Őze Sándor 25 évvel ezelőtt kezdett oktatni a Pázmányon. Öt évvel a rendszerváltás után az oktatók arra törekedtek, hogy a hallgatók új oktatási formát kapjanak a nagy tömegeket mozgató egyetemekhez képest. A tanár-diák kapcsolatban a személyes tanítás, nevelés dominált, amely mind a mai napig megvan. Indulása óta hat tanszékre nőtt a Történettudományi Intézet, ahol több olyan kollégája is van, akik tanítványai voltak, és büszke rájuk. A közelgő harminc éves jubileumi év kapcsán oktatásról és a Pázmányhoz való kötődéséről beszélgettünk vele.
Mi jut eszébe azzal kapcsolatban, hogy a Pázmány újraalapításának 30 éves jubileumához közeledünk?
Legelőször is hogy fut az idő, és mint Balzac szamárbőre, zsugorodik a mi generációnk számára kiporciózott lehetőség, amely ebben az életben, itt Közép-Európában nekünk megadatott. Eszembe jut a 25 évvel ezelőtti 33 éves önmagam, eszembe jut az a Magyarország, ahonnan akkor vonultak ki a szovjet csapatok, amely bár egy gazdasági csőd szélén állt, de a mi fiatal csapatunk, nagy reményekkel, élni akarással és ambíciókkal rugaszkodott neki az életnek. Az emberek ötvenévnyi, materializmusra alapozott világszemlélet összeomlása után összezavarodva, ugyanakkor egyfajta spirituális éhséggel néztek a jövőbe. Ekkor indult újra a Pázmány Péter Katolikus Egyetem egy olyan katolikus egyetemi rendszer tagjaként, amelyet Szent II. János Pál pápa, a katolikus világegyház, „kommunizmus szakértője” állított fel ebben a helyzetben.
Mindig is tanítani szeretett volna vagy voltak más céljai?
Igen, ez nálunk családi hagyomány. Édesapám matematika-fizika tanár volt. Édesanyám magyar-földrajz, de húgom és feleségem is gimnáziumban tanít. Ennek ellenére pályám nem így indult. Az ember ott keres célokat, ahova vetődik. Indulásomkor sem volt nagy bőség a munkahelyek tekintetében. Először a Központi Statisztikai Hivatalban kézirattárosként dolgoztam, és feladatul megkaptam Thirring Lajos hagyatékának rendezését. Majd a Nemzeti Múzeumba kerültem szintén kézirattárosként. Én alapvetően eszmetörténésznek készültem, ugyanakkor a múzeumi tárgyi kultúra az itt töltött hét év alatt egyfajta új látásmódot is adott, és egy kultúrtörténeti szemlélettel is gazdagodhattam. Világéletemben „mindenevő” voltam, hiszen egy kézirattáros-muzeológus-levéltáros gyakorlatilag mindennel foglalkozik.
Mióta dolgozik felsőoktatásban? Mikor és hogyan került a Pázmányra?
A Pázmány előtt egy évet tanítottam. A Debreceni Egyetem Régi Magyar Irodalmi Tanszékén. 25 évvel ezelőtt jöttem a PPKE-re, akkor kandidátusi fokozatot szereztem, és az akkor induló egyetemre kaptam ajánlást. Sokan jöttek tanítani másodállásban, de azokból az oktatókból viszonylag kevés volt, aki hozta magával a tudományos fokozatát, és hajlandó volt itt főállásba lépni, - mindenki a biztonságra hajtott. Én azonban az utóbbiak közé tartoztam, és egy olyan kollektívába kerültem, amely az elmúlt két és fél évtized során saját hallgatóiból töltődött fel. Ma az intézet 23 oktatójából mindenki minősített, négy professzorunk van, öten rendelkeznek akadémiai doktori címmel, tizenketten pedig habilitáltak.
Milyen volt egy újonnan induló egyetemen oktatni? Milyen reményei, tervei voltak?
A mi generációnk is úgy gondolta, hogy itt új szellemi Magyarországot épít, és a jövőben nagy feladat vár majd ránk. Mindenesetre furcsa volt. A bölcsészkar akkor költözött ki a Ménesi útról Piliscsabára, az akkor megkapott laktanyába. A Ménesi utat, Gellérthegy oldalát, ahol az Eötvös Collegiumban az egyetemi éveimet töltöttem, nagyon szerettem. Piliscsabán az oroszok nagy pusztítást hagytak maguk után. Bontották felettünk a tetőt, úgy tanítottam. Végül is ezt a helyet is megszerettem, a hallgatók is.
A kezdetekkor milyen volt az oktatók és a hallgatók között a kapcsolat? Meg tudta ezt a jellegét őrizni az idők folyamán, ha igen, akkor hogyan?
Mint említettem, öt évvel voltunk a rendszerváltás után, egy új szellemi arculatot próbáltunk kialakítani. Arra törekedtünk, hogy a hallgatók itt új oktatási formát kapjanak a nagy tömegeket mozgató egyetemekhez képest. A tanár-diák kapcsolatban a személyes tanítás, nevelés dominált. Én azt hiszem, mindez megvan ma is, bár a vasútépítés miatti nehéz megközelíthetőség, majd a több helyszínen való tanítás, most pedig a világjárvány miatti digitális őrület sokat ártott ennek a jellegnek. Nagyon megnehezíti az oktatást az állandóan változó elvárás a képzésekkel szemben. Először a bolognai rendszerre való áttérés okozott radikális színvonalbeli visszaesést nem csak Magyarországon, de mint nemzetközi egyetemi kapcsolatokból értesültem, egész Közép-Európában. Később az egymást követő, gyakran egymásnak is ellentmondó oktatási reformok zilálták szét a kialakuló szisztémát.
Milyen fejlődésen ment keresztül a történelem szak, maga az intézet és Ön, saját maga?
Indulása óta hat tanszékre nőtt az intézet. Negyven külföldi egyetemmel létesített kapcsolatot. Minden képzési formában bocsát ki végzett hallgatókat az intézet. Képezünk történelemtanárokat. BA és MA programunk van, nappali és levelezős képzésekkel, külföldi diákoknak angol nyelven is. Az intézethez doktori iskola kapcsolódik, mintegy 140 aktív, magyar és angol nyelven képzett hallgatóval. Öt kutatócsoport kapcsolódik a tanszékhez és számos pályázattal elnyert kutatási program. Több oktatónk tanít ma is párhuzamosan külföldi egyetemen sokan működnek országos intézet vagy tudományos bizottság vezetői beosztásában. Többen részesültek állami kitüntetésben. (Széchenyi Díj, Köztársasági Érdemrend Középkeresztje, Örmény Állami Miniszteri dicséret stb.) Végzett hallgatóink közül több mint százan helyezkedtek el tudományos intézetben. Számosan lettek jó nevű tanárok. Magam öregszem, de a fiatalokkal való foglalkozás maga is megfiatalít.
Véleménye szerint mitől lesz valaki sikeres oktató?
Nem nagyon lehet erre receptet találni. Mégis azt mondhatnám: megalapozott ismeretekkel kell rendelkeznie az oktatónak a saját szakmájából, amelyet állandó friss kutatással kell hitelesíteni és megújítani. Emellett lendületes, figyelemfelkeltő átadásra van szükség. Minden ötéves oktatási ciklus más ugyanakkor, nemcsak azért, mert ennyi idő alatt fut ki egy évfolyam, hanem, mert felgyorsult világunkban folyamatosan változik az egyetemekre kerülő fiatalság is. Az újonnan jötteknek mások a hozott műveltségi kódjai, ismeretanyaga és az ehhez való hozzáférése is. Az oktató is változik, sok szempontból könnyebb egy fiatalembernek hangot találni a hallgatókhoz, mint egy idősebbnek, ugyanakkor a tapasztalat, a felhalmozott ismeretanyag és a hazai és nemzetközi kapcsolatrendszer sokat segít az új egyetemi generációkkal a hang megtalálásában. Ami azonban a legfontosabb, hogy időt kell szakítani a problémáik megértésére.
Hogyan írná le a Pázmányhoz való kötődését?
25 év a felnőtt életem háromnegyede. Ez az intézmény a negyedik gyermekem. Piliscsabán telepedtem le a Bölcsészkar idekerülése miatt. Ma is itt lakom, és mint valamikori vidéki gyerek, szeretem a természetet, ennek ellenére sohasem voltam Budapest-ellenes, mint az a keresztény oldalon egy időben divatos volt. A döntést a Bölcsészkar Budapestre költözésről elfogadtam, ott az ország fővárosában építjük tovább a keresztény kultúrát.
Véleménye szerint miben rejlik a Pázmány különlegessége?
Ami az életemet vezérelte, az a tudat, hogy a jelenlegi világban is van létjogosultsága egy keresztény, katolikus kultúrának, amire az elmúlt ezer évben a magyarság élete is épült. Ez egy olyan látásmód, ami kapcsolatot képes teremteni más felekezetekkel, vallásokkal. Másrészt magyar nemzettudattal foglalkoztam, annak a felekezeti vonatkozásaival. Erre a keresztény látásmódra, valamint a nemzettudat és felekezeti kultúra értékeire, fontosságára igyekszem felhívni a figyelmet. Én hiszek abban, hogy a keresztény kultúra továbbra is lehet irányadó és a nemzetek kultúrája ebben a globalizálódó világban is fenntartható.
Vannak olyan kiemelkedő, emlékezetes emlékek – vagy esetleg hallgatók -, amelyekre mind a mai napig jó szívvel emlékszik?
15 végzett doktoránsom van, közülük három kivételével mind saját „neveltem”. Ez sok éves kapcsolatot jelent. Általában nyolc-kilenc évig foglalkozik egy-egy ilyen hallgatóval a tanár, amikorra beérik, és szemináriumi munkák, szakdolgozat(ok) után megvédi a doktori disszertációját, amivel egyenrangú tagjává válik a történésztársadalom kutató közösségének. Több kollégám van, aki tanítványom volt, büszke vagyok rájuk. Emlékezetesek számomra az intézeti kirándulások, amelyekkel évek folyamán szinte minden évben olyan történelmi helyeket jártunk be kollégáimmal, a hallgatókkal, amelyek részei voltak az oktatásnak és kutató helyek is. (Jártunk Mindszenty nyomán a Dunántúlon, Csíksomlyó, Erdély, Hunyadi nyomán Nándorfehérváron, Szent László nyomán Krakkóban a varsói és horvátországi katolikus egyetemen, magyar pálosok Czestohowában, világháborús emlékkiránduláson Przsmyslben, Zrínyi Ilona nyomán Munkácson, Bergszászon, Boldog Salkaházi Sára és Rákóczi nyomán Kassán és a Szepességben, a bányavárosokban, az első keresztény államban Örményországban, éjszakai virrasztás Jeruzsálemben a Szent Sír templomában.)
Mit tart a saját legnagyobb sikerének a Pázmányon töltött idő alatt?
Kezdettől a korai nemzettudat kutatásával foglalkoztam, különösen ennek vallási felekezeti kötődéseit, gyökereit vizsgáltam főként a 15-18. századi közép és dél-európai ütközőzónában. Tizenhárom könyvem is többnyire ebben a tárgykörben íródott. (A közép-Európai népek kultúrájának ápolásáért és megismertetéséért kaptam a két kitüntetést. A Magyar Köztársaság Érdemrendjének Tiszti Keresztjét és ugyanezt a Lengyelországtól: Lengyel Köztársaság Érdemrendjének Tiszti Keresztjét.) Ezzel együtt azonban el kell mondanom, hogy a személyes sikerek minden esetben egy kollégákhoz és hallgatókhoz köthető csoportmunka eredményei. Ilyen a Történettudományi Doktori Iskola, amelynek vezetője lehetek az utóbbi években, ilyenek azok a sorozatok, amelyek az intézetben jelennek meg (Rendtörténeti sorozat, Művelődéstörténeti Monográfiák, Örmény konferenciasorozat, Konferencia kiadványaink. stb.)
Milyen örökséget igyekszik hagyni az intézetnek, a szaknak és a kollégáknak, akikkel együtt dolgozik?
Az örökség azért még remélem, egy kicsit távolabb van, ugyanis nyugdíjaztatásomig, az elkövetkező tizenkét évben még szeretnék tanítani és aktív kutatói munkát folytatni. Huszonöt évnyi oktatói időszakomban körülbelül 2000 hallgatót tanítottam. Ebből mintegy 50 szakdolgozóm és 15 végzett doktoránsom volt, akik általában magyar történeti témával foglalkoztak. Rá kellett jönni, hogy szükséges kitágítani ezt a horizontot. Adódott egyrészt a katolikus egyetemek felé való tájékozódás, másrészt a másik, ami kapcsolatot teremthet, az a közép-európaiság. Azok a külföldiek, akik hozzánk jönnek, leginkább Közép-Európa iránt érdeklődnek. Akár egy amerikai vagy egy német számára Magyarország kis területet jelent, és ezt össze kell kapcsolni azzal a régióval, ahová besorol bennünket a világ. Ehhez adott segítséget a főleg lengyel egyetemekkel való kapcsolat, de Csehország, Szlovákia, Románia és Horvátország felé is megvannak az összeköttetéseink. Ez a hallgatók számára a látóterük kiterjesztéséhez és egy átfogóbb szemlélethez is vezethet. Hosszú távon tovább növeli ennek a képzésnek az értékét, hogy a Varsói Egyetem hasonló intézetével közös diploma kiadását tervezzük. Adódott továbbá a Biblia földjéhez kötődő és keleti keresztény hagyomány: a Salkaházi projekt, az örmény szak kiépülése és a többi keleti- keresztény (szír, libanoni, kopt) hallgatókat hozó történeti és doktori iskolás projektjeink.
Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
A disszertációmban egy 16-17. századi apokaliptikus szemléletmódot kívántam feldolgozni. Ez az időszemlélet, egy krízishelyzetben a végvári katonaság, illetve a környező lakosság sajátja volt, térszerkezetét pedig főként a végvári határterület képezte. Ennek a kötetbe átdolgozott kiadása 2016-ban jelent meg Apokaliptikus időszemlélet a korai reformáció Magyarországán (1526–1566) címmel. Továbbra is folytatnám ennek a témának a kutatását, kidolgozását. Ha az ember elindul egy korszakot kutatva, egy adott forráscsoportot vizsgálva, lényegében azt gombolja tovább egész életében újabb gondolatokat hozva. Ugyanakkor szeretném ezt a kutatást egy nagyobb térségre is kiterjeszteni, nemcsak magyar, de lengyel, illetve közép-európai és törökországi kutatókkal közösen együttműködve.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: PPKE
