’Egy család lettünk!’ – beszélgetés Benke Zsuzsával és Benke Tiborral
Történetek egykori pázmányosokról, akik igaz szerelmüket, társukat az egyetemen találták meg

egy_csalad_lettunk_sablon_1.png

Egy házasság igaz története ritkán tündérmese. Persze vannak, akik az egymásra találástól a boldog családi életig szinte észrevétlenül gyorsan, a nehézségeket könnyen átvészelve jutnak el. Sokakat azonban megpróbál az élet, valahogy nem úgy alakulnak a dolgok, ahogy az korábban elképzelték. Ha nem sikerül a problémákra közös megoldást találni, ha azokkal valamely fél magára marad, az bizony mindkettőjük és a kapcsolat számára is komoly erőpróbát jelenthet. Zsuzsa és Tibor története – bár az évek alatt sok szomorúság és elkeseredettség szegélyezte az útjukat – összességében egy boldog és kiteljesedett családi élet lenyomata. Hitben, szeretetben és reménységben mindvégig egymás igaz társai maradtak. Ha az egyikük megingott, a másik szerető karjai óvta meg az összeomlástól. Szép és reményt adó a történetük, hiszen lassanként két gyermek szüleiként mostanra kerek az életük. S hogy idáig eljutottak, abban mindkettőjük hite, kitartása és az egymás iránti szeretete egyaránt elengedhetetlen volt.

Mikor és hogyan ismerkedtetek meg?

A tanulmányaimat 2007 őszén kezdtem meg a Pázmány Bölcsészkarán, történelem szakon. Egy csoporttársammal, Miklóssal már régóta ismertük egymást, egy környékről származtunk. Mindkettőnket érdekelt akkoriban a közélet, így erkölcsi kötelességünknek éreztük, hogy részt vegyünk október 17-én a hallgatói önkormányzatok tandíjellenes tüntetésén, Budapesten. Ezen az eseményen Miklós bemutatta kollégiumi barátját, Tibit, aki politológia szakon tanult. Azonnal kiderült közös érdeklődésünk, a katolikus egyház története.

A második találkozásunkkor kiderült, hogy Tibi Kunszentmártonból származik, ahol a ’90-es években nagyapám öccse, Keller Lőrinc Juvenál atya vezette a kármelita rendházat. Tibi a nagybátyámhoz járt hittanra, sőt, ministrálni is nála tanult. Mikor nem sokkal a halála előtt közösen is meglátogattuk Lőrinc bácsit, érdeklődött is, egy pár vagyunk-e már. 

Milyen szerepet töltött be az életetekben a Pázmány?

Életem legszebb, legbékésebb időszakaként tudok visszagondolni az egyetemi éveimre. Különc ember vagyok, aki nehezen találta meg a helyét a középiskolában, ezért félve léptem át a piliscsabai campus küszöbét. Meglepetésemre gyógyító, befogadó közösségre találtam, ahol nemcsak jó barátokat, hanem még a későbbi házastársamat is megismerhettem. Különös szeretettel gondolok vissza kollégiumi szobatársaimra, akik – bár egyidősek voltunk, de szinte anyai szeretettel vettek körül.

Amikor az egyetemi éveitekre gondoltok vissza, milyen gondolatok jutnak eszetekbe?

Legelőször is a béke. Piliscsaba igazán kellemes, feltöltődésre hívogató közeg volt a maga csendességével, természeti kincseivel. Másodsorban a hála: említettem, hogy nehéz természetem ellenére az egyetem közössége befogadott, nem is beszélve tanáraimról, akiktől nagyon sok támogatást, szakmai jó tanácsot kaptam.

Melyik a legemlékezetesebb pázmányos emléketek?

A közösségi eseményeket tudnám említeni, a tudományos konferenciákat, a családias hangulatú kari karácsonyokat, az őszi Pázmány-napot, vagy a jó hangulatú baráti összejöveteleket is a Nyírfa (közismertebb nevén Jenő), illetve a Liget borozókban. Én magam játszottam a Boldog Özséb Színjátszókörben is, velük is sok lélekemelő fellépésben, izgalmas kalandban volt részem.

Közös életeteket milyen erőforrás táplálja?

A férjem, Tibi hívő katolikus, egészen kicsi kora óta részt vesz az egyház életében. Értelemszerűen neki a legfontosabb erőforrás a hit. Tizenegy évesen csontdaganatot élt túl, a gyógyulásban nagy szerepe volt családtagjai imáinak is. Mivel ennyire fiatalon megérintette a múlandóság szele, egy idős ember bölcsességével képes felülről szemlélni az élet dolgait.

Sajnos az én hitem gyengébb lábakon áll: vannak testi-lelki problémáim, amik mind a mai napig bizonytalanná tesznek. Diplomaosztónkat követően, 2012 nyarán kötöttünk házasságot, s bár a kezdetektől fogva vágytunk gyermekre, nem érkezett. Először arra gondoltunk, talán férjem korábbi betegsége állhat a háttérben, hiszen sugárkezelést és kemoterápiát is kapott. Hamarosan kiderült, teljesen egészséges, a meddő fél én vagyok. Ebben az időben sokan próbáltak azzal vigasztalni, Istennek célja van azzal, hogy engem terméketlennek teremtett. Én azonban nem tudtam elfogadni ezt a tézist: Isten az élet szerzője, a katolikus egyház eszményi ideálja pedig a minél több gyermeket nevelő család, hogyan férhet meg ezzel együtt, hogy egyes emberek ki vannak zárva az élet továbbadásából? Ez az ellentmondás arra sarkallt, hogy hitéleti tanulmányokat folytassunk, így mindkettőnknek lett egy hitoktatói és egy pasztorális tanácsadói diplomája is. Közben éveken keresztül jártam pszichoterápiára, 2018-ra erősödtem meg annyira, hogy el tudtuk kezdeni a termékenységi kezelést. Az első beavatkozás vetéléssel végződött, ez nemcsak az Istenbe, hanem a saját testembe vetett bizalmamat is kikezdte. Nemsokára kiderült, mi állt a sorozatos kudarcok hátterében: örökletes véralvadászavarom van, amely a magzatok érképződését gátolja. Ha nem szedek vérhígítót, a megfogant babák már azelőtt elhalnak a méhemben, hogy megtudnám, várandós vagyok. Laci fiunk 2020-ban született, s bár néhány héten belül érkezik öccse, Nándi is, az állandó bizonytalanság, bizalmatlanság rányomja a bélyegét nemcsak a házasságunkra, hanem a gyermekeimhez való viszonyra, a várandósság megélésére is.     

Az egyre több munka, a felgyorsult élet eltávolíthatja egymástól a házastársakat. Ti mit tesztek ez ellen? Hogyan jut minőségi idő a családra és ezen túl a kettőtökkapcsolatára?

Mivel nagyon hosszú időt töltöttünk gyermek nélkül, tréfásan úgy szoktam mondani, annyit voltunk kettesben, hogy már szinte sok is volt egymásból. Tény az, hogy a meddőség miatt a mi kapcsolatunk dinamikája egészen más, mint azoknak a pároknak, akik már az első házassági évfordulójukon keresztelőt ünnepelnek. Mivel nekünk korábban sok időnk volt egymásra, a sok munka és a felgyorsult élet helyett a mi kapcsolatunkban inkább a korábbi csalódásokból, kudarcokból fakadó sebek, frusztrációk okozzák a legnagyobb kihívást.

Milyen praktikáitok, szokásaitok vannak a kapcsolatotok frissen tartására?

Mivel a meddőség ma is tabu témának számít, az érintettek pedig gyermekük születése vagy sikeres örökbefogadás után sem szívesen beszélnek nyilvánosan a küzdelmeikről, nincsenek közszájon forgó, jól bevált receptek, hogy egy hosszú időn át gyermektelen, majd hirtelen (kétszeres) szülővé vált házaspár hogyan tartsa frissen a kapcsolatát. Bevallom, feszélyeznek azok a helyzetek, amikor kettesben megyünk valahova, mert Laci távolléte a nehéz éveinket juttatja eszembe. Egy normál körülmények között létrejött család viszont örül, ha „lepasszolhatja” a gyermekeit egy délutánra. Úgy dolgozunk a kapcsolatunkon, ha problémánk van egymással, megbeszéljük, ha végképp nem megy, akkor szakember segítségét kérjük.

Véleményetek szerint melyek a házasság legnagyobb kihívásai?

Nincs annál szörnyűbb, amikor egy szülőnek el kell temetni a gyerekét. A magzatvesztés különösen is nehéz eset, mert sokszor még sírja sincs a gyermeknek, ahol megemlékezhetnek róla a szülők, a közös emlékhelyeket pedig személytelennek érzem. Ráadásul ott a tabusítás és elfojtás: az egyik vélemény szerint ezek a gyermekek nem is emberek, a másik vélemény szerint pedig „angyalok”, és különös kegyelemnek kell tekinteni, hogy ez a tragédia bekövetkezett az életünkben. Az igazság valahol a kettő között van: szerintem ugyanúgy halottak, mint a 90 évesen, egy teljes élet után csendesen elaludt dédimama, és ugyanúgy meg kell gyászolni őket, mint bármelyik elhunyt hozzátartozónkat. Az elfojtott gyász tönkreteszi a házasságot. Nem is beszélve a későbbi várandósságokról: ezáltal, hogy a tragikus kimenetelt is megtapasztaljuk, immáron nem a legszebb kilenc hónap, hanem egy folyamatos lebegés élet és halál között. Laci számos babaholmiját csak a születése után szereztük be.

Mik azok az „alapkövek”, amelyek házasságotok alapjait adják?

Ha részemről a mindennapi vívódások meg is nehezítik a dolgokat, Tibi hite mellett a családtagjaink, a barátaink és a kollégáink támogatására mindig számíthatunk. Különösen is anyósomra, aki maga is sok küzdelmet átélt ember, valamint legjobb barátnőmre, Juditra, aki látássérültsége ellenére is teljes életet él.

Mi szolgálhat fogódzóként a házasság rosszabb napjaiban?

Amikor neheztelek a férjemre, azzal próbálom oldani a feszültséget, hogy Tibi egy olyan helyzetben tartott ki mellettem, ami más pároknál már válóok. Túlélt egy majdnem halálos betegséget, termékeny maradt, mégis vállalt engem, és vállalta volna az örökbefogadást is – csak közben az orvosok meggyógyítottak.

Mit tartotok az életben a legértékesebb ajándéknak?

Egyértelműen azt, hogy találtunk szakembereket, akik meg tudtak gyógyítani minket, és hogy a családunk, valamint a barátaink jelentős része kitartott mellettünk akkor is, amikor nem voltunk „szalonképesek”.

Milyen jövőbeli terveitek vannak?

Szeretném éppen, egészségesen és élve megszülni Nándi fiamat, és mivel telhetetlen vagyok, szeretném látni felnőni a gyermekeimet. Egy törékeny egészségű ember óvatosan tekint a jövőbe.

 Készítette: PPKE Kommunikáció

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

süti beállítások módosítása