Az új akadémiai évtől Puskás Attila atya, a dogmatika professzora tölti be a dékáni tisztséget az egyetem Hittudományi Karán. 1965-ben, a II. Vatikáni Zsinat bezárásának évében született, s mint humorosan szokta említeni: „A zsinat gyümölcse vagyok.” Egy Tolna megyei kis faluban, Döbröközön nőtt fel.

A dékán szerepéről a következőket mondja: egyrészt a kari tanácsi határozatok megvalósításáért felelős, másrészt szervezi a tanárok és a diákok együttműködését, közösségét, harmadrészt kapcsolatot tart kifelé, az egyházi fenntartóval, illetve az állami szervekkel. Emellett „legyenek elképzelései, tervei, és ezeket kínálja fel a kollégáknak, illetve koordinálja a kollégák elképzeléseit és terveit”.

Ami az első szemeszter konkrét programjait illeti, a járványügyi előírások figyelembevételével szeptember 30-án és október 1-én Szent Jeromos konferenciát tartanak a PPKE Hittudományi Kar, a PPKE BTK Klasszika Filológia Tanszék, valamint bevonják a hallgatókat is. Külön doktorandusz konferenciát terveznek november második felében. Beszélgetéssorozatot indítanak a hit alapkérdéseiről, az egyházi életről, a papi hivatásról, a Szentírásról. Ezeket online közvetítéssel nemcsak a Kar hallgatói, hanem az egyetemen belül más érdeklődők is nyomon követhetik. A félév végén pedig megtartják a teológiai tanárok hagyományos konferenciáját a zsoltárok témakörében. „A teológiai tanári konferenciának az is a küldetése – mondja Puskás Attila atya –, hogy összefogja a Kárpát-medencei magyar katolikus teológusokat Gyulafehérvártól Pozsonyig.”

Attila atya, világnézeti szempontból milyen családi háttérre tekint vissza?   

Hívő, hitvalló katolikus családban nevelkedtem. Az 1970-es és ’80-as években, ha valaki megvallotta a hitét, rendszeresen templomba járt, számolnia kellett esetleges negatív következményekkel. Az otthonról hozott szellemi-lelki örökség máig elkísér, s ezért hálás vagyok a szüleimnek.

Gondolom, már kisiskolásként közel került az oltárhoz.

Alsó tagozatos korom óta ministráltam. Plébánosunk, a kiváló Barnai Gyula atya mintegy húsz évig szolgált nálunk. Papi hivatásom kialakulása és érlelődése jelentős mértékben az ő személyéhez kötődik. Példás papi életet élt, karakán, bátor emberként állt helyt a diktatúra éveiben. Személyisége, ahogyan végezte a liturgiát, nagy hatást gyakorolt rám. Különösen emlékszem az egyik nagycsütörtöki lábmosás szertartásra. Mélyen megérintett, s papi hivatásom indulása valamiképpen ehhez az eseményhez köthető.

Az atya levette a miseruhát, vizet öntött a tálba, letérdelt elénk. Mi, ministránsok voltunk ugyanis az apostolok. Ekkor belém hasított: ez a gesztus Krisztus velünk szemben megnyilvánuló szeretetének, szolgálatának a kifejezője. S azt éreztem, én ehhez a Krisztushoz akarok egészen tartozni, részesedni a szolgáló Krisztus szolgálatában.

Már ebben az életkorban ilyen felnőttesen fogalmazta ezt meg?

Igen, az általános iskola felső tagozatába jártam ekkor, hatodikos vagy hetedikes lehettem. Ministránsként nagyon szerettem felolvasni a szent szövegeket. Pál apostolnak Timóteushoz írott levelei különösen közel álltak hozzám, mintha csak nekem írta volna. Azonosulni tudtam az apostol gondolataival, s arra hangoltak, hogy ez lesz az én életutam.

A család hogyan fogadta korai elhivatását?

Fölszentelésem után tudtam meg, hogy a velünk együtt élő nagymamám a kezdetektől imádkozott azért, hogy a bátyám vagy én pap legyen. Édesanyám – és ez érthető – megfogalmazott bizonyos aggályokat: hogyan bírom majd ezt az életformát, amely sok nehézséggel is jár? Helyt tudok-e állni? A gimnáziumi évek alatt tovább erősödött bennem a papi hivatás gondolata.

Az iskolában nem jelentkeztek-e emiatt konfliktusok?

Dombóváron a gimnáziumi tanárok nagy része párttag volt, osztályfőnököm kimondottan harcos párttag. Miközben konfliktusaink adódtak a hit dolgait illetően, ugyanakkor kedvelt is. Valahonnan tudomást szerzett arról, hogy rendszeresen ministrálok, s a Világnézetünk alapjai című tárgy óráin gyakran vitatkoztunk. Engem ez arra inspirált, hogy még mélyebben elmélyedjek a hit igazságaiban, s megvalljam azokat.

A gimnáziumban nyilván nem volt hitoktatás.

Az általános iskolában, Döbröközön még folyt iskolai hitoktatás, bár igyekeztek lebeszélni a szülőket arról, hogy beírassák gyermekeiket. A szentségekre való fölkészítés a templomi hitoktató teremben folyt. Gimnazista koromban otthon alakult egy kis hittancsoportunk, különböző programokat szerveztünk, táboroztunk, eljártunk a máriagyűdi és a hajósi ifjúsági búcsúra.

A hatalommal, annak helyi megnyilvánulásaival konfliktusba került-e vallásos világnézete miatt?

Az általános iskolában előfordult, hogy fölállítottak bennünket: kik azok, akik hittanra járnak, kik azok, akik ministrálnak? Meg akartak szégyeníteni minket. Azt magyarázták, maradi dolog a vallás. Az igazgató hosszasan beszélgetett velem az iskolai kiránduláson, és igyekezett lebeszélni a papság gondolatáról.

A gimnáziumból egy alkalommal majdnem kicsaptak. Bátyámtól kaptam egy taizéi keresztet. Nagy büszkén föltettem a nyakamba, a köpenyen kívül, úgy mentem be az iskolába. Osztályfőnököm érdeklődésére elmondtam, honnan származik a kereszt, miért mennek a fiatalok Taizébe, s hogy ez milyen nagyszerű dolog. Megtiltotta, hogy a keresztet nyilvánosan viseljem. Ebből adódott a konfliktusunk. Én nem akartam levenni, ő meg hajtogatta a maga szempontjait, végül az igazgató elé kerültem, s az élére állították az ügyet: vagy leveszem, vagy elbocsájtanak az iskolából. Ekkor a keresztet becsúsztattam a köpenyem alá.

Amikor elérkezett az ideje, osztályfőnökömet a férjével együtt meghívtam a szentelésemre. Eljöttek, s ez azt mutatta, utólag rendeződött a konfliktusunk. Igaz, akkor már 1990-et írtunk.

Elérkezett az érettségi, a pályaválasztás ideje.

Jelentkeztem a pécsi püspöknél, Cserháti József atyánál, aki két egyházmegyés társammal együtt a Központi Szemináriumba küldött tanulmányaink végzésére.

Kik voltak az elöljárói?

Az első évben Bagi István püspök volt a rektor, Pápai Lajos, a későbbi győri püspök a spirituális, Verbényi István atya a prefektus, majd egy év után Tarjányi Zoltán atya váltotta őt.  

Katonai szolgálatra nem hívták be?

A gyakorlat szerint a teológia megkezdése után azonnal behívták a növendékeket, nem az egyetemistáknál szokásos tizenegy hónapra, hanem a rendes sorkatonai időre, amely akkoriban másfél év volt. Az én esetemben azonban a második szemeszter után kaptam meg a behívót. Túl későn jelentették ugyanis az Állami Egyházügyi Hivatalnak, hogy felvettek a pécsi egyházmegye szolgálatára. A katonaidőt Marcaliban töltöttem le.

Hogyan viselte ezt az időszakot?

Azzal a gondolattal vonultam be, hogy az istenszeretőknek minden a javára válik. Bármi történjék is, az része lesz a hivatástörténetemnek, a hit zarándokútjának. Igen vegyes társaságba kerültem, bányászok, az Alföldről, a Jászságból érkezett nagyon egyszerű emberek, ugyanakkor a Miskolci Műszaki Egyetemre felvettek és más felekezetek teológusai közé.

Meggyőződhettem arról, hogy a tiszteknek és katonatársaimnak, ha időnként provokatív módon léptek is fel a kispapokkal szemben, „na, csuhások”, végső soron nekik is Istenre van szükségük. Nagyon szép éjszakai beszélgetésekre emlékszem, akár még egyes tisztekkel is a hit dolgairól. Kiváló terepe nyílt az ökumenikus párbeszédnek, ugyanis együtt szolgáltunk reformátusok, evangélikusok, baptisták, katolikusok; közös ima, persze elhúzódva, a raktárakban. A katonaidő megerősített hitemben, elkötelezettségemben, és számos, a későbbiekben is fontos tapasztalattal gazdagított. Nehezebb időszaknak számított azonban, amikor fél évig nem engedtek haza.

A laktanyában is igyekeztem szellemi-lelki táplálékhoz jutni. Dosztojevszkijt olvastam, ha akadt némi szabadidőm, amikor pedig egységünket mezőgazdasági munkára vezényelték, Nyíri Tamás A filozófiai gondolkodás fejlődése című művét vettem kézbe.

Tanulmányai során kik voltak meghatározó professzorai?

Fila Béla atya dogmatikát tanított harmadéves korunktól. Talán ő gyakorolta rám a legnagyobb hatást. Tarnay Brúnó atyához jártam fundamentális teológiai szemináriumra, a doktori dolgozatomat nála írtam. Takács Gyula atya speciálkollégiumot tartott, nagyon szerettem látogatni előadásait. Görögöt és latint tanított nekünk. Tarjányi Béla, Rózsa Huba, Bolberitz Pál professzor előadásai ugyancsak emlékezetesek. Nagyon szerettem Nyíri Tamás stúdiumait, különösen Az újkori ateizmus című kurzusát.

Eljutott a diakónusszentelésre. Fontos esemény abból a szempontból, hogy a papnövendék ekkor köteleződik el a cölebs életállapot mellett. Azt szokták mondani, példaadó módon egyaránt nem könnyű a cölebs, sem pedig a házas életállapotban élni.

Negyedév végén szenteltek diakónussá, s mint említettem, 1990-ben, az ötödév befejezésével került sor a papszentelésre. Mindkét életállapotnak megvannak a szépségei, nehézségei, kísértései, erőforrásai. Ezen az úton különösen emlékezetesek az egyhetes őszi lelkigyakorlatok, amelyeket kiváló atyák tartottak, többek között Weissmahr Béla, Fila Béla, Balás Béla atya. Ekkor újból és újból előkerült ez a kérdés, s én is szembesültem azzal: vajon fogom-e bírni a cölebs életállapotot? Egyik alkalommal bekopogtam Weissmahr Béla atyához beszélgetni, dilemmámnak adva hangot. Ő erre bölcsen hallgatott. Utóbb értettem meg, okos pedagógiai megoldás volt részéről, hogy hagyott szembesülni, küzdeni ezzel a kérdéssel.

Arról meg voltam győződve, hogy egészen Krisztushoz szeretnék tartozni, vele akarok szolgálni. Az ő szolgálatában járni, s ez jelenti életem értelmét. A kérdéseimet, bizonytalanságaimat, jövőbeli küzdelmeimet Őrá bíztam azzal a kéréssel: kérlek, adj erőt ahhoz, amire meghívtál!         

A szentelés után hogyan alakult az élete, tudományos pályára készült-e?

1990-ben Bécsbe kerültem négy társammal. Osztrák állami ösztöndíjjal a Pázmáneumban laktunk, s azzal a feltétellel kaptuk meg a stipendiumot, hogy az osztrák történelemhez, teológiához kapcsolódó témában kutassunk. Ekkor írtam meg doktori disszertációmat Tarnay Brúnó atyánál, fundamentális teológiából. Ő ajánlotta a 19. század második felében tevékenykedő bécsi teológus, Anton Günther munkásságát. Dolgozatom címe a következő volt: A kinyilatkoztatás fogalma Anton Günther teológiájában. Fila Béla atya, a dogmatika tanára volt az opponens.  

Hogyan folytatódott a pályafutása?

Az 1991/92-es évben újraindult Pécsett a szeminárium és a teológiai főiskola. Oda kerültem teológia tanárnak, illetve a szemináriumba prefektusnak. Rövidesen azonban főpásztorom, Mayer Mihály atya Rómába küldött tanulmányaim folytatására. Nagylelkűen rám bízta, milyen területen kívánom képezni magamat. A következő két évben filozófiát tanultam a Gregoriana Pápai Egyetemen. Jóval később derült ki számomra, hogy ekkor már hosszú távon számítottak rám a PPKE Hittudományi Karán. Filozófiából licencia fokozatot szereztem, majd hazatérésem után kápláni beosztást kaptam a szekszárdi plébánián.

Nem volt ez meglepő ilyen előtanulmányok után?

Én kértem, hogy részt vehessek a lelkipásztorkodásban. Egyre inkább hiányzott ugyanis a pasztoráció, a papszentelés elsősorban erre hív. Kiváló plébános, Farkas Béla atya mellé kerültem. Az elkövetkező egy évet nagy ajándéknak tekintem. Közben hetente egy alkalommal a pécsi szemináriumban filozófiát tanítottam. Szekszárdon pedig belevetettem magam a lelkipásztorkodásba. Ifjúsági csoportokat alakítottunk, részt vettem az iskolai hitoktatásban, a közösségi házban teológiai képzést indítottunk érdeklődő felnőtteknek, bibliaismereti sorozatot hirdettünk…

Egy év után megkerestem püspök atyát: ha jónak látja, a licencia után szeretném a doktori címet is megszerezni. Még benne vagyok a tanulásban, a nyelvben, tart a lendület. Újabb két évre visszakerültem Rómába. Témaválasztás, a konzulens kiválasztása, doktori szeminárium, anyaggyűjtés és a disszertáció megírása töltötte ki a két évet.

Mit választott doktori értekezése témájául?

Egy kortárs német filozófus, Georg Scherer filozófiai antropológiáját. Felvettem vele a személyes kapcsolatot, igen készségesen segített. 1997-ben védtem meg a doktori címet Rómában.

A magas tudományos fokozat megszerzése után azonnal a Hittudományi Karra került?

A Központi Szemináriumba neveztek ki prefektusnak. A rektort, Bíró László püspök atyát régóta ismertem. Amikor Cserháti József püspök mellett a titkári teendőket látta el, a papság iránt érdeklődő gimnazistáknak minden évben tábort szervezett Püspökszentlászlón, s ezeken részt vettem. Három évig foglalkoztam papneveléssel, mellette visszajártam Pécsre filozófiát tanítani, itt a Hittudományi karon a Bevezetés Krisztus misztériumába című tárgyat adtam elő, amit hagyományosan a prefektusok tanítottak.    

2000-ben megüresedett a dogmatika tanszék.

Fila Béla atya betegsége miatt lemondott. Kezdetben nem gondoltam arra, hogy beadjam a pályázatomat, de Rózsa Huba dékán felhívására végül így döntöttem.

Mivel foglalkozik a dogmatika tudománya a teológián belül?

Azt szokták mondani, a dogmatika a teológiai tudományok királynője. Több bevezető kurzus szükséges, hogy valaki elkezdhesse dogmatikai tanulmányait. A három előkészítő stúdium a következő: az első két évben a filozófia, ebben az időben a tárgyak hatvan százaléka filozófia a Karon, a második előkészítő stúdium a patrológia, az atyák tanításának megismerése, a dogmatörténet, a harmadik pedig a biblikum, az egzegézis.

A dogmatika rendszerző teológiai tárgy, amely az említett három diszciplína eredményeit igyekszik szintetizálni. Az isteni kinyilatkoztatást tartalmazó szövegek értelmezése, bibliai hermeneutikai és filozófiai szempontok, az Egyház tradíciójának figyelembevételével. Ebből kiderül, sokféle szempontot kell szem előtt tartania egy dogmatikusnak: a Szentírást, az egyházi tanítóhivatal megnyilatkozásait, az atyák és más nagy tanítók tanításait. Figyelnie kell ugyanakkor Isten népe hitérzékére is. Különösen a szentek esetében látjuk, hogy a lelki tapasztalás szintjén hogyan kerülnek kapcsolatba az isteni kinyilatkoztatással, és mit értenek meg abból. A dogmatika mindezt azzal az igénnyel teszi, hogy egyrészt segítse az Egyház tanítói küldetését és részt vegyen a magisztériumi megnyilatkozásokat előkészítő folyamatban, egyszóval segítse a hit tudományos igényű továbbadását. Másrészt a maga eszközeivel segítse kifelé az Egyház missziós, evangelizációs tevékenységét, folytasson dialógust a keresztény felekezetekkel és más vallásokkal, valamint a kultúra különféle területeivel. Mindebből látható, hogy igen összetett tudomány, rendszerező szintézisalkotásra törekszik. Ez a szintézis azonban sohasem zárt, hanem nyitott, amelyet mindig tovább lehet és tovább is kell fejleszteni.

A kinyilatkoztatás állandó igazságát egyre jobban, egyre árnyaltabban és mélyebben érti meg a történelmi időben élő ember.

Ezt a folyamatot dogmafejlődésnek szoktuk nevezni. A II. Vatikáni Zsinat Dei verbum kezdetű konstitúciója beszél erről. Az áthagyományozott Igéknek és valóságoknak a megértésében mutatkozik kibontakozás és előrehaladás a történelemben azzal, hogy újabb és újabb kérdéseket tesz fel az ember önmagának, újabb és újabb gondolkodási horizonton élőknek kell lefordítani a Kinyilatkoztatás igazságait – és persze önmagunk számára is.

Ennek a kibontakozásnak megvannak a maga összetevői. A Szentlélek, az Igazság Lelke vezeti ezt a folyamatot, akiről Krisztus azt mondja: elvezet benneteket a teljes igazságra. A teljes igazság maga Krisztus. A Szentléleknek ez a vezetése folyamatos az Egyházban.

Ennek a kibontakozásnak több emberi összetevője van. A teológusok munkája, akik tudományos igénnyel reflektálnak a mai ember létmegértésére, problémáira, kérdéseire, s a Kinyilatkoztatás fényében értelmezik azokat, és válaszokat kínálnak fel. Ide soroljuk a püspökök igehirdetését, a harmadik összetevő pedig a hit igazságainak lelki megértése. A lelki tapasztalat minden hívő számára adott: az imaéletben, a liturgiában való részvétel révén, az elmélkedésekkel.

Mindezek segítik a hit igazságainak átadását, a tapasztalás szintjén való elmélyítésüket. A szentek tapasztalatait érdemes leginkább figyelembe vennünk. Hans Urs von Balthasar azt mondja: Istenről a szentek, az istenszeretők tudnak a legtöbbet. Nemcsak információk elsajátításáról van szó, hanem az elsajátított igazságok átéléséről, megtapasztalásáról, s ez át is formálja az ember életét. Ez az átformálódás visszahat az értelmi megértésre. Ezért a nagy egyháztanítók sorában nemcsak kiemelkedő teológusokat találunk, mint Aquinói Szent Tamást vagy Szent Bonaventúrát, hanem például Lisieux-i Kis Szent Terézt is. Ő nem írt nagy traktátusokat, de a krisztusi igazságok átélésének közkincsé tételével hozzájárul a Kinyilatkoztatás megértéséhez.

A mai valóságban az emberek létmegértése mintha egyre inkább eltávolodna attól az igazságtartalomtól, amelyet a Kinyilatkoztatás hordoz.

Nemcsak a Kinyilatkoztatástól távolodott el, hanem maga az ember került válságba. Pénzügyi válság, gazdasági válság, koronavírus okozta válság, ökológiai válság – mindezeknek az eredőjeként felismerhetjük: mintha megrendült volna az emberi élet. A mi civilizációnkban, a mi kultúránkban az emberi létezés egyre felszínesebbé válik. Bizonyos esetekben elembertelenedik, rendkívüli módon beszűkül. A kortárs filozófus, Odo Marquard azt mondja, vannak bizonyos kérdések, amelyek föl nem tétele elemberteleníti az emberi életet. Az igazán fontos kérdéseket az ember már föl sem teszi magának. A felületen mozog és sodródik, széttöredezik, szétesik az élete.

Marquard azt is hozzáteszi: a fel nem tett kérdések elembertelenítik az életet, ám ezeknek a kérdéseknek a megválaszolása egyszersmind meg is haladja az emberi lehetőségek határait. Ebben van némi igazság, mégsem teljesen igaz. Az ember nemcsak föltenni tudja a nagy kérdéseket: honnan jövünk, hova tartunk, mi a végső cél, mi a végső eredet, életünknek, egyáltalán a létezésnek mi az értelme? Ha kitartóan kutat, a válasz töredékeit meg tudja fogalmazni. Ez a filozófiának, az úgynevezett metafizikának vagy első filozófiának a hivatása.

A teológia egy szinttel tovább lép ennél. A filozófiai válaszokkal párbeszédbe bocsátkozva az isteni kinyilatkoztatás felől ad választ. Azon a ponton igaza van Marquardnak, hogy az ember nagy kérdéseire adott emberi válaszok mindig töredékesek. De az isteni válasz nem töredékes, hanem az egészre vonatkozó, végső válasz, és a teológia ezt kínálja fel. Az ebből következő életvezetést, a beszűküléstől mentes koherens emberi életet.

A beszűkülés azt is jelenti, hogy értelmünknek csak csekély funkcióját, szerény területét használjuk. Elsősorban az eszközök előállítására figyelünk. A technikai ész olyan produktumokra koncentrál, amelyek kényelmesebbé tehetik az életünket, hasznosnak bizonyulnak, s ezért egyre fejlettebb és finomabb technikai eszközöket konstruál. Ma a technikai ész dominál, amely mindig eszközökben gondolkodik. Ez azonban az emberi értelem használatának csak egyik részét, a ratiót jelenti, s megfeledkezik az intellectusról.

Intus legere, a dolgok lényegét olvasni – ez lenne az emberi értelem másik funkciója, ami nem jelent mást, mint a nagy, a végső, az egészre vonatkozó kérdések föltételét és megválaszolását. Sokszor ez hiányzik a mai ember életéből.

Viktor Franklnak, a logoterápia megalapítójának igaza van, amikor azt mondja: a 20. század végén, nyugodtan mondhatjuk, a 21. század elején élő ember lelki görcsei, frusztrációja nem a szexualitás elfojtásából fakadnak, ahogyan Sigmund Freud állítja, hanem abból, hogy az egésznek az értelmére vonatkozó kérdést föl sem teszi, és így nem is válaszolhatja meg. Mindig csak részcélokat, közvetlen célokat lát maga előtt, emiatt sodródik, könnyen manipulálható, hiányoznak a biztos tájékozódási pontjai. A teológia azonban az egész embert tartja szem előtt, az egész embert szolgálja, amikor a rábízott teljes Igazsággal szeretné megajándékozni.

Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: Magyar Kurír