December 2-án hirdetik ki a Kopp-Skrabski-díj nyerteseinek a nevét. Az elismerés értéke elősorban abban áll, hogy a díjazottak Kopp Mária és Skrabski Árpád nyomdokaiba lépnek, akik közösségteremtő és kutató tevékenységükkel a magyar társadalom lelki egészségéért dolgoztak. Molnár Sarolta és Polcz Péter példamutató módon igyekeznek értéket teremteni úgy a tudományos élet különböző területein, mint kisebb-nagyobb közösségekben. A Pázmány Péter Katolikus Egyetemen elsősorban oktatóként és kutatóként munkálkodnak, publikációik számos színvonalas folyóiratban megjelentek. Sacival és Petivel közösségekről, motivációról, múltról, jelenről és jövőről beszélgettünk.
Mint arról már hírt adtunk, mindkettőtöket Kopp-Skrabski-díjra jelöltek, melyhez ezúton is gratulálok. A közönségszavazás már lezárult, december 2-án hirdetik ki a nyertesek neveit. Izgultok? Milyen érzés volt, amikor megtudtátok, hogy felterjesztettek Titeket a díjra?
Saci: Azért ez nem Oscar-díj. (nevet) Nincsenek különösebb elvárásaim, ezért izgalom sincs, inkább maga a tény, hogy jelöltek, egy picit lányos zavarba hozott. Nagyon megtisztelő, és nagyon jól esett.
Peti: Egészséges izgalom van bennem, azonban számomra az is újdonság volt, hogy jelöltek. Aztán egyszer csak jött egy e-mail.
Mit tesz ilyenkor az ember: mozgósítja a barátait, ismerőseit a szavazásra, vagy alázatosan kivár, és lesz, ahogy lesz?
Saci: Én csak a családomat értesítettem. Kértem a kollégákat, hogy ne jelentessék meg a közösségi médiában – ezt pár napig sikerült visszatartani.
Peti: Az én feleségem nem volt ilyen szerény. (nevet)
Saci, Te a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán vagy adjunktus, jogász. Téged a 35 felettiek kategóriájában jelöltek. Mesélnél egy kicsit a tudományos tevékenységedről?
Azt hiszem, többek között azért kaptam ezt a jelölést, mert a professzorasszony munkássága, illetve az általa megalapított mozgalom, kutatócsoport, mind a család fontosságáról, annak interdiszciplináris kutatásáról szóltak, és ehhez kapcsolódik az én témám is: családi joggal foglalkozom kutatói szempontból. Disszertációmat a házasságról írtam, összehasonlítottam az egyéb jogilag elérhető társkapcsolati formákkal. Száz évvel ezelőtt az egyetlen legális párkapcsolati formáció a házasság volt, ma azonban már egy partnerkapcsolati szupermarketben érezhetjük magunkat. Azt vizsgáltam tehát, ez vajon hogyan hat vissza a házasságra, ami egyébként a legstabilabb együttélési forma még mindig, annak ellenére, hogy már felbontható, és viszonylag gyakran fel is bontják. Kutattam, hogy ennek milyen társadalmi következményei vannak, illetve a jogalkotónak milyen kötelezettsége van arra vonatkozóan, hogy melyik partnerkapcsolatnak mennyi jogot ad, és melyiket támogatja jogi keretek között. Ezenkívül minden egyéb is az érdeklődési körömbe tartozik, ami a családi és alapjogokhoz tartozik a családi élethez való alapjog kapcsán. Mindemellett tanítok a Polgári Jogi Tanszéken: polgári jogot – általános részt, személyek jogát, családi jogot, dologi jogot, öröklési jogot és kötelmi jogot is.
Peti, Te 2021-ben védted meg a PhD értekezésedet a PPKE-n matematikai rendszerek analízise és irányítása témakörben, és még doktorjelöltként részt vettél a koronavírus járványmodellezési és járvány-előrejelzési számítási keretrendszer fejlesztésében. Kérlek, mesélj erről a kutatásról, illetve, hogy jelenleg mivel foglalkozol.
A koronavírus kapcsán én kis ember voltam egy nagy csapatban. Dr. Szederkényi Gábor volt a témavezetőm, általa kerültem a kutatócsoportba. Ő kezdte el a járványmodellezésnek ezt a fajtáját, én pedig továbbfejlesztettem – az ő meglátásait, véleményét beépítettem a modellbe. Amikor egy előrejelzés kijött, ő láttamozta, hogy hihető-e vagy sem. Ha pedig úgy ítélte meg, hogy nem hihető, akkor én azt továbbgondoltam, hogy vajon miért nem. Tehát lényegében a járványmodellezés kapcsán egy matematikai modell továbbfejlesztése áll mögöttem, és ennek alapján ismeretlen adatok kiszámítását, majd előrejelzések felállítását végeztem. Ismeretlen adatok alatt például a napi új esetszámot értem. Azért tartom ezt a kutatást hasznosnak, mert jobban megértjük vele a járvány terjedését, ezáltal a félelem talán enyhül bennünk.
A tudományos tevékenységen kívül a díjra való felterjesztés másik kritériuma az volt, hogy az adott személy/személyek példamutató módon, mások boldogulásáért, testi-lelki egészségéért, kisebb-nagyobb közösségekért is tegyenek. Hogyan értékelitek, Ti miben járultok hozzá a közösség segítéséhez, és miért tartjátok fontosnak azt, hogy valamit visszaadjatok a közösségnek?
Saci: Gyerekkorom óta lételemem, hogy valamilyen közösség tagja legyek, hiszen, ahol adunk, nagyon sokat kapunk is. Ez igaz volt a cserkészetre, a tanításra, és most dékáni titkárságvezetőként viszonylag aktív szerepet kell vállalnom a közösség segítésében, igényeinek kielégítésében. A tanításban, kutatásban is azért választottam a család témakörét, mert ahogy atomizálódik a társadalmunk, úgy szerintem egyre fontosabb, hogy legalább az alapvető közösségek működőképesek legyenek. Az ember közösségi lény. Úgy hiszem, hogy az elszigetelődött egyén nagyon nehéz létforma. Számomra az is fontos, hogy a közösségen keresztül Istenhez is tudok kapcsolódni.
Peti: A társadalmi struktúrának, a közösségek hálójának megtartó szerepe van a magyarságban, úgy általában bármilyen nemzet életében is, ha válság alakul ki. És legyünk őszinték, most pont ilyen helyzetben vagyunk, így fel fog értékelődni a közösséghez tartozás és az aktív közösségi élet. Mindig is igyekeztem annyit visszaadni a közösségnek, amennyit kaptam. A Műegyetemi Katolikus Közösségnél ismertem meg a feleségemet.
Azt gondolom, két ilyen eredményes kutató példaképe lehet sok fiatalnak. Mivel motiválnátok a pályakezdő generációkat?
Saci: Ha a tudományos tevékenységemre gondolok, akkor az első szó, ami eszembe jut, a köszönöm. Két témavezetőm motivált arra, hogy ezzel a kérdéskörrel foglalkozzak, akik sokkal-sokkal előrébb járnak a tudomány területén. Ők valóban példaképek, sokat tettek le az asztalra, mégis kollégaként tekintettek rám, és együttműködtek velem a közös munkában. Ez mutatja az egyetem igazi értékét, ami a hallgató és az oktató közös gondolkodásában valósul meg. Azt mondanám a fiatalabbaknak, hogy keressenek olyan példaképeket, akikkel együtt tudnak működni, még akkor is, ha nem tudományos pályáról van szó. Az emberek általában tudnak egymástól tanulni, és ezért fontos, hogy így is összekapcsolódjanak az egymást követő generációk.
Peti: A szüleimtől megkaptam a tanulás örömének ajándékát, illetve egy nagyon egészséges, tradicionális értékrendnek a csíráját. Ezt öntözgették, amíg otthon voltam, és a mai napig pátyolgatják távolról is egy-egy megjegyzéssel, dicsérettel vagy kritikával. Lényegében extrapolálva az értékrendet és az ajándékokat, amiket a szüleimtől kaptam, egyértelműen adta magát a tudományos út, még akkor is, ha sokszor az ördög ügyvédjét játszva megerősítettek engem abban, hogy nekem ezt tényleg folytatnom kell. A feleségem a tudományos pályámon mindig támogatott, amit ajándéknak tekintek, hiszen ez nem minden kutató házastársára jellemző. Választhattam volna a könnyebb utat is, az egyről a kettőre jutás szempontjából. Dr. Gyulai Iván ökológus professzor azt mondta, hogy a jólét nem ugyanaz, mint a jól lét. A jól lét az, hogy én önmagammal rendben vagyok, és az más, mint a jólét. Az utat, melyet én járni szeretnék, a jól lét reményében teszem.
Nehéz volt az eddig vezető út? Csinálnátok-e valamit másként a szakmai pályátokon vagy a magánéletetekben?
Saci: Amikor felvételiztem a jogra, első helyre az ELTE-t jelöltem meg, és 1 ponttal lemaradtam. Több hibát is vétettem, de egyre kifejezetten emlékszem: arra a kérdésre, hogy mikor volt a bécsi forradalom – amit egyébként mindenki tud, ha az álmából felkeltik –, rossz választ adtam. 1848. március 13 helyett március 3-at írtam. Ez egy olyan hiba volt, aminek azt köszönhetem, hogy a Pázmányra kerültem, és ezért nagyon hálás vagyok. Nem hiszem, hogy élveztem volna a jogot az ELTE-n, viszont itt nagyon jó helyen vagyok. Ez a hiba tehát kellett ahhoz, hogy ott legyek, ahol lennem kell.
Kirázott a hideg. Peti, hasonló jó sztorit várok tőled!
Peti: Én a matematika érettségin az első példát rontottam el, ezért kerültem mérnökinformatikára, nem pedig bionikára. Ott, biztosra veszem, hogy elvesztem volna. Nagy egyházi tanítók szerint minden elhibázott pillanatnak is meglehet az üdvözítő hatása – különösen, ha felajánljuk azt a gyónás szentségében. Mondjuk kevesebbet StarCraftozhattam volna 6.-7. osztályos koromban.
Meséljetek a jövőbeli terveitekről! Hogyan látjátok magatokat 5 év távlatából?
Peti: Még kopaszabbnak. (nevet)
Saci: Én remélem, nem leszek kopasz. (nevet) Hálás vagyok azért, hogy úgy alakult, ahogy alakult, és bizakodom, hogy a továbbiakban is a megfelelő irányba haladnak majd a dolgok. Nyilván, én mindent megteszek, ami rajtam múlik. Remélem, hogy ebben a közösségben dolgozhatok, és mivel én még nem érzem annyira soknak, amit letettem az asztalra, bízom benne, hogy ezen javíthatok a jövőben. Vannak kutatási terveim, és ha a Jóisten is úgy akarja, akkor a férjemmel szeretnénk bővíteni a családot.
Peti: Én az egyetemen képzelem el magam 5 év távlatában is: 30% oktatás, 70% kutatás területen. (+/- 10%)
Készítette: PPKE Kommunikáció/Kovács Hédi
