Gájer László atya három tudományos fokozatot szerezett a Pázmányon, kánonjogi licenciát, teológiai doktorit és bölcsészdoktorit is végzett. Végül tanári megbízatást kapott a Hittudományi Karon, így a szószékről való tanítás kiegészülhetett a katedrán való tanítással, amelyet beteljesedésként él meg, hiszen mindig is ez vonzotta leginkább. Az olvasás, a tanítás, a mélyebb tudományos reflexió valóban lelki-szellemi táplálékot jelent számára. Legfontosabb feladata az egyetemen a habilitációs munkájának elkészítése.

Mikor érezte először Isten hívását? Hogyan emlékszik vissza erre a találkozásra?

16 éves voltam, amikor megfogalmazódott bennem, hogy a papi hivatást szeretném választani. Egy évvel később a szívemben igent mondtam Istennek. Így 18 éves koromban, rögtön az érettségi után a Központi Szeminárium lakója lettem Budapesten.

Honnan tudta, hogy pontosan milyen úton is induljon el? Minek a hatására döntött a papi hivatás mellett?

Ha visszagondolok a gyermekkoromra, már látom, hogy igazán mindig csak Isten ügye érdekelt. Mindig szerettem a templomot, szerettem a vallásos közeget. Jól tanultam és egy kicsit mindig álmodozó voltam. 16 éves voltam, amikor felmerült bennem a papi hivatás gondolata. De visszatekintve tisztán látom, hogy Isten kisgyermekkoromtól fogva megragadott engem. Valahogy ott volt mindig: a gondolataimban, a szokásaimban, az érdeklődésemben.

Gencsapátiban nőttem fel, egy Szombathely melletti faluban. Ott nagyon jó plébániai közösség vett körül, ami legfőképpen az azóta fiatalon elhunyt plébános, Miszori Zoltán atya érdeme volt. Akkoriban kerültem közel a karizmatikus megújuláshoz, ami erőteljesen meghatározta a bennem növekvő hit jellegét, és az Isten utáni vágyamat.

Mi az, ami személy szerint Önt a hivatásában vonzza, mi ad örömöt?

Azt hiszem leginkább a lelki dolgok közelsége, és az e világ, a materiális dolgok távolsága. Szeretek Isten közelében lenni, és egyre inkább foglalkoztat az, hogy hogyan tudnám másoknak elmagyarázni az evangélium lényegét. Egy missziós lelkület mindig megvolt bennem, amit az is mutat, hogy az igehirdetést és a lelkipásztori munkát a katedra mellett sem szeretném soha abbahagyni. Elsősorban és mindenek felett pap vagyok, Isten embere, és az összes többi szerep, amit rám aggatott az élet csak ezután következik. Jóval ezután…

Manapság egyre inkább foglalkoztat a periféria jelensége. Az egyház, amely a periférián él: sokszor kisebbségben, sokszor üldöztetésben, a szegények és a betegek között, a társadalom szélén.

Van-e esetleg olyan valaki, aki példa az Ön számára, és ha igen, miben?

Mindig példaképként tekintettem arra a papra, aki 2003 óta a gyóntatom és a barátom. Philip Crossey atya az Opus Dei egy Magyarországon élő papja. Igazán misztikus, lelki embernek tartom őt.

A világról és a teológiáról való gondolkodása kapcsán pedig Erdő Péter bíboros atyát kell megemlítenem, akinek két évig a személyi titkára is voltam. Nagyon sokat jelent nekem, hogy megismerhettem és emberileg is megszerethettem a ma élő talán legnagyobb, de mindenképpen legfontosabb magyar teológust.

2008-ban Esztergomban szentelték pappá. Milyen papi jelmondattal indult el a szolgálata útján, miért pont ezt választotta?

A papi jelmondatom kicsit szokatlan, mert az átlagosnál hosszabb. Nem tudtam azonban lemondani erről a mondatról. „Hasonló a mennyek országa a szántóföldbe rejtett kincshez. Egy ember megtalálta, újra elrejtette, aztán örömében elment, eladta mindenét, amije csak volt, és megvette a szántóföldet.” (Mt 13,44) Ez a mondat akkoriban nagyon szíven ütött. Ott van benne a teljes életáldozat követelménye, ugyanakkor a kincsről, az örök életről szóló ígéret. Ezt követően Jézus egy másik rövid példázatot is mondott az Isten Országáról. Ez egy igazgyöngyről szólt, amelyet egy kereskedő megtalált, és mindenét eladva megvette az igazgyöngyöt. Ez a második példázat is gyönyörű, de az elsőben van egy érdekes mozzanat, ami ez utóbbiból hiányzik. Aki kincset talált, annak is el kellett adnia mindenét, de csak a szántóföldet vette meg. A kincs – Isten Országa – ugyanis megvásárolhatatlan. És ezt tudjuk: mindent oda kell adnunk, de az Ország végül Isten ajándéka lesz. Ez a mozzanat ragadott meg, ezért maradt ez a mondat a jelmondatom.

A Pázmány Hittudományi Karán végzett, a Kánonjogi Posztgraduális Intézetben is folytatott tanulmányokat, és nem olyan régen a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar Politikaielméleti Doktori Iskoláját is elvégezte. Milyen út vezetett a Pázmányra? Mi motiválta leginkább, beigazolódtak az elképzelései az itt töltött évek alatt?

Szoktam hangoztatni kicsit viccesen, hogy ha valaki, akkor én abszolút pázmányos vagyok. Valóban: három tudományos fokozatot is szereztem az egyetemünkön. Kánonjogi licenciát, teológiai doktorit és bölcsészdoktorit is csináltam a Pázmányon. Végül tanári megbízatást is kaptam a HTK-n. Szeretem ezt az egyetemet, és nagyon nagy ajándéknak tartom, hogy ezen az egyetemen taníthatok. Először azért kerültem ide, mert mint kispap, a Központi Szeminárium növendéke voltam, a „központisok” pedig a Pázmány Hittudományi Karán tanulnak. Az évek alatt azonban minden más intézménynél meghatározóbb lett számomra ez az egyetem.

Milyennek látja a pázmányos éveket? Mi az, ami azonnal eszébe jut az egyetemmel kapcsolatosan?

Nagyon sok időt kaptam olvasására, kutatásra és belső figyelemre. Talán azóta sem volt annyi időm, hogy keressem az összefüggéseket. Az egyetemisták élete mindig nagyon közel állt hozzám. Nagyon szerettem egyetemista lenni. Azokban az években kialakultak bennem azok a meghatározó erkölcsi alapelvek, amelyek azóta is irányítják az életemet.

Melyik tanárt, órát vagy egyetemen szerzett impulzust emelné ki, ami hatással volt Önre?

A Hittudományi Karról egyértelmű, hogy elsőként Rokay Zoltán professzor úr nevét kell megemlítenem. Ő volt a témavezetőm, az ő szemináriumaira jártam, és filozófiából tőle tanultam a legtöbbet. Emberileg, mint papot is megkedveltem, de évek alatt igazi szellemi mesterré vált számomra. Sokat jelent nekem, hogy tőle vehettem át a 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszéket a Hittudományi Karon, és így az ő utóda lehetek.

A Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karról, az azóta már az NKE-n tanító Hörcher Ferenc tanár urat emelném ki. 2015-ben egy tavaszi napon őt kerestem meg azzal, hogy nagyon tetszenek a témái, és szeretnék vele együtt dolgozni. Ő terelt a Politikaelméleti Doktori Iskola felé. Ebben volt valami gondviselésszerű, hiszen elég szokatlan, hogy egy gyakorló lelkipásztor – akkor a Szent István Bazilika káplánja voltam – beiratkozzon a Bölcsészkarra. Számomra az a munka, az a kutatás egyfajta hobbi volt, csillapítani szerettem volna a tudományos éhségemet. A PDI képzésein töltött minden percet élveztem, és az ott szerzett ismereteim és végzettségem segített hozzá, hogy a Hittudományi Kar oktatója lehessek. Hörcher tanár úr személyisége és témái pedig lépten-nyomon visszaköszönnek az írásaimon.

Mi az a többlet, amit a Pázmány nyújtani tud? Ön szerint miben rejlik a különlegessége?

A Pázmány egy katolikus egyetem. És ez nem csak a Hittudományi Karon mutatkozik meg. Sok-sok hitvalló életű, mélyen hívő tanárral ismerkedtem meg a BTK-n is, amíg ott tanultam. Olyanokkal, akik lelki, spirituális szövegeket is közölnek, gyakran katolikus folyóiratokban. Idővel a saját hitemet is kicsit másként láttam velük beszélgetve. Ugyan van hová fejlődnünk, de azt elmondhatjuk, hogy aki szeretne a katolikus hittel egy mélyebb tudományos reflexió szintjén is találkozni, az bátran jöhet a Pázmányra.

Furcsán hangozhat, de a Pázmánynak az is egy előnye, hogy nem nagy egyetem. Például a Hittudományi Karon mindenki ismer mindenkit. Valóban megvalósul az egyetemi polgárok: tanárok és diákok tudományos közössége. De a közösségi jelleg megmutatkozott számomra a Bölcsészkaron is. Megismerhettem a tanárokat, a mesterek beszélgetőtársakká válhattak számomra, és úgy is kezeltek engem. A katolikus jelleg mellett ez a személyesség lehet a Pázmány másik nagy ereje.

2018 óta a Hittudományi Kar 2-es számú Keresztény Bölcseleti Tanszékének vezetője. Mikor körvonalazódott, hogy tanítani szeretne? Mi vonzotta a tanári pályára?

Igazából a papi pálya lehetőségei közül mindig a tanítás vonzott a leginkább. Már az alapkurzuson tudtam, hogy nagyon szeretnék tanítani. Volt, amikor erre semmi esély nem mutatkozott, végül mégis megkaptam a tanszéket. 2018-ben, elődöm nyugdíjba vonultával pályázati úton nyertem el a katedrát. Akkor Bíboros úr titkára voltam, aki bíztatott, terelgetett az egyetemi élet fele, és amikor megnyertem a tanszéket, el is engedett a titkári szolgálatból. Igazán sosem voltam gyakorlatias ember. Fejben élek. Gondolkodni, olvasni, beszélni és tanítani szeretek. Beteljesedésként élem meg, hogy a szószékről való tanítás kiegészülhetett a katedrán való tanítással. Ehhez már csak alázatra van szükségem, hogy valóban az igazság mértéke szerint tanítsak, és ne a saját emberi elképzeléseim szerint.

Elfoglaltságaihoz mi ad erőt, miből táplálkozik? Volt-e olyan istenélménye, amire időnként visszagondol, ami megerősíti a nehéz napokon?

Mint pap, az imából és a szentmiséből táplálkozom. Lelki élet nélkül nem volna értelme teológiát tanítani. Nem könnyű, de törekszem az egyre szélesebb körű elfoglaltságaim mellett is intenzív belső életet élni.

Meg kell azért azt is említenem, hogy a gondolat maga éltet. Az olvasás, a tanítás, a mélyebb tudományos reflexió valóban lelki-szellemi táplálékot jelent számomra. Jelen helyzetben ezért nem érzem, hogy száraz vagy unalmas volna az életem.

A közelmúlt lelki élménye volt a Sant’Egidio közösséggel való találkozásom. Egy belső sugallat hatására elvállaltam a közösség szentmiséinek bemutatását minden vasárnap 16 órakor a Gát utcában. Idővel bekapcsolódtam a hajléktalan-szolgálatba is, és megismertem a szegények valódi arcát. Bennük Jézust felfedezve új lendületet vett a lelki életem, ami az elmúlt időszakban nagyon sok mélységet hozott nekem.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Az egyetemen a habilitációs munkám elkészítését tartom a legfontosabb feladatomnak. Az Etika órámra szeretnék egy átfogó jegyzetet készíteni, amit kiegészítve habilitációs munkaként is be szeretnék adni. Inspirál ez a kutatás, és úgy gondolom, hogy a magyar egyház is hasznát látja majd, ha megszületik egy ilyen munka.

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Keressék a pázmányos lét sajátos értékét, vagyis próbálják megérteni a keresztény hitet egy mélyebb, tudományos reflexió keretében is. Nagy lehetőséget kaptak azzal, hogy itt tanulhatnak, ne szalasszák el!

Illetve mit üzenne konkrétan azoknak a fiataloknak, akikben mocorog a papi vagy szerzetesi hivatás gondolata?

A magyar katolikus közösség nehéz helyzetben van. Sok szempontból a hanyatlás jeleit mutatja, és ez a mi életünkben valószínűleg nem is fog alapvetően megváltozni. Éppen ez a helyzet jelent azonban egy olyan közeget a ma papságra vállalkozók számára, ami az ősegyház helyzetére emlékeztet. Sokszor a semmiből, nehéz helyzetben kell közösségeket építenünk. Ez hősiességet és fáradhatatlanságot kíván tőlünk. Hogy válaszokat tudjunk adni a bennünket kérdezőknek, a lelki elmélyültségre éppolyan nagy szükségünk van, mint a szellemi felkészültségre. A kihívás nem jelentéktelen. De tudjuk: mindenre képesek vagyunk abban, aki nekünk erőt ad (vö. Filippi levél 4,13).

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Ficsor Márton (Mandiner)