A Pázmány BTK első évfolyama rövid idő alatt egy nagyon összetartó, egymásra odafigyelő, egymást segítő közösséggé kovácsolódott. Ezen belül is külön világot alkottak a kollégisták, akik mindig mindenben segítették egymást. Nagy Vikinek erős a kötődése a Pázmányhoz, szerinte jó érzés pázmányosnak lenni, még most, 30 év után is. Rendkívüli tanároktól tanulhatott az egyetemen, akik szakmailag és emberileg is példamutatók voltak számára.

A Pázmány újra alapításának 30 éves jubileumához közeledünk. Milyen érzéseket kelt ez Benned?

Elsősorban nosztalgikusokat, illetve arra emlékeztet, hogy 30 évvel idősebb lettem én is. Furcsa ezt így leírva látni, mert sok egyetemi emlék olyan elevenen él bennem, mintha csak néhány év telt volna el, nem pedig harminc.

Nyomon követed a Facebookon a Pázmányos Emlék Regiszter (PER társaság) csoportot? Milyen egy 3000 tagú csoport tagjának lenni és a réginek tűnő felvételeket és képeket látni?

Követem, bár nem rendszeresen és nem is vagyok aktív, posztoló-kommentelő tagja a csoportnak. A csoport régóta létezik, ám a múlt év végén, a piliscsabai campusról való költözés hírére pörgött fel igazán. Sajnos, nem tudtam elmenni Piliscsabára, elköszönni a campustól, ezért kicsit szomorúan, mégis szívesen nézegettem az évfolyamtársaim és a nálam fiatalabbak búcsú fotóit, videóit. Különben pedig jó érzés, amikor régi fényképek kerülnek elő, régi szereplőkkel, történetekkel.

Fel tudod idézni az első napokat a Pázmányon hallgatóként?

Persze, nagyon jól emlékszem a felvételikre, és arra is, ahogy a beiratkozáskor sorban álltunk a Ménesi úti épületben. De ugyanígy emlékszem arra is, hogy milyen volt a Kerekes utcai kollégiumba való beköltözés, és hogy például onnan az első utunk a Lehel téri piacra vezetett. Az első egyetemi nap október 6-ára esett, az ebédlőből kialakított nagyelőadóban közösen elmondott Miatyánkkal kezdtünk, majd Horváth Mária tanárnő felidézte az aradi vértanúkat, mondván, hogy ezen a napon róluk sem feledkezhetünk el. Aztán elindult az egyetemi életünk.

Az egyetem újra alapításánál jelen voltál, hiszen az első évfolyam hallgatója voltál, ebből is fakad az alapító elnevezés. Ez milyen jelentőséggel bír a számodra?

Egyáltalán nem gondoltam túl ezt a dolgot, sőt, nem is nagyon jutott eszembe, ahogy szerintem a többieknek se nagyon. Egyszerűen örültünk, hogy elindulhatott a bölcsészkar, hogy felvettek bennünket és továbbtanulhattunk. Persze, így utólag jó érzés elmesélni, hogy én, vagy mi még a Ménesi úton kezdtünk, és hogy az a bizonyos első évfolyam rövid idő alatt egy nagyon összetartó, egymásra odafigyelő, egymást segítő közösséggé kovácsolódott. Bár az elmúlt 30 év alatt azért eltávolodtunk egymástól, a közösségi csatornáknak köszönhetően mégiscsak tudunk egymásról, és ezt kifejezetten szeretem. Jól esik látni, hogy mi történik a többiekkel, ki mivel foglalkozik, egyáltalán, kinek mivel, hogyan telik az élete.

Milyen volt egy újonnan induló egyetem hallgatójának lenni? Milyen volt akkor pázmányosnak lenni? Milyen volt a közösségi élet?

Izgalmas volt, mindenki tele volt várakozással, oktatók és hallgatók egyaránt, hogy milyen lesz, hogy fog működni, hogyan álljuk meg a helyünket, és így tovább. Rengeteg kérdés volt mindenkiben, és biztos, hogy akadtak az indulásból fakadó bizonytalanságok, gondok is, de ezek általában meg is oldódtak, illetve ennyi idő távlatából el is tűntek. Ahogy már említettem, nagyon összetartó évfolyam volt az első, az 1992-ben beiratkozóké, de ezen belül is külön világ volt a kollégistáké. A 13. kerületben, a Kerekes utcában, egy tízemeletes munkásszálló 9. és 10. emeletén kaptak helyet a koleszesek, ami még jobban összekovácsolta őket, vagyis bennünket – hiszen én is ott laktam, abban a kollégiumban. Nem volt kérdés, hogy segítjük egymást, amiben csak tudjuk. Volt több olyan évfolyamtársunk is, akik már akkor jól ismerték Budapestet, ők például segítettek abban, hogy mit hol találunk, mit hol érdemes keresni, beszerezni, egyáltalán: hatalmas segítséget nyújtottak a fővárosban való eligazodásban. De hogy ezen kívül miben segítettük még egymást? Tulajdonképpen mindenben: jegyzetek kölcsönadásában, közös tanulásban, szemináriumi dolgozatok írásában, nyelvvizsgára való felkészülésben, közös főzésben, bevásárlásban, ha valaki szomorú volt, vigasztaltuk, ha örült vele örültünk. Volt, hogy együtt vállaltunk olyan munkát, amit az egyetem mellett is lehetett végezni: újságot árultunk, takarítottunk és hasonlók. És ott voltak a legendás koleszes bulik is, ahová mindig szívesen csatlakoztak a budapestiek és az albérletesek is.

Hogyan fogalmaznád meg a Pázmányhoz való kötődését?

Erős a kötődésem, korábban is büszkén vállaltam, hogy pázmányos vagyok, és ez most sincs másképp. Úgy érzem, rendkívüli tanároktól tanulhattam az egyetemen, akik sokszor nemcsak szakmailag, hanem emberileg is példamutatók voltak.

Véleményed szerint miben rejlik a Pázmány különlegessége?

Hogy jó érzés pázmányosnak lenni, még most, 30 év után is. Talán abban rejlik a titok, amit az előbbiekben is próbáltam megfogalmazni: az összetartásban, az egymásra figyelésben, a segítségnyújtásban. És abban, hogy tudjuk: ez egy katolikus egyetem, melynek az elődjét még maga Pázmány Péter alapította 1635-ben.

Milyen emlékezetes élményeket tudnál felidézni a pázmányos évekből?

Rengeteg szuper programunk volt: közös nyaralások például Fényeslitkén, Szarvason, közös többnapos szilveszterezés Bodonyban, aztán ott voltak a 24 órás vetélkedők, a gólyatáborok, gólyabálok, az énekkarral tett utazások, táborozások… De hogy más jellegűeket is mondjak, szívesen emlékszem a közös misére járásra, ahogy Barsi Balázs vagy Kerényi Lajos atyák lelkigyakorlataira is.

Emlékszel, hogy miért történelem és kommunikáció szakra, és miért a Pázmányra jelentkeztél? Akkoriban mi motivált leginkább?

Történelem-francia szakos tanár szerettem volna lenni, és ki is néztem a szegedi József Attila Tudományegyetemet. Merész húzás volt, hogy nem jelöltem meg más intézményt, Szegedre ugyanis nem vettek fel, a pótjelentkezésről pedig lecsúsztam. Úgy nézett ki, hogy a következő felvételiig dolgozni fogok, mígnem 1992 szeptemberének elején anyukám konyhameszelés közben egy rádióműsorban hallotta, hogy várják a jelentkezőket az akkor induló Pázmány Péter Katolikus Egyetem Bölcsészkarára. Beadtam a jelentkezést. Két szakra lehetett jelentkezni a Pázmányra, és mivel francia szak nem volt, így a magyart jelöltem meg a történelem mellé. A magyar szakra nem, de a történelemre felvettek, és szerencsémre közben úgy alakult, hogy egyszakosak is lehettünk az első évben. Egy évvel később aztán választanunk kellett másik szakot is, így lettem történelem-kommunikációs. Ekkor kezdtem el újságírással foglalkozni, úgy, hogy még nem tudtam, hogy valójában újságíró akarok-e lenni. Gondolatban sokáig kitartottam a tanári pálya mellett, így amikor elindult a Pázmányon a francia szak, azt is felvettem, de végül nem lett belőlem tanár. Kommunikáció szakon az írott sajtó szakirányt választottam, és úgy éreztem, jó dolgokat tanulunk, jó időben: az első szabad választások után voltunk, érdekesen alakult az ország helyzete, berendezkedése. Rengeteg újságot olvastunk, jól ismertük a heti- és napilapokat, nemcsak azért, mert kötelező volt, hanem mert fontosnak tartottuk, hogy tájékozottak legyünk. A Pázmányon arra próbáltak ösztönözni minket, hogy váljunk hírérzékennyé és folyamatos jelenlétünk legyen a kulturális és a politikai életben is. A hírek iránti nyitottságot, érzékenységet, úgy érzem, azóta sem veszítettem el.

A Pázmányon szerzett barátságok mindmáig megvannak, számíthatsz rájuk?

A komoly barátságok mindenképp, és igen, számíthatok a barátaimra, ahogy ők is rám.

Melyik tanárt, módszert, vagy órát, vagy egyetemen szerzett impulzust emelnéd ki, amely hatással volt Rád?

Vargyas Péter tanár urat mindenképpen szeretném kiemelni, mert nála felvételiztem történelem szakra, aztán pedig az ókori keletről szóló előadásait hallgattam. Fontos megemlíteni Maróth Miklós dékán urat, illetve az ő görög és arab filozófia előadásait – ezek szerintem mindenkinek beégtek az agyába... Nagyon szerettem Szepessy Tibor ókori irodalomtörténeti óráit, Zimányi Vera középkoros előadásait és szemináriumait, Sujtó László francia történelem előadásait, Szovák Kornél oklevélolvasás szemináriumait, Palágyi Tivadar középkori francia irodalmi óráit, illetve a kommunikáció szakon Osztovits Ágnes előadásait és szemináriumait – utóbbiak szakmailag és emberileg is rendkívül sokat jelentettek.

Hogyan indult a pályád az egyetem elvégzését követően?

Épp Osztovits Ágnes volt az, aki a kommunikáció záróvizsgát követően megkérdezte tőlem, hogy milyen terveim vannak, merre tovább? Miután bevallottam neki, hogy tanácstalan vagyok, és azt mondta, ha maradnék Budapesten, jelentkezzem a Gazdasági Minisztérium sajtóosztályára, hátha ott szükség van emberre. Úgy gondoltam, egy próbát megér. Egyetemi éveim alatt nyaranta dolgoztam újságoknál úgy, hogy még flekkdíjat se kaptam. De hasznos volt, mert megtanultam, hogy működik egy szerkesztőség, mit jelent valamit időre megírni, és azt is, hogy milyen, amikor a napos szerkesztő a szemem láttára tépi szét a kéziratomat. A minisztériumban a telefon másik végére kerültem, hozzám futottak be az újságírói megkeresések. Éreztem, hogy nem onnan fogok nyugdíjba menni, de arra jó volt, hogy Budapesten maradhassak. 2001-ben aztán szintén Osztovits Ágnesnek köszönhetően kaptam egy újabb állásajánlatot, amikor megkérdezte, hogy nem lenne-e kedvem egy induló kulturális, közéleti hetilapnál dolgozni. Röviden elmondta, hogy a lapnak Heti Válasz lesz a neve, és most toborozzák a leendő munkatársakat. Másnap felmondtam a minisztériumban, 2001 áprilisában pedig megjelent az első Heti Válasz. A lapról sajnos már csak múlt időben beszélhetünk, 2018 nyarára ugyanis ellehetetlenítették és végül megszűnt. Ne menjünk bele az okokba, legyen elég annyi, hogy fájdalmas volt megélni a kivéreztetését.

Jelenleg mivel foglalkozol?

Most megint a „másik oldalon” dolgozom: a Városliget Zrt. kommunikációs igazgatóságának munkatársa vagyok.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

A legfontosabb, hogy a 10 éves kisfiam szeretetben nőjön fel, és hogy a férjemmel még sokáig biztos hátteret jelenthessünk neki.

Mit üzennél, mit tanácsolnál a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Legyenek büszkék rá, hogy erre az egyetemre járnak, és hogy soha ne felejtsék el a bölcsészkar mottóját: Scientia et Fidelitate.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Nagy Viktória