Osztroluczky Sarolta és Buday Bálint hosszú ideig elkerülték egymást az egyetemen. Bálint ötödévesként vett fel három szabadon választható szemináriumot egy számára ismeretlen oktatónál. Kettőjük közös munkája a Tudományos Diákköri Konferencia kapcsán indult. Mester-tanítvány viszonyuk kialakulása az egyetem nélkül nem jöhetett volna létre, ami később már kevésbé intézményes formában működött tovább.
Osztroluczky Sarolta
„A mentorálás soha nem egyoldalú kapcsolat”
Bálinttal a 2017/2018-as tanév 2. félévében találkoztam először. Ő akkor már ötödéves hallgató volt, ami – tekintve, hogy szinte minden évfolyamnak tartok egy-két szabadon választható kurzust – azt jelenti, hogy hosszú ideig valahogy „elkerültük” egymást az egyetemen. Bálint az említett félévben rögtön három órát is felvett nálam, ami – így utólag visszagondolva – több szempontból is szokatlannak mondható. Egyrészt, mivel az ötödéves osztatlan tanári szakos hallgatók, amilyen Bálint is volt, általában a tanítási gyakorlattal vannak elfoglalva, a kötelező egyetemi kurzusaikkal ilyenkorra rendszerint már végeztek, szabadon választható órákat pedig csak akkor vesznek fel, ha szükségük van további kreditekre. Másrészt az sem tipikus, hogy valaki egy számára „ismeretlen” oktatónál három órát vesz fel egy féléven belül, hiszen egy ilyen döntés akár rosszul is elsülhet. Ahogy később megtudtam, Bálintnak nem volt szüksége több kreditre, a bölcsészkaron töltött öt év alatt minden hallgatótársánál több órát látogatott, úgyszólván „rekorder” volt az elvégzett kurzusok terén. Hogy miért vett fel mindjárt három órát is nálam, arra azóta sem kérdeztem rá. Talán éppen a vele készített interjúból derül majd ki.
A közös munka – úgy emlékszem – azzal indult, hogy Bálint a félév vége felé, az egyik líraelemző óránk után megemlítette, hogy szeretne indulni a soron következő Tudományos Diákköri Konferencián, ami az egyetemisták legrangosabb tudományos megmérettetése. Tekintve, hogy az óráimon folyamatos párbeszédben voltunk, és tudtam, hogyan közelít a versekhez, örömmel mondtam igent a témavezetői felkérésre. Mivel a szorgalmi időszak vége felé jártunk, egy-két hét alatt pontosítottuk a kutatási témát, és megbeszéltük, hogy a vizsgaidőszakban, illetve a nyár folyamán is folyamatosan konzultálunk majd. Ez így is történt. Szeptemberre Bálint elkészítette a dolgozat szerkezeti vázát, és összegyűjtött szinte minden magyar és idegen nyelvű szakirodalmat, ami a témában fontosnak tűnt. Minden anyagot, amit addig és a későbbiekben találtunk, egy közös tárhelyre töltöttünk fel, és időről-időre megbeszéltük, hogy milyen irányban érdemes továbbhaladni.
Bálint tavaly elvégezte a Sodalitas Tehetséggondozási Program STUDIUM kutatói alprogramját, jelenleg a PPKE BTK Irodalomtudományi Doktori Iskolájának másodéves hallgatója. Mindkét esetben a témavezetője voltam, illetve vagyok. Ezen kívül tavaly és idén is konzulensének kért fel az Új Nemzeti Kiválóság Programra benyújtott pályázataihoz.
A felkérés gesztusa kölcsönössé vált. 2019-ben meghívtam Bálintot a Pázmány Bölcs-Ész Országos Tanulmányi Verseny Irodalmi szekciójának szervező- és zsűribizottságába. Ez az irodalomverseny, amelynek megszervezésére 2014-ben kaptam megbízást az egyetemtől, az évek során egyre népszerűbbé vált a középiskolások körében. Ahogy a versenyre nevezők létszáma emelkedett, éreztem, hogy a szervezéshez is szükségem lenne egy jó csapatra. A mentoráltjaim (egy hatfős, főleg doktoranduszokból álló csapat, köztük Bálint), hozzám hasonlóan nagyon szeretik ezt a hónapokig tartó, több fordulós versenyt. Augusztustól februárig számos alkalommal ülünk össze, hogy a feladatokról, az értékelésről, illetve később a döntőről beszéljünk. A tanítványaimból szervezett csapat mára olyan összetartó, baráti közösséggé vált, akikre az egyetem falain belül és kívül egyaránt számíthatok. A verseny mellett szervezünk társasjáték fejlesztő műhelyszemináriumot és irodalmi olvasókört, járunk együtt konferenciákra, de színházba, állatkertbe és korcsolyázni is.
A Pázmány Bölcsészet- és Társadalomtudományi Karán, illetve azon belül a Magyar Irodalomtudományi Tanszéken támogató oktatói közösség veszi körül a hallgatókat. Ha tudományos érdeklődéssel fordulnak egy téma felé, és felkeresik a tanszéken annak szakértőjét, sok segítséget kaphatnak a kutatói pályán való elinduláshoz. Ehhez persze a téma iránti elköteleződés, kitartó kutatómunka és egy jól felszerelt könyvtár is szükséges.
Tapasztalatom szerint minden mentorálási folyamat egy közös műelemző szemináriummal kezdődik, ahol a szövegekről folytatott párbeszédek egyfajta szellemi rokonság kirajzolódását teszik lehetővé a későbbi mentorált és mentora között. Az irodalmi szövegeken keresztül megérteni a másikat és a másikon keresztül önmagunkat: egyszerre adomány és lehetőség.
Ahhoz, hogy valaki jó mentorrá válhasson, neki magának is kell, hogy legyen mestere. Egy olyan példa, akitől tanítványként nemcsak szakmai, de emberi támogatást is kapott. Nekem Horváth Kornélia a mesterem. Ő figyelt fel rám egyetemista koromban egy szemináriumi dolgozatom kapcsán, ő volt a témavezetőm a diplomaírás idején, biztatott, hogy kezdjem el a doktori iskolát, meghívott az általa alapított Modern Líraelméleti és Líratörténeti Kutatócsoportba (amelynek azóta már Bálint is tagja), támogatta a tanszékre való bekerülésemet, és most kollégák vagyunk a Pázmányon. Az eltelt csaknem 25 év alatt szoros barátság és sikerekben gazdag munkakapcsolat alakult ki közöttünk. Horváth Kornélia olyan mester, amilyenné válni szeretnék.
Egy jól működő mentor-mentorált kapcsolat – ezt tanítványként és mentorként egyaránt így látom – nem ideiglenes, és nem pusztán szakmai együttműködés. Hosszú távra szól, állandóan megújul, és idővel egyre személyesebbé, akár barátivá is válhat.
Mentor nélkül, bármilyen jó képességekkel rendelkezzen is egy hallgató, nem jut „messzire”. Az első néhány, tudományos szempontból is releváns dolgozat elkészítéséhez szükséges a külső motiváció, az oktató témára való rálátása, segítő kérdései, szempontjai, korrigáló célzatú megjegyzései. Később jól jöhet a mentor szakmai kapcsolatrendszere, amely hozzásegíti a mentoráltat a publikáláshoz, a konferencia részvételekhez, különböző ösztöndíjak megpályázásához, tehát a kutatói pályán való elinduláshoz.
Egy mentorált olyan tulajdonságokkal rendelkezik, mint Bálint: művelt, probléma érzékeny, nyitott, céltudatos, jól ír és ad elő, mégis szerény. Kutató alkat: sokat olvas, könyvtárba jár, az egyetemen szerzett tudást kreatívan építi be a kutatásába, felismeri a párbeszédből születő gondolatok hasznosságát, segítséget kér, ha elakad, de alapvetően önállóan kutat.
A mentorálás soha nem egyoldalú kapcsolat, a mentor legalább annyit „profitál” belőle szakmailag és emberileg is, mint a mentorált. A közös kutatás során születő kérdések és válaszok nem, vagy nem így jöttek volna felszínre egy saját kutatásban. Az új kérdésirányok és továbbgondolási lehetőségek a mentor saját kutatási területén is hasznosnak bizonyulhatnak, sőt az oktatásba is beépíthetőek. Szerintem az oktatói prakszis, ezen belül a tanítás és a mentorálás egy oktató számára a tanulás két leghatékonyabb formája.
Ha a kutatás területén mentor és mentorált eredményesen tud együtt dolgozni, akkor ez a munkakapcsolat újabb együttműködésekre adhat alkalmat. A mi esetünkben például ilyen a korábban említett versenyszervezői vagy olvasóköri tevékenység.
Magamra sosem gondolok „mesterként”, és bár Bálint a tanítványom volt, mára már inkább kollégaként tekintek rá. A több szálon futó, szakmai kapcsolatunk elég intenzív; hetente-két hetente váltunk e-mailt vagy beszélünk egymással. Magázódunk, ami részben a kölcsönös tisztelet jele, részben egy, a magyar nyelv adta, szép lehetőség kihasználása.
Legnagyobb közös sikerünk, amikor Bálint 2019-ben, a „Vajmi keveset / tudtam meg a *-ról, -ről”: A vershez fűzött, szerzői lábjegyzet az 1970-es, 80-as és 90-es évek magyar lírájában című dolgozatával I. helyezést ért el a XXXIV. OTDK Humán Tudományi Szekciójának Összehasonlító irodalom– és kultúratudományi tagozatán.
Felemelő érzés volt, amikor a 2019-es OTDK-n Bálintot szekciógyőztesként hívták ki a színpadra, hogy átvegye a I. helyezettnek járó díjat és a publikálási lehetőséget jelentő különdíjat. Szintén nagyszerű volt megtudni, hogy maximális pontszámmal, ösztöndíjasként vették fel a Doktori Iskolába. A legszebb pillanat mégis az volt – és talán ez mutatja a legjobban, hogy a mentorálási kapcsolat több, mint puszta szakmai együttműködés –, amikor ő és a felesége, Eszter elmondták, hogy hamarosan kisbabájuk fog születni.
Buday Bálint
„A kutatás lehet egy szórakoztató és produktív közösségi élmény”
A 2017/18-as év második szemeszterében vettem fel Osztroluczky tanárnőnél három szabadon választható szemináriumot, amelyeken a 20. század második felének költészetével és kortárs lírával foglalkoztunk. Ötödéves tanárszakos hallgató voltam ekkor, a kötelező tárgyaimmal többnyire végeztem, ezért volt lehetőségem szemezgetni, és kicsit el is szomorított, hogy lassan véget ér az egyetem, úgyhogy minden lehetőséget meg akartam ragadni, hogy értelmesen használjam fel a hátralevő időt. Azért vettem fel ezeket az órákat, mert mindegyiken versekkel foglalkoztunk, és én egyrészt egyébként is inkább lírai beállítottságú vagyok, másrészt az addigi tapasztalataim alapján is azt gondoltam, hogy termékenyebbek azok az órák, ahol lírával foglalkozunk, mert több idő jut egy-egy műről hosszabban merengeni. A Tanárnőt korábban látásból sem ismertem, de annyira szerették a felsőbb évesek, hogy azt gondoltam, nem kockáztatok nagyot, ha az összes óráját felveszem.
A kortárs magyar irodalom szemináriumon előkerült, azt hiszem, egy Győrffy Ákos-vers, amiben szerepelt egy lábjegyzet, amiről eszembe jutott, hogy Tarjányi tanárnővel egyszer már elbeszélgettünk a versben megjelenő lábjegyzet játéklehetőségeiről néhány Arany-vers kapcsán. Azt hiszem, ezt az órát követően mondtam a Tanárnőnek, hogy kacérkodom a doktori gondolatával. A Tanárnő az akkor még számomra meglepő, de jóleső lelkesedésével biztosított, hogy szerinte mennyire ott van a helyem, és felvetette, hogy akkor mindenképp induljak jövőre az OTDK-n. Innentől kezdve, azt hiszem, egyértelmű volt, hogy ő lesz majd a témavezetőm, a felkérés körülményeire nem emlékszem. Nem sokkal ezután meg is egyeztünk abban, hogy ez a versekben megjelenő lábjegyzet nagyon izgalmas kutatási terep lehetne, így ezt választottuk OTDK-témának.
Jelenleg másodéves vagyok az Irodalomtudományi Doktori Iskolában a Tanárnő témavezetésével. Tavaly elnyertem az Új Nemzeti Kiválóság Program ösztöndíját, amelynek keretében Tandori Dezső vers-kép alakzatait kutatom szintén a Tanárnő mentorálásával, illetve idén is pályáztam, most Varró Dani verses meséivel tervezek foglalkozni. Emellett az egyetemen évente megrendezésre kerülő középiskolásoknak szóló Pázmány Bölcs-Ész verseny irodalom szekciójának lebonyolításában segítek a Tanárnőnek.
A mentorálás manapság többnyire a számítógépen keresztül történik, a mi esetünkben is, ugyanakkor nagyon hasznos tud lenni, ha egy személyes találkozás alkalmával is tudunk együtt gondolkodni, törekszünk is erre. Egy ilyen viszony kialakulása az egyetem nélkül természetesen létre sem jöhetne, később persze már kevésbé intézményes formában működik.
Annak, hogy van-e az ember életében egy olyan tanár, aki külön figyelmet szentel neki, szerintem kulcsfontosságú szerepe van, ha valaki bármivel komolyabban szeretne foglalkozni. Enélkül nem hiszem, hogy sok hallgatónak eszébe jutna, hogy az iskolapadból hirtelen konferenciákra jelentkezzen, vagy szemináriumi dolgozatokat küldözgessen tudományos folyóiratoknak.
Egyrészt az egyetemi oktatás keretein belül nem igazán van lehetőség arra, hogy egy hallgató több körben konzultáljon egy készülő dolgozatról, még a Pázmányon sem, ahol azért sokkal közvetlenebb kapcsolat van tanárok és hallgatók között, mint más egyetemeken. Másrészt, azt hiszem, a legtöbb embernek szüksége van néha egy kis pozitív megerősítésre, hogy érezze, jó az, amit csinál. Mert az egy dolog, hogy az ember esetleg kitűnik a hallgatótársai közül, néha megdicsérik a tanárok, de még így is annyira nagy az a szakadék, ami a „hallgatót” a „kutatótól” elválasztja, aminek az átugrásához szerintem szükséges, hogy valaki ebben segítse.
Sokféle mentorálási kapcsolatot el tudok képzelni, mindenesetre nekem nagyon motiváló, hogy a Tanárnő mindig törekszik arra, hogy időt szakítson a konzultációkra, bármikor számíthatok a segítségére, és – amit én a legnehezebbnek gondolok – mindig érzi, hogy mikor van inkább a saját ötleteim megerősítésére, továbbgondolására szükségem, és mikor jobb, ha inkább a saját elképzeléseivel lendít át egy holtponton. Egy jó mentor szerintem mindenekelőtt: odafigyel. A Tanárnő ráadásul nemcsak a már meglévő szaktudását veti be a kutatásom támogatására, hanem rászánja az idejét, hogy beleássa magát a téma szakirodalmába is, legyen az bármilyen speciális. Annyira motivált, hogy magával rántja az embert. Egyébként el tudok képzelni jól működő mentorálást sokkal formálisabb és hierarchikusabb keretek között is, de nekem – és úgy gondolom, a Tanárnőnek is – nagyon fontos, hogy emberként is jól kijövünk egymással.
Talán a legfontosabb, amit a Tanárnővel folytatott közös munka révén tanultam meg, hogy a kutatás nem feltétlenül magányos tevékenység, ugyanúgy lehet egy szórakoztató és produktív közösségi élmény is. De azt gondolom, hogy a Tanárnőnek a hallgatókra való nyitottsága és az egyetem életének felpezsdítésére tett kísérletei is példaértékűek.
Mester-tanítvány kapcsolatunkat demokratikusnak mondanám, a munkamódszerünk alapja a közös gondolkozás. Attól ugyan még elég messze vagyok, hogy úgy tekintsek a Tanárnőre, mint kollégára, de mivel olyan ügyesen csomagolja felvetésekbe a javaslatait, hogy szinte észre sem lehet venni, a konzultációk során egészen kollegiálisnak érzem a viszonyunkat.
Én a XXXIV. OTDK-n az Összehasonlító irodalom- és kultúratudományi szekcióban elért első helyezést gondolom a legnagyobb közös szakmai sikerünknek, ami mellé még a Literatura különdíját is sikerült bezsebelnünk.
A konzultációk mindig jó hangulatúak és nagy lendületet adnak, nem tudok 1-1 pillanatot kiragadni. Talán amikor az OTDK-n kihirdették az eredményt, az mindkettőnk számára nagy élmény volt. De sok nem szorosan szakmai élményem is van a Tanárnővel, mindig nagyon jók a középiskolásoknak szervezett irodalmi verseny teamjének brainstormingjai, rendszeresen szervez a hallgatóknak színházba menést, néha társasozást, de voltunk már korizni és állatkertben is.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotók: Osztroluczky Sarolta és Buday Bálint
