Érettségi környékén és az egyetemi évek alatt sincs a legtöbb embernek határozott elképzelése a jövőről. Ez az életkor az útkeresés időszaka. Nagy Dénes amikor a Pázmányra került még nem tudta, merre fog elindulni az élete, nem tudta filmrendezőként elképzelni magát. A pázmányos évek azonban egy új horizontot nyitottak meg előtte, a filmezéssel való komolyabb ismerkedése itt kezdődött. Természetes fény című filmjéért a Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve-díjat nyert.

Mikor kezdte el érdekelni a film világa, a filmezés?

Középiskolás korom óta érdekelt a fényképezés. Érettségi után a Magyar Iparművészeti Egyetem (ma MOME) fotó szakára jelentkeztem, de nem vettek fel, és így kerültem a Pázmány Bölcsészkarra, angol és kommunikáció szakra. A filmezéssel való komolyabb ismerkedés a pázmányos évek alatt kezdődött Dér András és Bikácsy Gergely óráin. Harmadéves voltam, amikor jelentkeztem a Színház- és Filmművészeti Egyetemre, ahová végül operatőrnek vettek fel, holott filmrendezőnek jelentkeztem, Fehér György és Bíró Miklós osztályába. Fehér György a felvételi nyarán elhunyt, és helyette Szász János vette át az osztály vezetését. Szász megengedte nekem, hogy amellett, hogy rendező osztálytársaim filmjeit fényképeztem, rendezőként saját munkákat is készíthessek. Az operatőrség soha nem ment nekem igazán, ügyetlennek éreztem magam a világításban és a kameramozgatásban, mégis fontos tanulási folyamat volt. Rájöttem, hogy a filmes gondolkodás elsősorban a gyakorlat által fejleszthető, és a főiskola első évei lehetőséget adtak arra, hogy nagyon sok mindent kipróbálhassak.

Amikor a Pázmányra került, akkoriban mi motiválta leginkább? Milyennek látja a pázmányos éveket?

A pázmányos évekre úgy gondolok vissza, mint a szabad keresés és inspiráció éveire. Nagyon sok mindennel foglalkozhattam, örülök, hogy olyan szakterületekbe is beletekinthettem, mint a nyelvészet, a latin nyelv, vagy a középkori angol irodalom. Nagyszabású tanáregyéniségek is hatással voltak rám, mint Fabinyi Tibor, Halácsy Katalin vagy Ruttkay Kálmán. Ebben az időszakban még nem tudtam, merre fog elindulni az életem, mégsem volt ez az időszak terhes. Tudtam jelen lenni, és figyelni, és éppen abba belekerülni, amit hoz a sors. Egy kicsit úgy érzem, hogy a filmes főiskolára is szinte véletlenszerűen kerültem be. Számomra az, hogy filmrendezőként gondoljak magamra, vagy képzeljem el magam, mindig is problémás volt. Bizonyos szempontból a mai napig a keresés, a kutatás és az inspirálódás a fő tevékenységem, és ebben a folyamatban a pázmányos évek egy új horizontot nyitottak meg előttem.

Melyik tanárt, módszert, vagy órát, vagy egyetemen szerzett impulzust emelné ki, ami segített Önnek szakmailag?

Most hirtelen H. Tóth Tibor magyar nyelvészet órái jutnak az eszembe. Egyszer egyenként végig vette a szemináriumi csoport tagjait, és a magyar kiejtésünk alapján belőtte, hogy honnan származunk, milyen magyar tájegységből. Az én kisalföldi származásomat egy az egyben eltalálta, holott én már Budapesten születtem. Ez rám nagy hatással volt, arra mutatott rá, hogy mennyire hordozzuk tudatlanul is a múltunkat. Hogy a gesztusaink, arcvonásaink, sérüléseink mennyire belénk vannak égetve. És hogy ezt a személyes sorsunkat mennyire nem érdemes elrejteni. Ugyanúgy H. Tóth-nál értettem meg az adekvátság fogalmát. Ő akkor erről elsősorban a magyar tájszólások és a hivatalos, irodalmi nyelv viszonyának a kapcsán beszélt, de nekem ez sokkal tágabb értelemben is megvilágosító volt, a személyes sors és az egyént körülvevő környezet megértése kapcsán. Bennem ez akkor valamit elindított. Amikor a filmeimben például sokszor nehéz sorsú embereket ábrázolok, nagyon fontos számomra, hogy ne felülről lenézve beszéljek velük, mint aki többet tud a világról, hanem egyenrangúként viselkedjek, a viszonyunkba semmilyen ítélet, sajnálat, magabiztosság ne férkőzzön, hogy mindig a személy iránti őszinte kíváncsiság vezessen.

A Pázmány után a Színház- és Filmművészeti Egyetemen folytatta tanulmányait. Hogyan indult pályája az egyetem elvégzését követően?

A főiskola egy igazi kreatív műhely és egy erős védőháló volt számomra, ahol folyamatosan jöttek a kihívások és az impulzusok. Viszont amikor kikerültem, akkor hirtelen a nagy semmiben éreztem magam. Ez egy természetes érzés, ekkor döbben rá az ember, hogy igazából most jön csak a neheze, amikor a saját lábadra állva kell rájönnöd, hogy mit akarsz elmondani a világnak. Számomra a filmkészítésnek fontos része ez a magány, ez a mélységbe zuhanás érzése, amikor el kell hagyni a kényelmes, magabiztos és megszokott tények világát, és a kiszámíthatatlan, személyes valóságodba kell belépned. Az ember teljesen mást lát a világból, amikor egy autópályán száguldva, és az utat jól eltervezve szeli át a tájat, vagy amikor letér erről a könnyű és gyors útról, és a mellékutakon haladva, a kis falvakban meg-megállva, a helyi emberekkel szembesülve, önmagát a váratlannak és véletlennek kitéve halad előre. Nekem ezt a kis utakon haladást kellett vállalnom ahhoz, hogy meghaladjam önmagam, és új terekbe és szemszögekbe merészkedjem.

Kisfilmeket, dokumentumfilmeket is forgat. Melyik munkájára a legbüszkébb, vagy melyiket miért szerette?

Az előző kérdésre adott válaszomat kiegészítve a Berlinskaya Fuga című negyed órás kis dokumentumfilmemről beszélnék. 2006 és 2008 között másfél évet töltöttem Berlinben, egy évet a berlini Filmakadémián (DFFB-n) tanultam vendéghallgatóként, majd ezt még egy forgatókönyvírói ösztöndíjjal egy fél évvel meg tudtam toldani. Ez a berlini időszak nem volt könnyű, magányosnak és elveszettnek éreztem magam, a forgatókönyvvel, amit írtam, nem voltam elégedett. Ekkor történt, hogy egyszer a metróaluljáróban megláttam egy utcazenészt, aki tangóharmonikáján Bach-ot játszott. Az egész a visszhangos aluljáróban úgy hangzott, mint egy templomi orgona koncert. A férfinek, aki úgy harminc év körüli lehetett, szomorú és tiszta tekintete volt. Megszólítottam a tört német tudásommal, ő is csak néhány szót tudott németül, de szóba elegyedtünk; később aztán többször is találkoztunk. Zoreslav-nak hívták, és Donyeckből érkezett. A donyeck-i zeneakadémia tanára volt, de a fizetéséből nem tudta eltartani a családját, ezért bejáratott ukrán utcazenész csatornákon keresztül minden évben Berlinben töltött néhány hónapot, és metróaluljárókban játszva teremtette elő az otthon maradt család fenntartására szükséges pénzt. Zoreslav elhívott magához Donyeckbe, és én magammal vittem egy operatőr barátomat is, Dobos Tamást, és kettesben két hetet töltöttünk náluk, a szűk lakótelepi nappalijuk kihajtható kanapéján lakva, és közben egy filmet forgattunk róluk. Ez egy elementáris utazás volt számunkra, Donyeck még a háború előtt is apokaliptikus helynek tűnt a város közepében éjjel-nappal működő bányák zajától, az utcán égő szemét máglyák és állandó sötét szmog látványától. Mi pedig közben ennek családnak a vendégeként, akik messziről érkezett barátokként fogadtak be minket teljes nyitottsággal, és érdek nélkül, szinte szavak nélkül is megértettük egymást. 

A Berlini Nemzetközi Filmfesztiválon a legjobb rendezésért járó Ezüst Medve-díjat Ön nyerte a Természetes fény című filmjéért. A rangos versenyeken való indulás és a díjak milyen visszaigazolást jelentenek az Ön számára, hogyan érintik?

A Természetes fény című filmet hat éven keresztül készítettem. Rengeteg buktatója volt ennek a filmnek, mint például a külföldön való forgatás, a nagy szereplőszám, a szereplők amatőr volta, a zord forgatási körülmények, a film díszlet és jelmez igényei, és a sort hosszan lehetne folytatni. Többször éreztük a producereimmel együtt, hogy nincs tovább, ezt lehetetlen folytatni, és nagyon szerencsésnek érzem magam, hogy mindig történt valami váratlan dolog, ami átlendített minket ezeken a megoldhatatlannak tűnő helyzeteken. Egy ilyen hosszú és stresszes utat jó érzés lezárni. Jó érzés az, hogy összeállt, méghozzá olyan kompromisszumok árán sikerült ezt megvalósítani, amelyek nem tették tönkre magát a filmet. A berlini díj pedig különösképpen váratlan befejezése lett ennek a folyamatnak, aminek őszintén tudunk örülni.

A nyertes film a magyar közreműködésről szól a Szovjetunió második világháborús megszállásában, mégsem egy tipikus háborús film. Mitől más, különleges az alkotás? Miért pont ezt a témát választotta?

Abból a szempontból nem egy tipikus háborús film, hogy nem az akcióról szól. Ez részben abból adódik, hogy nem a fronton játszódik, hanem a front mögötti háttérországban, a németek és szövetségeseik által már megszállt szovjet területeken. De adódik magából a film jellegéből is, amely a legtöbb eseményt a főszereplő szemszögén keresztül mutatja meg.  Az akciók csak nagyon ritkán vannak megmutatva, a történet leginkább a közbenső dolgokra koncentrál. A film a magyar honvédek napi rutinját követi, úgy mint az erőltetett menetelés, tisztálkodás, étkezések, egy falu megszállása, helyi orosz lakosok kihallgatása, stb, miközben a gondolataikat a honvágy és a kiismerhetetlen partizánoktól való félelem uralja. A filmben partizánokat egyébként egyáltalán nem látni, csak tudjuk, hogy jelen vannak valahol, de mindvégig láthatatlanok maradnak.

Engem érdekelnek az olyan történetek, amelyekben a főszereplő egy ismeretlen, érintetlen területre téved, ahol minden más, mint amit korábbról ismert, és ahol ezzel az ismeretlennel szemben fokozatosan elveszti a tájékozódó képességét. A film főszereplője, egy Semetka István nevű parasztember,  aki szakaszvezetőként teljesít szolgálatot. Semetka nem élvezi a háborút, kerüli az erőszakos helyzeteket, és abban bízik, hogy túléli ezt a háborút, és paraszti életét ott tudja majd folytatni ahol kénytelen volt megszakítani. Mégis amikor olyan döntési helyzetekbe kerül, hogy választania kell aközött, hogy mást vagy önmagát részesít-e előnyben, ha tudatlanul is, de rendszerint saját magát választja.

A Pázmány Filmhéten több alkotását is vetítették és beszélgetések résztvevője volt. Ezen alkalmakkor a pályakezdő fiataloknak mit igyekeznek megmutatni, átadni?

A filmkészítésben nehéz konkrét tanácsokat adni. A filmezés csak csinálással sajátítható el, és az ember csak a saját hibáiból tanul igazán. Amit át lehet adni, az leginkább az ember mentalitása, annak feltérképezése, milyen utak mentén inspirálódik, milyen fizikai és elméleti  területeket von be az inspiráció területébe.

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Ne próbáljanak mások lenni, mint akik. Merjenek radikálisan személyesek lenni.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Dobos Tamás