat igazából ti voltatok, vagy mindannyian együtt voltunk. Tanár úr hozta a témát, Niki és én a gyakorlati tapasztalatot, de a legfontosabb az volt, ahogy ti bekapcsolódtatok, először ötletekkel, azután pedig a tényleges munkával. Ha nem tévedek, az elemzésbe más, Pázmányos kollégák is bekapcsolódnak vagy talán ez már meg is történt. Összességében szerintem jól ment minden, nem maradt hiányérzetem. Az is tetszett, hogy összedolgoztatok, figyeltetek egymásra, kiegészítettétek a többiek ötleteit, tehát közösségként működtetek. 

Mit vársz a következő félévtől, ahol folytatjátok a közös munkát?

NIKI: Az előző félévben megismertettük Veletek a kérdőívkészítés és az interjúzás alapjait, emellett igyekeztünk hasznos tudnivalókkal, technikákkal ellátni Titeket. A következő szemeszterben, habár továbbra is szívesen segítünk majd Nektek, csekélyebb szerepünk lesz, és ez így van rendjén. Szerintem egy kutatás során mindig az eredmények elemzése és interpretálása a legizgalmasabb, egyben a legszenzitívebb feladat, amit szuper érzés lesz megtapasztalnotok!

TOMI: Augusztus vége van, de az igazat megvallva még nem nagyon látszik, hogy az ősz pontosan mivel fog telni – az biztos, hogy nem fogunk unatkozni. A kutatás kapcsán, úgy emlékszem, hogy talán lesz egy következő kurzus, ami keretet adhat a folytatáshoz. Én ezt nagyon fontosnak tartom. Úgy látom, hogy az emberek szeretnek belevágni nagyívű feladatokba, de ezeknek csak egy kis része lesz valóban működőképes és eredményes – jellemzően az, ahol a résztvevőknek van belső elhivatottságuk, de ehhez párosul valamiféle keret is, ami mederbe tereli az energiákat és látható, elérhető részcélokat jelöl ki. Én bizakodó vagyok, mert a Pázmányos identitást továbbra is erősnek látom azoknál, akik eltöltenek itt néhány évet; remélem, hogy sikerül megtalálni azokat a forrásokat és megtalálni azokat a kereteket, amelyek révén a kutatási eredmények jól tudnak hasznosulni és sok érettségizett fog jelentkezni (első helyen) a Pázmányra – hiszen végső soron ez lenne a cél. 

Mit vársz a kutatástól? Szerinted mennyire tudjátok felhasználni a kapott eredményeket?

NIKI: Minekutána ez egy gondosan megtervezett és előkészített kutatás, igaz, nem reprezentatív – vagyis az eredményeket nem általánosíthatjuk majd –, ennek ellenére a vizsgált témában remek tájékozódási felületet, a későbbiekben pedig érdemi alapot szolgáltathat egy reprezentatív kutatáshoz.

TOMI: A magam részéről én már elégedett vagyok, megkaptam a jól megszokott Pázmányos hangulatot, élményt, élveztem a veletek való közös munkát. Természetesen a továbbiakban is szívesen segítek, amennyire időm engedi. A kapott eredmények felhasználása igazából már nem rajtunk múlik. Remélem, jó elemzés készül a kérdőívből kinyert adatok és az interjúk során elhangzottak alapján. Ennek igazából ti vagytok a mesterei. Az biztos, hogy nagyon sok múlik azon, hogy a kutatási eredményeket tudjuk-e úgy kommunikálni, hogy az egyszerre legyen, lényegre törő és mégis árnyalt. Ha jól csináljuk, akkor az egyetem vezetése hasznos visszajelzéseket fog kapni, ezzel pedig segítjük a döntéshozók munkáját. Én úgy látom, hogy a mostani felmérés megmutathatja, hogy sok olyan rejtett motívum húzódik meg a felvételi döntések hátterében, amit nem feltétlenül látunk át tapasztalataink és benyomásaink alapján. Ahhoz, hogy az egyetem sikeres legyen, mindenekelőtt megbízható információra van szükség, hogy arra stratégiát, és konkrét döntéseket lehessen alapozni. 

Mi lenne a 3 legfontosabb tanács, amit a leendő, kezdő kutatóknak adnál?

NIKI: Igazából minden ilyen jellegű gondolatomat egy instrukcióba tudom sűríteni; szeresd, amit csinálsz! Úgy vélem, ebben minden benne van.

TOMI: Ha leendő kutatókról van szó, akkor valószínűleg mostanában szereznek/szereztek diplomát. Újabban és egyre inkább azt látom (de lehet, hogy ez régebben is így volt, nem tudom), hogy a hallgatók – főleg alapképzésen – azt várják, hogy mindennek lássák a közvetlen hasznát, különben nem fektetnek be energiát. Megfordítanám a dolgot: az a tapasztalatom, hogy ha valamibe beletesszük, nemcsak a munkát, hanem egész lényünket, tehát ha kellő érdeklődéssel vetjük bele magunkat valamibe, akkor az előbb-utóbb kifizetődik. Tehát az első tanácsom, hogy tegyenek kitartóan azért, ami mellett egyszer már érdeklődésük alapján letették a voksukat, és ne féljenek a kerülőutaktól sem! Ez talán inkább az általános, egyetemista énjüknek szólt – szóljon a következő még egyetemesebb részükhöz, a XXI. századi emberhez! Kutatóként ugyanis különösen fontos, de szerintem a mindennapokban való eligazodás során is egyre inkább elengedhetetlen, hogy legyen egy olyan szemléletmódunk, ami nem evidenciákra épít. Aggasztó gondolat, hogy nem lehetünk biztosak soha semmiben, de ez a helyzet, ez a valóság – ne is csináljunk tehát úgy, mintha mindentudók lennénk! Vannak persze inkább és kevésbé megalapozott vélemények, hitek, de ismerjük el, hogy mindenkinek lehet legalább részigazsága, vagy legalább próbáljuk megérteni, igazzá tenni az elsőre elfogadhatatlannak tűnő szempontokat is! A harmadik tanács pedig, hogy bármit és bármekkora hévvel is csinálunk, ne felejtsük el, hogy miért tesszük! A kutató, akiről most beszélünk, társadalomkutató; a társadalom pedig alapvetően közösségekre épül. Figyeljünk a számunkra fontos emberekre, és fejezzük ki bátran önmagunkat is! Első mentorom, Ferencz Magdolna – aki korábban szintén a Pázmányon tanított – ezt úgy fogalmazta meg, hogy a személyiségünkkel dolgozunk. 

Nélkületek nem sikerült volna az eddigi munka, köszönjük szépen! ☺

Készítette: Güttler Emma és Horváth Virág
Fotók: Simon Nikolett és László Tamás

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

süti beállítások módosítása