„Megrázó, hogy nem öregszik meg velünk”
Pázmányos csoporttársak és oktatók emlékeznek vissza Benedek Tiborra

Ahogy az egész országot, úgy a Pázmány Péter Katolikus Egyetem közösségét is megrázta Benedek Tibor halála. Rengeteg kedves emlék került a felszínre, az egyetem közösségi oldalait elárasztották az együttérző kommentek. Az alábbiakban egykori diáktársai és tanárai emlékeznek vissza az élsport mellett alázatosan, nagy erőbedobással tanuló történelem szakos hallgatóra, aki 2005-ben a Pázmány Bölcsészkarán szerzett diplomát.

benedektibor_3.jpg

 Benedek Tibor angol-történelem szakos hallgatóként kezdte el az egyetemet, de ezzel párhuzamosan elindult sportolói karrierje is, így tanulmányait egyéni tan- és vizsgarendben folytatta. Az angol szak leadását egy év után kérvényezte, viszont az akkori dékán ragaszkodott a kétszakúsághoz. Benedek Tibor sportteljesítményével már akkor igazolta, hogy nagy pályafutás áll előtte, így végül engedett neki a kari tanács. Kérvényén ez volt olvasható: „Nemzeti érdekből engedélyezem.” – emlékezett vissza Dr. Hargittay Emil professzor úr.

Valóban, az edzések, meccsek, felkészülések, világversenyek sűrűjébe nem fért bele a hagyományos egyetemi diáklét. Társai számára tehát mindig különleges nap volt, ha Tibor megjelent az egyetemen, és benyitott egy előadásra, szemináriumra.

„Sashalmi Endre tanár úr történelem szemináriumára jártunk együtt, és az azért túlzás, hogy jártunk, mert én tényleg jártam, Tibi viszont nem. De ez kicsit sem meglepő, hiszen ő igen gyakran egyéni tan- és vizsgarenddel végezte a kurzusokat, féléveket, éveket, mert mindig valamilyen versenyre készült. Követni se nagyon tudtuk – emlékezett vissza csoporttársa, Nagy Viktória.

Megállás nélkül mosolygott

„Egyik órán váratlanul kopogtattak az ajtón, és benyitott Tibi, nyomában egy ismeretlennel. Miután elnézést kértek, hogy megzavarták az órát, az ismeretlen elmondta, hogy ők tulajdonképpen most filmet forgatnak arról, hogy milyen is Benedek Tibor egy napja az egyetemen. Nos, amint ezt kimondta, derültség lett úrrá lett rajtunk, de főleg Tibin – mondhatni: felvidultunk, hovatovább: röhögtünk –, hiszen mindannyian tudtuk, hogy azt, hogy milyen is Benedek Tibor egy napja az egyetemen: lehetetlenség leforgatni. Ettől függetlenül Sashalmi tanár úr abszolút partner volt, úgyhogy pár perc múlva már az operatőr is ott nyüzsgött a teremben, egyszerre ketten is instruálták Tibit, hogy hová menjen, üljön, álljon, merre nézzen, stb… És ő szó nélkül hajtotta végre, amit mondtak neki. Mi meg közben rettenetesen örültünk, hogy ott van köztünk, leül, feláll, körbemegy a teremben, figyel, részt vesz az órán. Annak meg még jobban, hogy megállás nélkül mosolyog azzal a semmihez se fogható kedvességgel, ami olyan nagyon jellemző volt rá.
Az egész akció nem tartott sokáig, a kétfős stáb gyorsan dolgozott, felvették, amit akartak, aztán távoztak, persze, Tibivel együtt. Mi meg nem tehettünk mást, folytattuk a szemináriumot, azzal a jóleső tudattal, hogy kicsit segítségére lehettünk a magyar sportélet egyik legnagyobbjának – mesélte Nagy Viktória.

Dian Viktória még angol szakos korából őriz egy emléket. „Angol szakra jártam Benedek Tibivel, fél évig azonos szemináriumra. Sokat beszélt a testvéréről és az édesanyjáról. Azt mondta, ha kiöregszik a sportból, tanár lesz. Sokszor jött vizes hajjal, edzés után a reggeli órára. Nagy sztár volt már akkor, mégis szerény. Megrázó, hogy nem öregszik meg velünk.”

Vallástöri, török hódoltság kora, alkotmánytörténet: ötös!

Volt csoporttársai és oktatói is egyaránt tanúskodnak róla, hogy Benedek Tibor a vizsgákra mindig felkészülten érkezett, sőt úgy izgult – ha nem jobban – mint társai. Dr. Tóth Istvánnál, egykori egyetemi tanárnál tett vallástörténeti vizsgáját Reggel Sándor idézi fel, aki a mai napig hálás Tibornak az ott kapott ötöséért. „Aznap vagy mindig – ki tudja már – a hármas csoportok ugyanazt a jegyet kapták. A feleletek után Tóth István megkérdezte Tibortól, hány gólt dobott a LEN vb vagy eb kupadöntőn... – Kettőt – mondta. – De miért nem kérdezi meg, mennyit dobtam az elődöntőben? – Ott mennyi volt? – Öt! – Na, menjenek a fenébe! De előtte adják ide az indexeket!”

Mikor Benedek Tibor már Olaszországban játszott, karácsonyra tudott időpontot egyeztetni egyéni vizsgaidőpontokat tanáraival. Dr. Őze Sándor, a Történettudományi Intézet vezetője, saját lakásába invitálta a sportklasszist. Mint mondta, Tibor helyt állt a törökkori hódoltság történelméből is. Lányai pedig előkarácsonyi ajándékként Benedek Tibor autogrammal lettek gazdagabbak.

Dr. J. Újváry Zsuzsannánál, a Medievisztika Tanszék docensénél szintén karácsony idején vizsgázott Magyarország közigazgatásából. A tanárnő így eleveníti fel az emléket: „Rendesen, szépen elmondta a tételre a választ. Azt kérdeztem: hogyan tudta megtanulni a magyar közigazgatás- és alkotmánytörténetet két edzés vagy éppen két mérkőzés között? A válasz: minden este az Eckhart-könyvvel feküdtem le és azzal ébredtem, még az ágyban is ott volt a feleségem és köztem. És ez a felkészülés a vizsgázásán is meglátszott. Ezután feltettem neki a nyilván sokszor nekiszegezett kérdést miért éppen történelmet tanul. A következőt válaszolta; azért, hogy csiszoltabb legyen a gondolkodása – kell a diploma, és a tudományok közül a történelem áll hozzá a legközelebb.

Igen, a történelem és a haza… ”

Nem kért kiváltságokat

A pázmányos vízilabda-fenomén végül történelem szakon végzett 2005-ben, szakdolgozatát stílszerűen Olimpia és politikai játékok címmel írta. Témavezetőjével, Dr. Schmidt Máriával, tanszékvezető habilitált egyetemi tanárral, jó kapcsolatot ápolt. Az ő visszaemlékezéséből tudjuk, hogy Tibor azért választotta a történelem szakot, mert „a világ általában érdekelte és kereste a kapcsolatot és a hasonlóságokat a történettudomány és a medence világának történései között.” Benedek Tibort okos, nagyon érdeklődő és szorgalmas diákként jellemezte, aki szerény és alázatos volt, pedig már a világ legjobb vízilabdázójaként tartották számon. Azt is felidézte, hogy „soha nem kérte, hogy kiváltságosan kezeljük, csak azért mert olimpiai bajnok.” Dr. Schmidt Mária egy kedves emlékével köszönt el kedvenc tanítványától: “A Jókai téren ültem egy étterem teraszán. Éppen arra járt Tibor, és leült mellém beszélgetni. Hirtelen nagyon nagy tömeg lett körülöttünk: mindenki nagyon szerette őt, és a közelében akart lenni.”

Végezetül Dr. Botos Máté, Politológia Tanszék vezetője, docense, hosszabb történetével búcsúzunk Benedek Tibortól. Az akkor még pályakezdő tanárnak az emlékezetes vizsgahelyzet ugyanolyan, ha nem izgalmasabb szituáció volt, mint a vízilabda-legenda számára. De nézzük, miként mérkőzött meg a legenda a vízen kívül az iskolapadban.

Póló helyett ing

Meleg, júniusi délután volt. A piliscsabai campuson már nyár volt, az Anselmianum épületének nyugatra néző ablakain dőlt be a fény és a meleg. Mint az újkori egyetemes történeti szigorlati bizottság Benjáminjának, nekem jutott az a hálás feladat, hogy időről időre kimenjek a kicsit enyhébb levegőjű folyosóra és behívjam a következő vizsgázót. Egy ilyen alkalommal felfigyeltem az ünneplőbe öltözött diákok között egy izmos fiatalemberre, aki fehér pólóban és sötét nadrágban álldogált. Rögtön felismertem  az akkor már ismert és mindenki által szeretett, olimpiai bajnok Benedek Tibort. Enyhe feszültséget láttam az ő arcán is. Átfutott az agyamon, hogy megjött a híres sportoló... Vajon mennyi ideje jutott a felkészülésre? Az izmain feszülő fehér póló is inkább hanyagságot sugallt, hisz mindenki más öltönyben, fehér ingben és nyakkendőben érkezett. Benedek Tibor pedig besétált a laza szerelésében. Úgy éreztem, kellemetlen vizsgahelyzetnek nézek elébe Nagyobbat nem is tévedhettem volna.
Amikor rá került a sor, már egy halványkék ing volt rajta. Utólag tudtam meg – persze a hallgató hölgyek osztották meg velem az élményt –, hogy Tibor a folyosón vette fel a magával hozott ünneplő felsőt.  Leült velem szemben, miközben a szobában Zimányi Vera professzor asszony egy másik vizsgázót faggatott. Zavarban éreztem magam, bármennyire is számítottam erre a találkozásra. Fiatal oktató voltam, csak öt évvel idősebb a vizsgázónál és mögöttem nem volt semmi olyasmi, ami az ő teljesítményével akárcsak gondolatkísérlet szintjén is felvehette volna a versenyt. Mégis, el kellett játszanom a szerepet, hogy én képviselem a Tudományt, és ebben a minőségemben vizsgáztatok. Tibor az Ipari forradalom című tételt húzta. Pontosan emlékszem minden részletre, valahogy bevésődött a jelenet. A helyzet, hogy egy neves sportolót vizsgáztatok, az ezzel járó izgalom magyarázhatja, hogy a legapróbb részletek is megmaradtak.
 

Komolyan vette diák-feladatát

Elsütöttem neki viccesnek szánt, begyakorolt mondatomat, miszerint annak érdekében, hogy ne zavarjuk a másik vizsgázót, csak olyan halkan beszéljen, mintha a gyóntatófülkében volna. Elmosolyodott és a kezében lévő tételre nézett. Nagy levegőt vett és belekezdett. Meglepődtem rajta, mennyire visszafogott, szinte alázatos volt. Tudott sokmindent, s bár kérdéseimre nem mindig sikerült válaszolnia, érezhető volt, hogy készült erre a vizsgára. Miközben hallgattam dörmögését, ez a benyomás meggyőződés alakult ki bennem és ez határozottan meglepett. Elképzeltem a Bajnokot, amint otthonában tételeket dolgoz ki... Furcsa felismerés volt, hogy Benedek Tibor komolyan vette diák-feladatát és nem csak a középiskolai vagy érettségi emlékeiből élve akart megúszni egy vizsgát. Ahogy ott ült előttem, előrehajolva, az itt mit sem érő izmok miatt a gombok között vészesen széthúzódó ingében, lopva koncentrációtól feszült arcát fürkésztem. A vizsga vége felé jártunk, amikor felajánlottam neki, hogy választhat az azonnali közepes és a négyesért való további kérdések között. Mondanom sem kell, hogy melyiket választotta. A vizsga végeztével úgy éreztem, meg kell dicsérnem. Alázatos volt és tisztelettudó, amiről én ma is úgy véltem, nem nekem szólt, hanem a történelemnek, a tudománynak, az egyetemnek. Emlékszem, amint hatalmas tenyerét megszorítva gratuláltam az eredményhez. Minden szempontból fel kellett néznem rá. Benedek Tibor alázata és személyisége meghazudtolt mindent, amit előzőleg gondoltam róla. „Tudja, Tanár Úr - mondta (a megszólítása szíven ütött) -, nagyon szerettem mindig is a történelmet és igyekeztem felkészülni erre a vizsgára is, de olyan nagyon kevés időm volt rá.” Valamit mondhattam, miközben felálltunk és az ajtó felé kísértem. Nem láttam az arcán azt az örömöt, ami oly sokszor tükröződött rajta a medencében – nyilván nem volt maradéktalanul megelégedve magával, hiszen csak négyest kapott. Mégis, valamiféle megkönnyebbülést láttam az arcán, mint minden kikísért diákén. Odakint a folyosón tágra nyílt szemű diáklányok és történészhallgatók várták. Behívtam a következő vizsgázót. Ám mielőtt becsuktam az ajtót, a folyosóról Benedek Tibor még rám nézett, és azt mondta: „Köszönöm.” Nem tudom, a négyesnek szólt-e, vagy annak, hogy csak diákként kezeltem. Úgy éreztem, talán az utóbbi lehetett számára a fontosabb. Szép tiszta helyzet volt. Semmi allűr, csak tisztán Benedek Tibor és az ő tiszteletet érdemlő tudása.

Az a legenda járta, hogy a Kar alapító dékánja, Maróth Miklós tanár úr nyilatkozatot tett: Benedek Tibor esetében nincs korlátozás, addig jár az egyetemre, amíg be nem fejezi. Ha húsz évig, akkor addig. Úgy húsz éve lehetett ez a vizsga, ahol kicsit mindketten megmérettettünk: a pályakezdő oktató és a bajnok hallgató. Ezt az élményt őrzöm magamban róla – az örök pázmányos, a többé már sohasem vénülő öregdiákról.

Nyugodjon békében!

Készítette: PPKE Kommunikáció/ Ádám Eszter és Kuthi Áron
Fotó: MTI/ Kovács Anikó

A bejegyzés trackback címe:

https://pazmanyonline.blog.hu/api/trackback/id/tr2515907248

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

Címkék

AKTUÁLIS (79) ALUMNI (10) BTK (57) HITÉLET (10) HTK (3) ITK (18) JÁK (17) MOBILITÁSI PROGRAM (7) TÁVOLLÉTI OKTATÁS (15) TUDOMÁNY (13) VÉLEMÉNY (8)