A diakónusi szolgálatról, a tudásról és arról a lelkiségről beszélgettünk Hirling Attilával, a Pázmány egykori hallgatójával, ami a Pázmány Hittudományi Karát jellemzi. Attila szerint soha nem volt ennyire fontos az Egyház jelenléte, mint napjainkban. Biztos, erős bástyaként kell állni, hogy minden ember, testvért, segítőt találjon az Egyházban.

 A Hittudományi Karon végzett. Miért a Pázmányt választotta? Hogyan gondol vissza az egyetemi éveire?

Hogy miért pont a Pázmányt választottam? Abban biztos voltam, hogy teológiát szeretnék tanulni, csak a „hogyan, merre induljak el” volt a kérdés. Tulajdonképpen a Pázmányra praktikussági okok miatt esett a választásom. Én akkoriban Vácott éltem, és ez az egyetem volt a legközelebb. Bár azt hozzá kell tennem, hogy az esélytelenek nyugalmával mentem felvételizni. Soha nem gondoltam, hogy én egyszer a nagy múltra visszatekintő, és méltán híres Pázmánynak lehetek a hallgatója.

Az egyetemi éveimre egyértelműen hálával tudok visszagondolni. Rengeteg tudást kaptunk professzorainktól, előadóinktól, de mindezek mellett a legtöbb tanár arra is odafigyelt, oktatásánál azt is szem előtt tartotta, hogy ne csak a tudásunkban fejlődjünk, hanem a lelki életünkben is növekedjünk. Ez rám óriási hatással van a mai napig. Ha két szóval kellene jellemeznem a Hittudományi Kart, akkor az a „Tudás és lelkiség” lenne.

Volt olyan tanára, aki igazán komoly hatással volt Önre?

A tanárok közül nem szívesen emelek ki bárkit is, hiszen a saját területén, a saját tantárgyában mindegyik kiváló volt. Az viszont tény, hogy volt pár professzor, akinek az előadását hallgatva, sokszor azt éreztem, hogy nem egy egyetemi előadáson, hanem lelkigyakorlaton vagyok, mert annyira mélyen megérintettek az elhangzott gondolatok. Nem, mint tananyagot, hanem, mint lelki táplálékot fogadtam be az elhangzottakat és ezeket azóta is a szívemben hordozom. Ilyen tanárok voltak többek között Puskás Attila atya, Kocsis Imre atya, Laurinyecz Mihály atya.

Mi motiválja a hivatásában? Mit tart benne a legnagyobb kihívásnak?

Jelenleg diakónusként szolgálok a Kalocsa-Kecskeméti Főegyházmegyében, Kecel városában, ahol a diakónusi feladatok mellett hittant tanítok a helyi katolikus általános iskolában. A hivatásommal kapcsolatban is végtelenül hálás vagyok az egyetemnek, tanáraimnak. Biztos vagyok abban, hogy ha nincsen a Pázmányon eltöltött öt év, akkor én ma nem lennék szerpap, nem készülnék a novemberi papszentelésemre, nem taníthatnék egy katolikus általános iskolában. Minden „munkakörömben” – az igeliturgiák végzésétől, a kereszteléseken át a temetésekig - tudom hasznosítani, és hasznosítom is a Hittudományi Karon szerzett tudásomat. Rendkívül fontos, és egyfajta biztonságot adó érzés, hogy egy olyan tudásanyaggal rendelkezem – tanáraimnak köszönhetően – amit már most, és majd később, a papi hivatásom folyamán is hasznosítani tudok a gyerekek oktatásán keresztül, a szentségek kiszolgáltatásán át, egészen az emberekkel való egyéni, személyes törődésig.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Teljes lelkesedéssel, nagy várakozással és „szent izgalommal” készülök a papszentelésre, és már nagyon várom, hogy mint lelkipásztor lehessek az emberek támasza, segítője, vezetője. Szent Pál apostolnak a Korintusiakhoz írt levelére hivatkozva, mindenkinek mindene szeretnék lenni. Eddigi életemben is fontos szerepet töltött be a betegek, a szegények megsegítése. Több, mint tíz évig dolgoztam a Betegápoló Irgalmasrend Váci Irgalmasrendi Kórházában, 3 éven keresztül dolgoztam mentőápolóként, és 20 éve tagja vagyok a Magyar Máltai Szeretetszolgálatnak. Ezek mind olyan területek, ahol a szenvedő, nélkülöző, magányos, segítségre szoruló emberben a szenvedő Krisztust igyekeztem meglátni, és legjobb tudásom szerint segíteni, szolgálni őket. Ezeknek a szolgálatoknak a végzését a papi hivatás keretében is fontosnak tartom. Persze ugyanilyen fontos és felelősségteljes feladat többek között a fiatalok hitoktatása, vezetése a krisztusi úton, főleg a mai világban, amikor nem tudnak eligazodni az élet útvesztőiben. Soha nem volt ennyire fontos az Egyház jelenléte, soha nem volt ennyire sürgető feladat a szeretetszolgálat, mint napjainkban. Biztos, erős bástyaként kell állnia, hogy ifjú és idős, egészséges és beteg, szegény és gazdag, hívő és nem hívő is menedéket, testvért, segítőt találjon az Egyházban.

Mit üzenne, mit tanácsolna azoknak, akik most felvételiznek vagy már jelenleg is a Pázmányon tanulnak?

Az üzenetem lényege a fentebb már említett két jelző köré épülne: „Tudás és lelkiség”. Ezért a két dologért érdemes a Pázmányra jelentkezni. Mert ez a két dolog szervesen összekapcsolódik az élet oly sok területén. Sok hivatásban – akár a szülői hivatásban is – rendkívül fontos e két tényező megléte és helyes összhangja. A Pázmány nemcsak megadja, hanem növeli, fejleszti a már meglévő tudást és lelkiséget. És azt gondolom, hogy ha az embernek megfelelő tudása van, és a lelkülete is krisztusi lelkület, akkor az megállja a helyét az életben. És mi más lenne egy egyetemnek az elsődleges célja, mint hogy az életre nevelje hallgatóit?! Egyszóval mindenkinek jó szívvel ajánlom a Pázmányt, a jelenlegi hallgatóknak pedig a tanulmányaikhoz sok sikert és kitartást kívánok. Megéri!!!

Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Hirling Attila