Kateketikát és lelkiségi teológiát tanít a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Hittudományi Karán (HTK). Külön kurzus keretében János evangéliumának kommentálását adja elő. Az ógörög és az arám nyelv ismeretébe vezeti be a hallgatókat. A szombathelyi egyházmegyéhez tartozó Csörötnek plébánosa, hét község tartozik hozzá. Az alábbiakban megismerkedhetnek Takács Gyula atya pályafutásával és gondolataival.
Atya kérem, honnan indult, és melyek voltak az első hatások, amelyek felkeltették papság iránti vágyát?
1947. augusztus 14-én születtem a határmenti kisvárosban, Szentgotthárdon. Gyerekkoromban elköltöztünk Gasztonyba, a nagypapa házába, s ott nevelkedtem négy fiútestvéremmel együtt, vallásos légkörben. Egyik bátyám ugyancsak Isten szolgálatában kötelezte el magát. Szüleimre mindig a legnagyobb szeretettel emlékezem vissza.
Egy kedves ferences, Kovács Rajné atya már korán nagy hatást gyakorolt rám megnyerő személyiségével. Később Szalai Géza szalézi atya került a faluba, aki szintén modellértékű volt számomra. Nagy türelemmel, megértéssel foglalkozott a gyerekekkel, jó időben gyakran vitt minket kirándulni, máskor ott nyüzsögtünk a szobájában, harmóniumozni tanított bennünket és bevezetett a német nyelv rejtelmeibe; minden tudását igyekezett belénk plántálni. Ezek a hatások együttesen vezetettek el oda, hogy mindig pap akartam lenni.
Hol végezte gimnáziumi tanulmányait?
Győrben, a bencéseknél. Az ottani atyák szintén nagy hatást gyakoroltak rám.
Szerzetes tanárai közül, kérem, említsen meg néhányat.
Jávor Fidél atya igazi pedagógus egyéniség volt, s szívesen emlékezem László Keresztély latintanárra is. Sokat foglalkozott velünk Kemény Dózsa atya, a kollégium rektora.
1965-ben érettségizett. Nem voltak könnyű évek. Gimnazista korában mennyit érzékelt a nyomasztó politikai viszonyokból, abból, hogy milyen beszorított helyzetben van a magyar Egyház?
Talán különösen hangzik, de ennek a valóban nehéz időszaknak is a pozitívumait éreztem. A külső nyomás, ha nem is közvetlenül, kiváltotta bennem – és mondhatom, társaimban is – a hatalom által egyáltalán nem kívánt buzgóságot. Belső tartás és lelki koncentráltság fejlődött ki bennem, és gondolom, sokan másokban is. Öntudatosan akartunk az Egyházhoz tartozni. Ezt is a papság felé vezető egyik forrásnak tekintem.
Ebben az életkorban milyen kép alakult ki Önben a papságról?
Kizárólag jó tapasztalatokat szereztem. Talán olyan nézőpontból tekintettem másokra – ma már elmondhatom, alaptermészetemhez tartozik ez a vonás –, hogy mindig a reálisan szépet láttam másokban, elsősorban plébánosaimban és szerzetes tanáraimban.
Hogyan fejlődött hitélete kisgyerekkorától érettségiző fiatalember koráig?
Töretlen vonalat rajzolhatok fel, s folyamatosan áthatott a buzgóság. Kisgyerekkorom óta ministráltam a reggel hat órai szentmisén, majd táskával a kezemben gyalogoltam át a szomszéd faluban lévő iskolába. Gimnazistaként az ismeretek, köztük a vallási ismeretek bővülésével ugyancsak lelki elköteleződés hatott át. Hitéletemben soha nem kerültem krízisbe, nem vetődött fel bennem kérdésként: valóban ez-e az utam?
Miért nem lépett be a bencés rendbe, hiszen négy éven át nagyszerű szerzetesi példaképeket látott?
Foglalkoztatott a szerzetesség gondolata, a tanári pályára azonban kevésbé vonzott. Ha lett volna mód abban az időben a kontemplatív szerzetesi életre, valószínűleg azt választom. Mivel erre nem gondolhattam, érettségi után jelentkeztem a szombathelyi egyházmegyébe. Kovács Sándor püspök úr tanulmányaim folytatására Budapestre küldött, a Központi Szemináriumba.
Milyen állapotban volt akkoriban a Központi Szeminárium? Néhány évvel korábban ugyanis az állami hatalom szinte a megszűnés szélére taszította a papnevelő intézetet, amikor a kispapok nem voltak hajlandók részt venni békepapi gyűlésen, s ezért többségüket kizárták.
Soha nem voltam kritikus szellem, ezért gyakran azt sem érzékeltem a maga összetettségében, amiről a külső körülmények árulkodtak. Burokban – a hit burkában – éltem, ahol kizárólag jó vesz körül. Ez érvényes a katonaidőre is, a szeminárium megkezdése után egy hónappal ugyanis besoroztak. A lenti laktanyába kerültem. Attól az évtől kezdve hívták be a kispapokat kétéves szolgálatra.
Lenti büntetőhelynek számított. Tartott-e kapcsolatot egyházmegyéjével, a szemináriumi elöljárókkal?
Erre nem nyílt lehetőségem. Egyik emlékem a közel két esztendőből a következő: vasárnap bementem esti misére a lenti templomba, ami szigorúan tilos volt. Nyilván jelentették, hogy valaki katonaruhában a templomban tartózkodik, mert azonnal riadóztatták az ügyeletes alegységet. Mire azonban kiértek, véget ért a mise, s engem már nem találtak.
Egyedül kispapként a katonai környezetben, a szocialista néphadseregben hogyan tudta megélni a hitét?
Ott is az említett burokban éltem, s mindenki csodálkozott ezen. Magamba zártan, Istenre koncentráltan teltek a napjaim, közben minden parancsot a legpontosabban igyekeztem végrehajtani.
A papnövendékek kétéves katonai szolgálatának kimondatlanul is az volt az egyik célja, hogy ez idő alatt megpróbálják eltéríteni a fiatalembereket hivatásuktól. Önt nem provokálták?
Nem, meg sem próbálták. Később, még a kommunista időszakban, de már papként találkoztam egy közös ismerős révén egykori szakaszparancsnokommal. Betegségében a lakásán kerestem föl. Ekkor hallottam tőle, milyen tisztelettel tekintettek rám még a tisztek is.
A katonaság után visszatért a Központi Papnevelő Intézetbe.
1967 áprilisában szereltem le. A tanévből hátralévő két hónapban levizsgáztam mindkét félév anyagából.
Kik voltak a szemináriumi elöljárói?
Potyondi Imre rektor vezette az intézményt, Paskai László, későbbi bíboros volt a spirituális, a prefektus pedig Fábián János, utóbb a Mátyás-templom plébánosa.
Milyen emlékeket őriz a szemináriumi évekből?
Mindvégig a teológia hatása alatt éltem. Igyekeztem teljesíteni, olykor túl is teljesíteni a tanulmányi követelményeket. Példaként említem: lefordítottam Zemplén György püspök úr latin nyelvű morális jegyzetét.
Egyes vizsgákat latinul kellett letenni?
Ekkor már nem. Voltak még latin jegyzeteink, dogmatikából például Diekamp professzor könyvéből tanultunk. Amikor Gál Ferenc professzor úr a saját, magyarul írt könyveiből kezdett tanítani, én továbbra is a latin nyelvű műből készültem. Említette is Gál professzor, egyedül én ismerem növendékei közül ilyen mélységben a dogmatikát.
Teológusi, tudósi pályára készült?
Soha nem voltak tudományos ambícióim, egyedül a teológia szeretete motivált, s a lelkipásztori területre tekintettem.
A Központi Papnevelő Intézetben, illetve a Hittudományi Akadémián kik hatottak különösen az Ön fejlődésére?
Mindenképpen ki kell emelnem Kecskés Pál professzor urat, akit „Kecskés Pali bácsinak” neveztünk. Jó érzéssel említem a lendületes Szörényi Andor professzort és Zemplén György püspök urat, de minden tanáromat rendkívül tiszteltem.
A szemináriumi évek alatt mennyire érezte a szabadság külső, politikai korlátozását, miközben belső szabadságban élt?
A külső valóság nemigen korlátozott. Fölmértem és tudomásul vettem a fennálló viszonyokat, de elmerülve a teológia tanulmányozásában, végtelenné tágult számomra a tér. Szent Tamás Summáját olvasva mintha nem is létezett volna a bennünket körülvevő világ.
1971-ben szentelték pappá.
Winkler József szombathelyi segédpüspök szentelt, Kovács Sándor püspök úr betegsége miatt ugyanis akadályozva volt.
Hova szólt első dispozíciója?
Pákára kerültem káplánnak, a kicsiny Zala megyei településre. A plébánia azonban nagy volt, mert tizenkét falu tartozott hozzánk.
A lelkipásztorkodás lekötötte idejét, energiáját. Mellette mégis folyamatosan gyarapította és mélyítette teológiai tudását, illetve ógörög, héber és arám nyelvtudását.
Ez utóbbi bibliai nyelvvel később, Rómában ismerkedtem meg. A licencia dolgozatot Pákán készítettem el, Szent Pál apostoli jelleme címmel. A doktori cím megszerzéséhez szükséges hatodik tanulmányi évet ugyanis nem kaptam meg főpásztoromtól.
Nagyon szerettem a falusi embereket. A hitoktatás az iskolában folyt, szinte minden diák beiratkozott. A tanító, egy meglehetősen rosszindulatú pedagógus végig bent ült, és felügyelte, nehogy „megdöntsem” a rendszert.
Érdekességként említem, hogy Öveges József professzor, kereten kívüli piarista szerzetes tanár szülőháza a plébánia szomszédságában volt. A nyári szünetek idején professzor úrral rendszeresen találkoztam a templomban. Márfi Gyula, nyugalmazott veszprémi érsek atya családja egyik távolabbi filiánkban, Pördeföldén élt. Mivel a faluban nem volt templom, az ő házukban miséztünk húsvétkor és karácsonykor. Azóta – éppen a Márfi család telkén – építettek egy kis templomot.
1972 tavaszán Fábián Árpád püspök követte Kovács Sándort a főpásztori székben.
Jó kapcsolatokat ápolt Zemplén György püspök úrral, őt váltotta a Pápai Magyar Intézet (PMI) rektori beosztásában. Zemplén püspök úr beajánlott engem, hogy tanulmányaim folytatására küldjön ki Rómába.
Az akkoriban kötelező állami hozzájárulás után kikerült az „örök városba”. Ki volt akkoriban a Pápai Magyar Intézet rektora?
Bagi István atya, a későbbi püspök. Tanulmányaimat a Pápai Biblikus Intézetben végeztem. Három éven át Ó- és Újszövetséget hallgattam. A licenciátusi dolgozatot újszövetségi témából írtam a közelmúltban, 94 éves korában elhunyt, máltai származású Prosper Grech professzor úrnál, ágostonrendi szerzetesnél, későbbi bíborosnál. A példabeszédek egzisztenciális értelmezése – ez volt dolgozatom címe.
Hogy érezte magát Rómában?
Mintha egy hatalmas kapu nyílt volna ki előttem. Ott éreztem meg, milyen szorításban éltünk idehaza. Tudományos szempontból minden előadás revelációt jelentett számomra. Az oktatás többnyire olasz nyelven folyt, de francia, német és latin nyelven is voltak előadások. A német, a francia és a latin nem jelentett problémát, de az olaszt nem ismertem. Az első félév végén azonban már vizsgázni tudtam ezen a nyelven is.
Rómában doktorált?
Nem, ott licencia fokozatot szereztem. A doktori cím megszerzése igen elhúzódott, különösebben nem is ambicionáltam. Ma is őrzöm Erdő Péter bíboros úr, akkoriban a Pázmány Péter Katolikus Egyetem rektorának levelét, amelyben a doktori cím megszerzésére bíztatott. Végül Kuminetz Géza atya hatására doktori értekezésként beadtam a Jelenések Könyve nyolcszáz oldalas kommentárját 2005 körül.
Hazatérése után hová helyezték?
Fábián Árpád püspök úr maga mellett tartott titkárnak. Öt évig szolgáltam aulistaként. Közben Budapesten megindult a teológiai képzés levelező tagozaton. Meghívtak tanítani, s Szombathelyen is hasonló formában adtam elő a teológiát felnőtt érdeklődőknek, orvosoknak, pedagógusoknak, mérnököknek. Testvéremmel, aki káplánként szolgált Szombathelyen, rendszeresen felkerestük a katolikus családokat, egy árnyék azonban mindig követett minket. Püspök úr felszólított, hagyjak fel ezzel, de miután folytattam a családpasztorációt, állami nyomásra eltávolítottak a püspökségről. Rábagyarmatra kerültem, s azóta is ott szolgálok. Kezdetben Rábagyarmat volt a plébánia központja, és hozzátartozott Csörötnek. Később itt templomot építtettem a kinyilatkoztatott Ige tiszteletére, amelyet 1985. szeptember 29-én szentelte fel kérésemre Luigi Poggi érsek. Fábián püspök urat én kísértem római útjai során, így kerültem közelebbi kapcsolatba Poggi érsekkel. Egyik magyarországi látogatásakor bemutattam neki az oltár makettjét, mondván, ehhez szeretnék templomot építeni. Ő pedig az Állami Egyházügyi Hivatalban elintézte az engedélyezést. Poggi érsek – Agostino Casaroli bíboros után – a keleti tömbben az Ostpolitik vatikáni vezetőjének számított. A templomot ünnepélyesen a Szentatyának ajándékoztuk. Válaszában II. János Pál pápa azt írta: aki belép a templomba, részesül az ő áldásában.
A tudományos munkát, a tanítást folytatta-e?
A levelező tagozaton egy idő után megszűnt a szereplésem. Lékai László bíboros úr nyelvi katedrát alapított a Központi Hittudományi Akadémián, s megbízott a tanszék vezetésével. Latint, hébert és görögöt tanítottam plébániai munkám mellett. 1986-ban – minden előzetes értesítés nélkül – állami nyomásra megvonták tőlem a tanítás jogát. Szokás szerint mentem órát tartani, s a portás közölte velem, már nem tanítok ott… Ennek ellenére megtartottam a szerdai különórát is. Máté evangéliumának kommentárjával foglalkoztunk, és éppen annál a résznél tartottunk: boldogok, akiket üldöznek az igazságért.
Másnap reggel bekopogott hozzám, eléggé feszült hangulatban egyik tanártársam, hogy a dékán beszélni akar velem. A dékán úr közölte, a fél tízkor kezdődő órámat már nem kezdhetem el. Erre szó nélkül fölálltam és hazautaztam.
A rendszerváltozással térhetett vissza a katedrára.
1991-ben Léber Mihály és Kuminetz Géza atya, a Veszprémi Hittudományi Főiskola tanárai meghívtak biblikus oktatónak. Ettől kezdve húsz éven át ott tanítottam.
Mikor került vissza, de most már a PPKE keretében, a Hittudományi Karra?
Mint említettem, megszereztem a doktorátust, majd sor került a magántanári habilitációra, s Erdő Péter bíboros úr kinevezett magántanárnak. Előbb János evangéliumának a magyarázatát adtam elő, a lelkipásztori tanszék keretében pedig mindmáig kateketikát és a lelki élet teológiáját, valamint arám és görög nyelvet tanítok. Kétévenként a doktori iskola egyik szemeszterében Az egzegézis története címmel tartok kurzust.
Közben megjelent Az Újszövetség irodalma című kétkötetes művem, a Jelenések Könyvének és a Római levélnek a kommentárja. János evangéliumának kommentárjai öt kötetet tesznek ki. Emellett, mivel 1980 óta rendszeresen tartok lelkigyakorlatokat, ezekből három lelkigyakorlat anyagát adtam közre, Együtt az Egyetlennel címmel. Most van kiadás alatt egy újabb lelkigyakorlatos kötet, amely Keresztes Szent János A lélek sötét éjszakája című műve alapján készült elmélkedéseket tartalmaz. A kötet címe: Szeretetnek élő lángheve.
Egyénisége olyan kiegyensúlyozottságot sugall, amelyet kegyelemnek nevezhetünk.
A kegyelem mosoly, Isten derűje. Mindent homogén fénnyé változtat át. De ezt csak akkor érzékeljük, ha teljes személyiségünkkel Istenre figyelünk, és odaadjuk magunkat.
Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: Magyar Kurír/Harasztovics Arnold
