Kuminetz Géza rektor atya Veszprémben a propedeutikus, előkészítő év során találkozott először, majd a Pázmány Hittudományi Karának kánonjogi kurzusán figyelt fel Ujházi Lóránd atyára. Biztatta, lelkesítette a kánonjog művelésére Lóránd atyát, igyekezett a tudományterület iránti szeretetét is minél jobban átadni neki. Lóránd atya minden szakmai mérföldkövénél jelen volt Géza atya. A volt tanítvány pedig már mesterré lett, aki számára Géza atya személyisége követendő példát jelent.

Kuminetz Géza
„Az igazi mester szívből tud örülni a tanítványai sikerének”

Már nem emlékszem pontosan, mikor és hogyan találkoztunk, először talán a veszprémi szemináriumban, majd a Pázmány Hittudományi Karon, ahol kánonjogot tanítottam, s felfigyeltem, hogy Lórándot érdekli a szent tudományoknak ez a területe. Aztán beiratkozott a Kánonjogi Posztgraduális Intézetbe, ahol licenciát szerzett. Később főpásztora Rómába küldte, ahol két év alatt megszerezte a doktorátust. Ez az ottani viszonyokhoz képest rekordidőnek számít.

A közös munka tulajdonképp úgy indult, hogy hallgatta az előadásaimat, én pedig biztattam őt, mondván, a kánonjog művelése nagyszerű dolog. Bizonyára látta ő is rajtam, hogy nagyon szeretem én is ezt a tudományterületet. Erdő Péter professzor úr tanítványa vagyok, s ő nagyon tudott lelkesíteni minket, a szeminaristáit. Én is próbáltam lelkes lenni; nem volt ez nehéz, mert Erdő professzor úr tényleg megszerettette velem, velünk a kánonjogot.

Ma is, amikor csak összetalálkozunk - meghívjuk egymást egy-egy ebédre, vacsorára - és máris kötetlenül a kánonjog titkairól beszélgetünk. Konkrétabban, azokról a témákról, amelyek foglalkoztatnak minket, amiről cikket, könyvet írtunk, illetve felhívjuk egymás figyelmét az új szakirodalomra, az ott felvetett kérdésekről eltöprengünk.

Én nem tudom, szükség van-e külön mentorálásra, mivel ha két embert összeköt egy tudományterület szeretete, annak meghódításának vágya mozgatja őket, akkor óhatatlanul elindul a termékeny párbeszéd közöttük. Egyszer csak azt veszik észre, hogy mesterré és tanítvánnyá lettek, végül pedig egyenrangú kollégákként művelik tudományukat. Az a jó egyetem, ahol ilyen dialóguskész tanárok és ilyen motivált hallgatók vannak.

Más dolog valakit hallgatni és esetleg ötösre is vizsgázni nála, s más dolog a tanítványává szegődni. Aki tanítvány lesz, az a mester szellemi iskolájának lesz a részese, s épp ebben a szellemiségben kívánja magát kiművelni. A mesterrel való közvetlen kapcsolat segít a tudományos problématudat ismeretének elmélyítésében, illetve betekintést ad egy tudós szellemi világába, személyiségébe. S mindez nagy személyiségfejlesztő hatású. Egy ilyen kapcsolat a legjobbat hozza ki mesterből és tanítványból egyaránt.

Az igazi mentorált jó érzékkel érezzen rá a tudományos problémákra, lássa meg az összefüggéseket, szeresse a tudományát. Röviden hagyja magát vezetni a meglelt kutatási témától. Ugyanez érvényes a mentorra is. Lássa meg tanítványa erősségeit és azokat próbálja fejleszteni.

A mentorálás talán abban segít a leginkább, hogy az ifjú kutató rátaláljon a saját kutatási területére, annak módszerére, vagy épp abban, hogy váltson kutatási területet, módszert. Szóval abban segít, hogy az ifjú kutató megtalálja a saját útját, a saját hangját.

Egyenrangú kollégák vagyunk immár, mindent őszintén megbeszélünk. Nem kell szükségképp egyetértésre jutnunk. A volt tanítvány, aki már mesterré lett, más következtetésekre is juthat, s ez is tisztelendő.

Nem tudom, hogy ez siker-e, de annak idején kértem Lórándot, ifjú kánonjogi doktorként, hogy tartson egy kis kurzust az én kurzusom keretében (ez még 2005 körül volt) és nagyszerű előadásokat tartott. Rendszeresen megjelentek a publikációi a szaklapokban, magam is szívesen idézem őket, ha hasonló témáról írok. Rektori ciklusom idejére – főpásztora, Erdő Péter bíboros úr engedélyével - kölcsönadtam neki a kurzusaim nagy részét, sőt, a házaságjogi szakirodalmamat is neki ajándékoztam, mondván, nekem már nem lesz időm azt megírni, neki még van ideje. Nagyon örülnék neki, ha az én húsz évvel ezelőtt írott házasságjogomnál egy alaposabb és átfogóbb művel ajándékozná meg a magyar kanonisztikát. Mindez persze nem az én, hanem az ő sikere. Az igazi mester szívből tud örülni a tanítványai sikerének.

Nem igazán tudok felidézni egy emlékezetes pillanatot, mivel minden beszélgetésünk nagyon érdekfeszítő. Gyakran találkozunk, mivel épp az ő plébániáján vagyok kisegítő lelkész. De talán különösen jókat beszélgettünk annak az útnak során, amikor Lóránd invitált Rómába és Brescia-ba egy-egy konferenciára.

Ujházi Lóránd
„Gesztusai jótékonyan formálták a karakteremet”

Géza atyát a propedeutikus, előkészítő év során ismertem meg Veszprémben. Beszélgetéseink során már akkor felfigyeltem arra, milyen mély gondolatai vannak az Egyházzal, a papsággal, a társadalmi kérdésekkel kapcsolatban. Később a Pázmány Péter Katolikus Egyetemen találkoztunk a 2000-es évek elején. Géza atya egyházjogot tanított, s ezen diszciplína iránti érdeklődésemet neki köszönhetem.

Géza atyánál írtam licencia dolgozatomat. Munkámban a klerikusokkal, a szent renddel, a klerikusok részvételével foglalkoztam az egyházkormányzatban. Majd Rómába kerültem, a Santa Croce Egyetemen továbbképeztem magam a kánonjog területén. Géza atyától baráti, buzdító hangú levelet kaptam, és az ő személyisége, a joghoz való hozzáállása tovább erősítette bennem a tudományterület iránti érdeklődésemet.  

Sokféleképpen lehet a joghoz közelíteni. Jogpozitivista módon például, amikor kizárólag azt nézem, mit mond a jogszabály, de a kánonjognak éppen az a sajátossága, hogy szakrális jog, megfogalmazódik benne a természetfölötti orientáció. A jogszabálynak nem pusztán a szövege fontos, hanem a teológiai szemlélet is. A jogról ilyen szellemű benyomásokat szereztem Géza atyától, s ez mindmáig meghatározza jogi gondolkodásomat. Személyisége követendő példát jelent számomra, ha látom is, milyen nehéz elérni azt, amit ő megvalósít az életében.

Hársfai Katalin kánonjogász, egyetemi tanár születésnapjára megjelenő ünnepi kötet anyagát közösen válogattuk. Korábban Géza atya tomista szemléletű, jog- és állambölcseletről szóló munkájának voltam a lektora.

Géza atya minden szakmai mérföldkövemnél ott volt. Amikor a Nemzeti Közszolgálati Egyetemen is tudományos fokozatot szereztem, habilitáltam, tagja volt a bizottságnak. Utána együtt dolgoztunk ugyanezen az egyetemen a vallás és a biztonság kutatásának területén, emellett többször volt bizottsági tag doktoranduszaim védésénél.

Kánonjogi munkássága során nemcsak puszta jogértelmezést ad, hanem jogbölcseleti, társadalombölcseleti magyarázatot is fűz hozzá. Közös kötetünk jelent meg az igazságos háborúról, s most készült el egy másik munkánk A vallás és biztonság egyes aktuális kérdései címmel.

Szakmai szempontból azért is fölnézek Géza atya tevékenységére, mert holisztikus látásmódot követ. Nem a tudományterület szűk keresztmetszetén át tekint a világra, a társadalomra, a jogra, ugyanakkor papként is példaképnek tekinthető.

Pozitív példákat láttam, amikor a mester-tanítvány kapcsolat mellett kialakult a barátság is. Fontos a kölcsönös tisztelet a mester-tanítvány kapcsolatban, de a mentoráltnak ezt ki kell érdemelnie. Fontos jellemvonás a szerénység. Az élet számos területén hiányzik a szerénység, és úgy veszem észre, ez sajnos a tudományos életben is egyre inkább elharapódzik.

Ha valaki igazán mélyen foglalkozik a tudománnyal, sok évet tölt el tudományos munkával, akkor rájön arra, kutatásai nagyon kicsiny részét képezik a végtelennek, s szerényen tudomásul kell vennünk, hogy tudásunkkal egy picit közelebb kerülhetünk Istenhez. Ennek fölismerése megnyugvást ad. Géza atya ebből a szempontból is nagyon jó példa számomra: minden erőfeszítést megtenni, ami lehetséges, de el kell fogadnunk, hogy ennyit tudunk, és nem többet. Mert a fölöttünk lévő erő, Isten a tökéletes, és mi mindig csak közelítünk hozzá azzal, ami a tudomány területére tartozik.

A mester-tanítvány kapcsolatnak kétségtelenül jelentkeznek tudományos előnyei. A nagy iskolateremtőktől – többek között – meg lehet tanulni a tudományos módszertant. A magyar tudományos élet mintha a generalistáknak kedvezne. Akik nemzetközileg is híressé váltak, például Germanus Gyula, generalisták voltak. Azért említem őt, mert éppen a napokban egy amerikai konferencián elhangzott a neve.

Mi jellemezi a generalistát?  Széles rálátással rendelkezik szakterületére, s ennek birtokában általános megállapításokat tesz. A generalisták között mindig voltak iskolateremtő személyiségek. Géza atya is iskolateremtőnek tekinthető, s ez kedvez a tanár-diák kapcsolatnak, a mentor-mentoráltságnak. Az ilyen személyiségekre jellemző – Géza atyánál mindig láttam ezt –, hogy nem sajnálják az időt. Rászánják az időt arra az emberre, aki hozzájuk fordult, s ez nagyszerű jellemvonás.

Azt igazi mester tulajdonságaival kapcsolatban említenem kell a nagyvonalúságot, ami ma leginkább az imént említett időodaadásban nyilvánul meg. Könnyű valakinek a kezébe adni egy könyvet, hozzásegíteni egy ösztöndíjhoz – mindez nagy dolog –, de a legtöbb, ha időt tudok szentelni a másikra. Meghallgatom az elképzeléseit, és figyelembe veszem, milyen szinten tart a tudományban.  

Mindkét – szakmai és személyes – területen segítségemre volt Géza atya. Ma is sok tudományos segítséget kapok tőle, s gesztusai jótékonyan formálták a karakteremet.

A közös konferenciákat, a közös tanulmány köteteket mindenképpen a közös szakmai sikerekhez sorolhatom. De ennél is többet jelent, hogy sokat beszélgettünk, és ezek szakmai eszmecserék is voltak. Lehet, hogy egyes jogtechnikai kérdésekben neki más az álláspontja, de mindketten ugyanazt az igazságot keressük. Géza atya sokáig annak a plébániának a területén lakott, ahol én látom el a lelkipásztori szolgálatot. Sokszor közösen kerestük fel a családokat, s az így szerzett tapasztalatok nagyban segítették lelkipásztori küldetésemet.  

A közösen elkészített tanulmányokat mindenképpen ki kell emelnem a legemlékezetesebb pillanatok közül. Annak idején Géza atya motiválására kezdtem el foglalkozni a kánonjoggal, és jó két évtized alatt eljutottam oda, hogy jelentős nemzetközi folyóiratokban is megjelennek a tanulmányaim.

Ez jóleső érzéssel tölt el, de a legfontosabb mégis az, hogy gondolkodom tudományterületem kérdésein, s ezáltal talán egyre jobban megismerem az igazságot és saját személyiségemet is.

Készítette: PPKE Kommunikáció
Fotó: PPKE, Magyar Kurír