Szőke-Milinte Enikő még ma is élénken emlékszik Mariannal való első találkozásukra. Közös munkájuk nagyobb lépése az OTDK volt, amelynek eredménye a pedagógia szekcióban elért második helyezés. Mariann a tanárnő támogatásával belevágott a doktori képzésbe is. Mester-tanítvány kapcsolatuk akkor mélyült barátsággá, mikor ő oktatóként tért vissza a Pázmányra. A nyitottság a legjellemzőbb a kapcsolatukban, bármit megkérdezhetnek, bármit elmondhatnak egymásnak. Együtt tudják megélni a nehezebb és a gyümölcsöző pillanatokat.

Szőke-Milinte Enikő
„Hittel kell mentorálni”

A Iustineum földszinti legszélső termében voltunk, kommunikációs gyakorlatokra jöttek a hallgatók, szőkén, copfosan, kék szemekkel és mosolygósan megérkezett Mariann. Arra emlékszem, hogy rengeteg helyzetgyakorlatot végeztünk, ez mindig kihívás a hallgatóknak, így az ő tekintetében is volt egy kis megszeppenés. Precíz, igényes és nagyon felkészült volt, amikor neki kellett kiállni, mindent beleadott, hogy jól sikerüljön a gyakorlata. Emlékszem, hogy jól is sikerült a bemutatója, ám az volt számomra a konklúzió, hogy oldani kell ezt a lányt, mert túlságosan precíz, pontos akar lenni, túlságosan jól akar teljesíteni.

A kommunikációs gyakorlatokon és a pedagógia kommunikáció órán szó volt a játszmákról, a Berne-i játszma elméletről, amihez több iskolapéldát hoztam tanár-diák játszmákról és láttam, hogy ez őt érdekli, tetszett neki. A kurzusok befejezése után megkeresett, hogy mit szólnék ahhoz, ha ebből a témából írná a szakdolgozatot. Maximálisan támogattam. Elkezdődött a közös gondolkodás, hogy milyen empíriával lehetne a témát feldolgozni.

Többször rendszeresen találkoztunk, gondolkodtunk, dolgoztunk, majd jött a lehetőség, hogy lehetett TDK-zni, és az ő fejéből kipattant, hogy indulhatna ezzel a témával. Nagyon örültem, hogy ilyen ambiciózus, ebben a döntésében is támogattam. Így vitte el először a játszmák az oktatásban témát az OTDK-ra, és később, ebből írta a szakdolgozatát is. A 2011-es OTDK-n második helyezést ért el a pedagógia szekcióban.

Mariann ugyanezt a témát vitte doktori iskolába, most írja a disszertációját. Ugyan nem én vagyok a témavezetője, de amikor csak lehetőségünk van, átbeszéljük, hogy éppen hol tart, éppen hogyan lehetne tovább lendíteni a munkát. Nem egyszerű dolgozni, doktori dolgozatot írni és egy újabb érdeklődési területbe, a logopédiába jelentős energiákat invesztálni.

A másik terület, ahol együttműködünk, a Tanárképző Központ kurrens tevékenységei, kutatásai. A Tudomány Napja alkalmából bemutatott új kutatásban tevékenyen részt vett, a kutatás adatainak értékelésében és magában a bemutatásban is szerepet vállalt.

Nemcsak kutatási vonalon folyamatos az együttműködés, hanem új szakok kitalálásában is, amiben számíthatok a segítségére és a munkájára. Például a pedagógus továbbképzéseinken, beindítottuk a fejlesztő, differenciáló pedagógiát, amelynek a formálódásába, a koncipiálásba szintén részt vett, mint gyógypedagógia végzettséggel is rendelkező kolléga. Más terveken is dolgozunk, ahol számítok a tapasztalatára, ötleteire, meglátásaira.

Bármilyen eseményünk van, a konferenciától kezdve a publikációig, mindenhol mindenben együtt tudunk működni, mert mindenre nyitott és mindenben partner. Leginkább ezt szeretem benne, hogy nem retten meg semmitől, kihívásnak éli meg az újabb és újabb feladatokat. Bármilyen ötlettel állok elő, rögtön azt vizsgálja, hogyan lehetne megvalósítani.

Ahhoz, hogy valóban egy utánpótlás generációt felneveljünk, hogy legyen kinek átadni mindazt, amit az ember építgetett, óriási a jelentősége a mentorálásnak. Ezt nagyon átgondoltan, tervezetten, sok energiával, nagyon nagy lélekkel kell csinálni, hogy önbizalmat kapjanak a fiatalok és módszert, mintát, útmutatást is. Hittel kell mentorálni, hogy a mentoráltnak is legyen hite, hogy érdemes következetesen, céltudatosan dolgozni.

Azt gondolom, hogy a mentorok fáklyavivők, világítanak és megmutatják merre kell haladni, hogyan kell a munkát elvégezni. Ahogy Szent Ágoston írja: Benned kell égjen, amit másokban akarsz lángra gyújtani! Ez mindenre igaz, kezdve a tudományszervezéstől a publikáción át a konferenciaszervezésig és a kutatásig.

Ami a környezetet illeti, először is kell egy terep, ahol lehet dolgozni, ahol az ötletből valóság tud lenni. Másrészt pedig figyelemmel, tisztelettel és megbecsüléssel kell a fiatal kollégára tekinteni és minden lehetséges emberi és szakmai támogatást meg kell neki adni.

A tanítvány szemszögéből az előny, hogy nem invesztál olyan feladatba energiát, amibe szakmailag nem érdemes, mert figyelmezteti a mentor. Továbbá folyamatosan új perspektívát kínál a mentoráltnak, irányítja, így takarékoskodni lehet az energiákkal.

A mester szempontból pedig az a jó, hogy rengeteg olyan új impulzust kap a tanítványtól, ami a saját szakmai fejlődését is segíti. Nagyon szerencsés, egymás szakmai munkáját megtermékenyítő együttműködés tud létrejönni. Ezért szeretek együtt dolgozni a fiatalokkal, sok mindent lehet tőlük kérdezni és tanulni. A magam szempontjából is gyümölcsözőnek érzem a metor-mentorált kapcsolatot.

Egy jó tanítvány nyitott és nem sértődik meg, ha kritikát kap, mert tudja, hogy nem a bántás szándékával hanem a következő lépés körvonalazásának az igényével tette a mentor a kritikus megjegyzést. Mariann éppen ilyen, nála rugalmasabb személyiséget nem tudok elképzelni. Átgondolja a javaslataim, újratervez, adaptálódik és jön az új ötlettel, az új eredménnyel. Ez a nyitottság, rugalmasság a fejlődés záloga, ezen kívül fontos a szorgalom, a kitartás, és előbb-utóbb a befektetett energia megtérül.

Aminek még nincsen látványos, kézzel fogható eredménye, de lesz, az a gyógypedagógia. Nekem is van egy sajátos nevelési igényű gyermekek nevelése mesteri diplomám és ezt hosszú ideig nem gyakoroltam, nem foglalkoztam vele. Viszont amióta Mariann logopédiát, gyógypedagógiát végzett és amióta közösen kitaláltuk ezt a fejlesztő, differenciáló pedagógia szakvizsgát adó szakirányú továbbképzést, azóta egyre több olyan ötlet merül fel, amiben azon gondolkodunk, hogy ennek milyen egyéb kézzel fogható eredményei lesznek. Úgy látom, ez az a terület, ahol van közös tartalékunk.

A nyitottság a legjellemzőbb a kapcsolatunkban, bármit megkérdezhet, bármit elmondhat és fordítva. Nem lehet engem megbotránkoztatni, és az a jó, hogy ő sem botránkozik meg.  A sorok között is tudunk olvasni. A másik fontos a kreativitás, bármiről gondolkodhatunk és annak az ellenkezőjéről is, mert tudjuk, hogy előbb-utóbb valami jó lesz belőle.

A legnagyobb közös sikerünk az OTDK és az, hogy a katolikus iskolák digitális oktatással kapcsolatos kutatásunkban együtt fogunk írni a közös kutatási beszámoló után. Tervezzük a kutatás tanulmánykötetben való megjelenését és együtt szövegezünk meg részeket, amit már most közös nagy sikernek szeretném megelőlegezni. A fejlesztő, differenciáló szakirányú továbbképzésünk kidolgozása valamint az, hogy elfogadta a felkérést, hogy jöjjön el hozzánk tanársegédnek, számomra nagy öröm és nagy siker.

Azok a szép pillanatok, amikor közösen rájövünk valamire. Rengeteg anyagot gyűjtött az osztálytermi játszmákra, amelyeket értelmezni kell, ami nem olyan egyszerű. Miközben a szakdolgozatra, az OTDK-ra készültünk és egy helyzetet próbáltunk megérteni, akkor volt néhány „aha” érzésünk. Tulajdonképpen a játszmákba a Mariann miatt szerettem bele, a kutatása kapcsán nekem is volt egy játszmás fellángolásom, mert annyira szépen meg tudta mutatni a játszmák természetét a beszélgetéseink során.

Horváth Mariann
„Alázat és a szakma iránti elkötelezettség”

Igazság szerint kétszer történt meg az első találkozásunk. 2006-ban, másodéven sikerült felvennem a tanárnőnél a Kommunikációs gyakorlatok I. tárgyat. A sors furcsa fintoraként a végzős évfolyamon sokan még nem teljesítették ezt a tanegységet, így alsóbbévesként átadtuk a helyeinket. Két évvel később kommunikáció szakon elkezdtem az oktatói modult. Elsőként A pedagógiai kommunikáció elmélete című előadást hallgattam a tanárnőnél, melyet még három tárgy követett.

Az oktatói modulban inkább elméleti tárgyakat oktatott a tanárnő, így kezdtem el érdeklődni a különböző kommunikációelméletek, kutatások iránt. Szakdolgozatom témavezetőjeként rengeteg hasznos tanácsot és szakirodalmat kaptam tőle. A kutatásom megvalósításához sok módszertani lépést, technikát beszéltünk át. A dolgozat elkészülte után bíztatott, hogy jelentkezzek az OTDK-ra. 2011-ben második helyezést értünk el a Tanulás- és Tanításmódszertani, Tudástechnológiai Szekcióban.

Rengeteg közös ötlet, gondolat fogalmazódik meg bennünk a szakmai beszélgetések során. A tanagyagfejlesztésen túl, a tanárképzés jövőjén át, egészen a konferenciákig számos területen vannak kapcsolódási pontjaink. Jelen pillanatban a Vitéz János Tanárképző Központ novemberi konferenciájára készülünk elő.

A tavaly novemberi nyílt napunkon az egyik óvodapedagógus hallgatónk a következőt mondta az érdeklődőknek: „Itt nem csak egy Neptun-kód vagy!”. A hallgatóinkról sokkal többet tudunk, egy kódnál vagy egy névnél. Szoros a kapcsolatunk, így bármikor bármilyen problémával bizalommal megkereshetnek minket. A nyitottság és az odafordulás elengedhetetlen ahhoz, hogy jó mentor-mentorált kapcsolat alakuljon ki.

A mentor-mentorált kapcsolat pozitív hozadékait nehéz felsorolni. Mindkét fél más szemszögből lát egy helyzetet, de közösen tudnak róla gondolkodni. A beszélgetés során egymás meglátásaiból inspirálódnak és új ötletekkel, megoldási módokkal gazdagodnak.

Az alázat és a szakma iránti elkötelezettség nagyon fontos. A mentor hivatástudatában rejlik, hogy szem előtt tartja tanítványai lehetőségeit, kéréseit, problémáit, érdeklődését és mindezekre a lehető legjobb megoldást, lehetőséget keresi vagy javasolja. Együtt gondolkodik tanítványaival, de ha arról van szó, akkor éppen hallgat, információt gyűjt. Az igazi mentor képes saját tanítványaival együtt és tőlük tanulni. Azonban nem szabad elfeledkezni arról sem, hogy ezt az élményt a tanítványainknak megköszönjük.

A közös munkánk első nagyobb lépése az OTDK volt, melyet a doktori programba történő jelentkezésem követett. A felvételi előtt sokat beszélgettem a tanárnővel a képzésről és a jövőbeli terveimről. Ez egy fontos fordulópont volt, hiszen saját magamtól nem jelentkeztem volna sem az OTDK-ra, sem pediglen a doktori képzésbe. Tudtam, hogy szakmailag igényes dolgozatokat írtam, de nem voltam hozzá elég bátor, hogy egyedül induljak el ezen az úton.

Ez a mester-tanítvány kapcsolat akkor mélyült barátsággá, mikor oktatóként tértem vissza a Pázmányra. Nemcsak szakmai témákról, hanem magánéleti kérdésekről is gyakran beszélünk. Együtt tudjuk megélni a nehezebb és a gyümölcsöző pillanatokat. Bár napi szinten nem beszélünk, a gondolatainkat mindig onnan folytatjuk, ahol legutóbb abbahagytuk.

A XXXIV. OTDK Tanulás- és Tanításmódszertani – Tudástechnológiai Szekciójának a házigazdája volt a Vitéz János Tanárképző Központ. A tanárnő ügyvezető elnökként, témavezetőként, bírálóként vett részt, jómagam bírálóként, zsűritagként kapcsolódtam a rangos rendezvényhez.

Számomra a legemlékezetesebb élmény azt volt, mikor a tanárnő egy közösségi oldalon ismerősének jelölt és egyidejűleg meghívott a tanszék által szervezett kötetlen beszélgetésre. A találkozó előtt izgatott voltam, nem sejtettem, hogy hamarosan oktatóként ismét a Pázmányon leszek. Mindig is szerettem volna egyetemen tanítani és abban a szerencsés helyzetben vagyok, hogy ez a vágyam itt teljesülhetett, ahol hallgatóként számos elismerő szót, bíztatást kaptam. Most már azon gondolkodom, hogyan tudom én is a hallgatóinkat inspirálni, támogatni.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Szőke-Milinte Enikő, Horváth Mariann