Míg a 11. században Európaszerte pusztító éhínségek és betegségek, pl. anyarozsmérgezés-járványok dúltak, addig a 12. századtól ezek a csapások egyre ritkábbak lettek, és a táplálékellátás is kiegyensúlyozottabbá vált. 1255-ben Szent Bonaventura értekezésében azt írta, hogy az éhínség gondja már a múlté. Európára beköszöntött a virágzó feudalizmus korszaka, ám a század végére, részben a klímaváltozás következtében az agrártermelés visszaesett, és a 14. század elejére a kontinensen, amely egyébként is túlnépesedett, ismét megjelent az éhínség. 1302-ben az Ibériai-félszigeten – a korabeli krónikák szerint – a lakosság egynegyede éhen halt. 1315–1317, 1328–1330 között, majd 1337-ben a mostoha időjárási körülmények miatt sorozatosan rossz termés következtében óriási éhínség pusztított. Európa lakossága éhezett, általános alultápláltság következett be. Ezekre a nagyon is nehéz évtizedeket megélt népességre rontott rá a már évszázadok óta ismeretlen kórokozó, a pestis. Mivel a baktérium már legalább öt évszázada eltűnt a kontinensről, így az szűz területre csapott le, a halálba rántva a kontinens közel egyharmadát, 25–35 millió embert.
A mongolok (Arany Horda) 1345-ben a Krím-félszigeten fekvő, Genova kezében lévő kereskedővárost, Kaffát (ma: Feodoszija) ostromolták; mivel a várossal nem bírtak, pestises halottakat dobáltak be a falakon belülre. Ez lett az első – feljegyzett – bakterológiai hadviselés.
A pestis legelterjedtebb válfaja, a bubópestis 1331 óta szedte áldozatait Kis-Ázsiában. Az ostromló seregben is felütötte a fejét, s azokat a holttesteket dobálták be a katonák. A genovai túlélők Konstantinápolyba menekültek, ahol már több ezer ember meghalt a betegségben. 1347 októberében Kaffából genovai hajók érkeztek a szicíliai Messinába; a hajókon már csak holtak és betegek voltak. A karantén nem segített, mivel a hajón lévő patkányok a pestist terjesztő bolhákkal együtt kiúsztak a partra, szétszórván a betegséget a szigeten. 1348-ban Genovába és Velencébe újabb hajók érkeztek, innét terjedt az epidémia tovább észak felé, Pisába, Firenzébe. Giovanni Boccaccio a Dekameronban százezerre becsülte a virágzó, de túlzsúfolt város veszteségét. Francesco Petrarca egyik levelében így írt a ragályról: „Testvérem, bárcsak soha nem születtem volna meg, vagy legalább meghaltam volna e kor előtt!”
A vesztegzár alá kényszerített hajók újabb és újabb kikötőkben próbálkoztak kikötni, így került be a fertőzés például Marseille-be, ahol a lakosság 50–60%-a halt meg. A járvány földrajzi szélességben mérve vízszintes hullámokban terjedt tovább, 1349-ben már Norvégiát is elérte; egy hánykódó gyapjúszállító hajó ért partot, ahol ugyan mindenki halott volt, de a rakományt beszállították a parti lakók, és azzal a pestis is megérkezett az országba. Hazánkba is eljutott a járvány, de erről cikkünk folytatásában lesz szó. Angliába is eljutott a járvány, és egyes becslések szerint 1370-ig a lakosság fele elpusztult a betegségben.
A halál diadala a Nürnbergi Krónikában
A pestisjárvány terjedése Európában
1353-ra elmúlt a Fekete Halál, de azt újabbak követték, kezdetben 7–10 évenként, majd 10–20 évenként, és aki a korábbi járványt túlélte, az sem lehetett biztos abban, hogy többé nem kapja meg a betegséget. Újabb járványok, súlyos epidémiák következtek be: 1369-ben, 1374–75-ben, 1379-ben, 1390-ben, 1405–1407-ben, majd egyre ritkulnak. De a pestis újra és újra kitört Európában egészen 1722-ig – ekkor Marseille-ben a lakosság fele elpusztult –, Erdélyben még tovább is voltak járványok, hiszen az Oszmán Birodalom közelében fekszik. A 19. században a Balkánon, Oroszországban és Indiában voltak nagyobb epidémiák, sőt a 20. században Amerikában is. Legutóbb 1995-ben Indiában tört ki tüdőpestis-járvány.
Ferences szerzetesek pestises betegeket ápolnak
Pestis-doktor csőrös maszkban, amelybe gyógynövényeket helyeztek és védőruhában.
Kézzel nem nyúlt a beteghez, csupán a kezében tartott hosszú pálcával.
Az 1347–53-as pestisjárványnak nemcsak drasztikus demográfiai következményei lettek; a sok millió halott nyomán a korábban túlnépesedett Európa „fellélegezhetett”, eltűnt a demográfiai nyomás, ám nem lett több az élelmiszer, hiszen a munkáskezek is megritkultak. Európának mintegy 150 évre volt szüksége ahhoz, hogy az 1347 előtti létszámot pótolja. Viszont a megritkult munkáskéz azt is eredményezte, hogy megszűnt a jobbágyság Nyugat-Európában, hiszen a megmaradt kétkezi munkásoknak jobb körülményeket kellett biztosítani; így alakult ki a szabad parasztság.
Angliában 1664 decemberében, egy Hollandiából behajózott gyapjúszállítmánnyal érkezett meg ismételten a pestis. Az első haláleset nem sokkal ezután történt, majd szórványesetek fordultak elő. Ám a pestis létét eltitkolták. Egy középkori francia közmondás a következőképpen szól: „A pestisnél csupán egy rosszabb van, a pestis híre.” – Ez arra utal, hogy az adott közösség gyakran igyekezett eltitkolni a járvány kitörését, mert félt a karanténtól, a kereskedők pedig a kereskedés és a haszon elmaradásától. Pedig a karantén volt az egyetlen hathatós ellenszer a járvány terjedése ellen. A betegség eltitkolása történt Londonban is. 1665 tavaszán azonban már nem lehetett eltitkolni a járvány létét; a londoni polgármester járványkórházak felállítását rendelte el, és a beteg-házak lezárását, de a karantént sokan kijátszották. Londonból sokan elmenekültek, mások a Temzén hajókon próbálták átvészelni az epidémiát. A meleg nyári idő még inkább megsokszorozta a járványt; a megbetegedések, ill. a halálesetek száma a Gauss-görbe szerint alakult. Augusztusban volt a csúcspont, amikor a betegek többsége, míg a járvány elején és a végén a megfertőződötteknek már csak az egyharmada halt meg. A nagyváros lakóinak közel fele elpusztult (80–120 ezer fő). A nappal meghalt embereket, akik az utcákon szanaszét hevertek, esténként szedték össze, és hatalmas tömegsírokba dobálták, amelyeket mésszel szórtak le fertőtlenítés céljából. A következő évben újabb csapás érte Londont; ekkor történt a nagy tűzeset, amikor a City nagy része leégett, de a tűzvésszel együtt elpusztultak a fabodegák, a betegséget vivő patkányok, és az újjáépült nagyvárosban többé nem pusztított a pestis.
A betegségnek három megjelenési típusa van; a bubópestis (mirigypestis), tüdőpestis és a vérpestis (szeptikémiás), ezekből a legelterjedtebb a bubópestis volt. A középkori zsúfolt városok, a korabeli higiéniás, ill. áldatlan állapotok – nem volt csatornázás, a szennyvizet és a szemetet az utcára öntötték, a közkutak vizei gyakran fertőzöttek voltak, a falusiak sok helyütt az állataikkal együtt laktak – következtében a fertőzés gyorsan terjedt emberről emberre. Aki megkapta a betegséget, kezdetben a feje fájt, rosszul érezte magát, majd felszökött a láza, hideglelése, eszméletvesztése lett, és a bubók – a nyirokcsomók fájdalmas megdagadása, amelyek elsősorban a lágyékon, a hónaljban és a nyakon jelentek meg – csak később mutatkoztak. A lappangási idő 8–12 napig is eltartott. Amikorra nyilvánvalóvá, láthatóvá vált a betegség, vagyis megjelentek a bukók, addigra a beteg a környezetét már megfertőzte. A kelések igen fájdalmasak, gyakran elfekedtek – innét a Fekete Halál elnevezés –, majd kifakadtak, s a beteg néhány napon belül meghalt. A tüdő- és a szeptikémiás pestis – amikor a baktérium közvetlenül a tüdőbe, illetőleg véráramba kerül – sokkal veszélyesebb, és szinte minden esetben halált okoz akár néhány órán vagy 2–3 napon belül. Ezt a pestis-fajtát a kortársak belső pestisnek, míg a bubót külső pestisnek nevezték.
A kortársak nem ismerték a betegség okát, ezért általában a Miazma-teóriát vallották; a bolygók szerencsétlen együttállása miatt bekövetkezett rossz levegő terjeszti a kórt. Ezért próbáltak füstöléssel, álarccal védekezni ellene. Sokan azt vallották, hogy a ragály Isten büntetése, amelyet megtéréssel, ostorozással – flagelláns mozgalom – lehet elkerülni, míg mások a hedonista életmódot hirdették; ha már meg kell halni, akkor legalább az élveteg módján történjen. Erre jó példa a fent említett Dekameron történetei. Egyesek a kisebbségi csoportokat okolták a járványért, így kerültek gyanúba a zsidók, akiket ezért egyes városokban máglyán égettek el, noha VI. Kelemen pápa bullát adott ki védelmükben. A muzulmán világban elterjedt az a vélekedés, hogy a pestishalál kegyelem és mártíromság, amely összevethető a hitért folytatott harc hősi halálával. Az ortodox imámok gyávaságnak nevezték a menekülést Allah akarata elől.
A tényleges kórokozót Alexandre Yersin svájci francia orvos fedezte fel Honkongban, 1894-ben, az akkor pusztító mandzsúriai vagy ázsiai tüdőpestis kórokozóját. Róla kapta a baktérium a Yersinia pestis nevet. Tőle függetlenül egy japán orvos, Kitaszato is felfedezte a kórokozót (Bacillus pestis) Japánban. (A baktérium elváltozást idéz elő a bolha beleiben, aminek következtében a rovar, a kórokozóval együtt visszaöklendezi a kiszívott vért a sebbe, és így megfertőzi a gazdaállatot. Miután a rágcsáló elpusztul, a rovar új gazdatestet keres, így kerül át az emberre. Ehhez persze szükség van rezisztens patkány-populációra.)
A Yersinia pestis bacilus
Szöveg: Jánokiné Dr. Újváry Zsuzsanna
Képek: Wikimedia Commons
