Vass Nóra angol-kommunikáció, Soós Zoltán történelem-kommunikáció szakon folytatta tanulmányait a BTK-n. A  Szent Lujza kollégiumban való megismerkedésük után a rengeteg közös beszélgetés mélyítette barátságukat szerelemmé. 2005-ben házasodtak össze, egy évig még Piliscsabán maradtak, majd Győrbe költöztek. 2017 óta Erdélyben, Csíkszeredában éltek, jelenleg Csíkdelnén bérelnek házat három gyermekükkel, Hubával, Dömével és Csepkével.

Mikor és hogyan ismerkedtetek meg?

Nóra: Az egyike voltam annak a kilenc szakkollégista lánynak, akik elsőként beköltözhettek a Szent Lujzába a nyolcvanvalahány fiú társaságában. A következő évben Zoli is ide került kollégiumba, talán a dohányzóban találkoztunk először, itt és a Tibornya - Jenő - Liget háromszögben mélyítettük el az ismeretséget.

Zoltán: Elsőéves voltam a Pázmányon, amikor is szerencsésen a Szent Lujza Házba kerültem, mint kollégista. Ez volt az egyetlen olyan kollégium, ami koedukált volt, ami azért kedvezően hatott rám, hiszen nem egy teljesen zárt fiú iskolából érkeztem, hanem egy kereskedelmi szakközépből. Megismerkedésünk a dohányzásnak köszönhető – amiről szerencsére már mindketten lemondtunk – hiszen a Szent Lujza Ház egyik nagy előnye – többek között persze – a közös dohányzó volt. Itt gyakran megfordultunk a baráti társasággal és könnyen beszélgetésbe elegyedtünk.

Milyen szerepet töltött be az életetekben a Pázmány?

Nóra: Amellett, hogy egymásra találtunk, sok barátot is köszönhetek a piliscsabai éveknek – akikkel talán ritkán beszélünk, de ha sikerül összehozni egy találkozót, rögtön fel tudjuk venni a fonalat. Azok az öregdiák találkozók, amikre el tudtunk menni, jól tükrözték ezt az összetartozást, amit a piliscsabai campus olyan utánozhatatlanul létre tudott hozni – akármerre néztem, mindenhol kedves régi ismerősöket láttam, akikkel mindenképp akartam pár mondatot, de legalább egy mindentudó cinkos mosolyt váltani. A Maróth rendszer szigora nagyon összekovácsolta a társaságot. Ma is büszke vagyok rá, hogy elvégeztem a Pázmányt.

Zoltán: Ha nagy szavakat szeretnék használni, akkor azt mondanám, hogy a Pázmánynak köszönhetek mindent. A családomat, a munkahelyemet, a nemzetpolitika iránti elkötelezettségemet és nem utolsósorban a keresztségemet, hiszen én felnőtt koromban az egyetemnek köszönhetően keresztelkedtem meg.

Amikor az egyetemi éveitekre gondoltok vissza, milyen gondolatok jutnak eszetekbe?

Nóra: Erre hány oldalt szántok? :) Nekem a Pázmány az önálló élet kezdetét jelentette. Magam dönthettem arról, milyen órákra járok és járok be – persze ehhez is kellett a kapcsolati tőke, először a sorban állás, hogy feliratkozzunk a szemináriumokra, aztán meg a jegyzetek miatt –, magam osztottam be a pénzemet, amit igyekeztem nem a szüleim pénztárcájából kivenni. Nem voltam évfolyamelső, de a jó ösztöndíjra azért hajtottam. A vizsgaidőszakokban teljesen más létállapot kezdődött – téli vizsgák előtt volt, hogy nem is láttuk a napot, a koleszban éjszakánként lehetett igazán elmélyülten tanulni, ilyenkor óránként találkoztunk a dohányzóban, persze egyre kevesebben, sokszor alakult úgy, hogy már csak ketten, Zolival.

Érdekes volt a kollégiumban a többiek tájszavaival ismerkedni, egyszer például elkezdtük összegyűjteni, hányféle szó van a kenyércsücsökre. Koleszos társakkal jutottam ki először ide Erdélybe is. Jó volt izgulni egymásért vizsgák előtt, hallomásból ismertük a többi szak rettegett oktatóit, a latin akkor még mindenkinek közös küzdelem volt. Hétvégente „otthonról mentünk haza”, megosztottuk egymással a hozott falatokat, amikor meg már közeledett a hó vége, együtt dobtunk össze valami olcsó vacsorát.

Persze a Pázmány nem csak ilyen közösségi élményeket adott. Nagyon sok tanárt és órát szerettem a campuson. Sokszor rácsodálkoztam, hogy milyen élvezetessé lehet tenni egy-egy unalmasnak tűnő tananyagot, volt olyan, hogy a téma eredetileg nem is érdekelt, de felvettem az órát a tanár/tanárnő miatt, mert tudtam, hogy miatta nagyon jó lesz. Kathleen Dubbs, H. Tóth Tibor, Somló Ágnes, a már említett Osztovits Ágnes nagy kedvenceim voltak. Az egyetemen tanultam meg a csapatmunka fontosságát is, hogy az is tudás, ha tudom, hol kell keresnem a választ, és hogy mennyivel könnyebben tanul az ember, ha érdekli az anyag – akár az órán kapott élmények, akár a tanár személye miatt. Nem tanárnak, újságírónak készültem, de mégis az előbbi mellett kötöttem ki, és sokat kaptam ehhez a Pázmányon.  

Zoltán: Mondják, hogy az idő megszépít mindent, de ettől függetlenül is csak pozitív dolgok jutnak eszembe. Ez köszönhető az ottani diákközösségnek, illetve tanári gárdának. Bár a német szakot le kellett adnom, nem a szakon tanító tanárok tehetnek róla, hogy kommunikációra váltottam – ahol Fehér Katalin tanárnő vett a szárnyai alá Kókay György tanár úrral közösen. A sajtótörténet két olyan kiválósága segített, akikkel máshol nem volt még szerencsém találkozni.

Melyik a legemlékezetesebb pázmányos emléketek?

Nóra: Nekem van egy vicces és egy személyes. Az egyik, amikor a Kiss Mihály írásbeli szigorlatot befejezve úgy akartam elhagyni a helyemet az Auditoriumban, hogy a mellettem ülő srácnak ne kelljen miattam elpakolnia a jegyzeteit ;) , így át akartam lépni a mögöttünk levő sorba. De nem számoltam a felnyitható színházi székkel, ami hatalmas csapódással jelezte, hogy rosszul mértem ki a súlypontot, és vagy ötvenen fordultak hátra a vad körmölésből, megkönnyebbülve, hogy nem Kiss Mihály érkezett meg dörgő léptekkel, csak én távoznék cseppet sem angolosan. Egy hétig fekete volt a lábam az ütéstől, de abban a pillanatban meg sem éreztem a fájdalmat, csak minél előbb szerettem volna felszívódni.

A másik, hogy egyszer Osztovits Ágnes tanárnőnél az volt a feladat, hogy írjunk portrét. A nagypapámat interjúvoltam meg, aki tele volt jó kis történetekkel. Mindig össze akartam gyűjteni ezeket, ez jó alkalomnak tűnt, hogy elkezdjem. Nagyon élveztem ezt a feladatot, de nagyon féltem, mikor visszakaptuk a munkáinkat, hogy a tanárnő nem fogja-e azt gondolni, hogy elblicceltem a feladatot azzal, hogy beszélgettem egyet a nagypapámmal. Igazolódni látszott a sejtésem, mikor rám nézett azzal a megfejthetetlen arckifejezésével, és belekezdett, hogy „Nóra….”, én meg remegtem a padban, mert úgy éreztem, ezt úgysem fogom tudni kimagyarázni. Aztán így folytatta: „...én még ilyen tehetséges embert nem láttam.” Ma is fel tudom idézni, milyen jó érzés volt ezt hallani, azóta is hatalmas elismerésként tartom számon, és sajnálom, hogy aztán úgy alakult, hogy nem az írással foglalkozom (de az álmaim között szerepel). Az is fájó, hogy az interjú folytatására nem került sor. Ráadásul ez a dolgozat is elveszett, egy példányom volt belőle, az akkori e-mail fiókomat töröltem, és az írást talán még floppyra mentettem annak idején. Nagyszüleim halála után aztán egy decemberben a kazán mellé készített feleslegesnek ítélt iratok zsákjából mégis előkerült az az egy, eredeti példány, amit a tanárnőtől visszakaptam az emlékezetes napon – igazi adventi csoda volt!

Zoltán: A vizsgák. Rengeteget lehetne említeni, kezdve Schmidt Mária legújabbkori történet szigorlatával, vagy Hankovszky Tamás logika vizsgájával, ahol leginkább a kettesért küzdött az ember. Ezeken túl természetesen a Pázmány-napok, és a gólyatáborok szervezésében való részvétel is jó emlékeket hagyott bennem.

Közös életeteket milyen erőforrás táplálja?

Nóra: Leginkább a hit abban, hogy bármilyen nehézség kerül elénk, együtt megoldjuk. Mindig megtaláljuk a kompromisszumot, még ha elsőre nem is tűnik úgy. És persze, amióta gyerekeink vannak, az, hogy értük mindenre képesek vagyunk. Már vagy hat éve nem alszunk, és mégis tudunk miattuk mosolyogni reggel, még ha pár perccel korábban úgy is tűnt, lehetetlen küldetés ilyen korán kikelni az ágyból.

Zoltán: A szeretet mellett a humor lendít át minket a nehézségek nagy részén. Anélkül, úgy gondolom sokkal, de sokkal nehezebb lenne átvészelni olyan dolgokat, amelyek mögöttünk vannak már. A gyermekeink nagyon nagy lökést és segítséget adnak az életünkben, annak minden nehézségével együtt. Azt az egyet sajnáljuk csak, hogy nem tíz évvel korábban vállaltuk őket.

Milyen praktikáitok, szokásaitok vannak a kapcsolatotok frissen tartására?

Nóra: Igyekszünk sokat kirándulni – itt Erdélyben egyébként is „muszáj”, már attól feltöltődsz, hogy a kocsiból nézed a tájat. Ha tehetjük, elmegyünk kettesben vacsorázni (erre sajnos jelenleg ritkán van példa), és talán ugyanazokról beszélgetünk, mint otthon, csak épp megszakítás nélkül el tudunk mondani egy mondatot.

Zoltán: Igyekszünk a lehető legtöbbet megosztani a másikkal. Legyen az akár házimunka, vagy munkahelyen, otthon történt dolog. Bár idén már tizenhat éve leszünk házasok, egyáltalán nincs unalmas óránk. Erről gondoskodnak persze a gyerekek is, de korábban sem voltunk olyan emberek, akik otthon ülnek.

Véleményetek szerint melyek a házasság sarkalatos pontjai?

Nóra: A szeretet és egymás megbecsülése. Egymás szeretet-tankját kell töltögetni, és kellenek a közös tervek is. Szerintem nagyon igaz, hogy sose feküdj le haraggal, és hogy tudj mindent megosztani a másikkal.

Zoltán: A legfontosabb a szeretet, egymás iránt és természetesen a gyermekeink iránt.

Mi szolgálhat fogódzóként a házasság rosszabb napjaiban?

Nóra: A tudat, hogy ebből is kilábalunk majd. Humorral nagyon sok feszültséget lehet oldani, amíg tudunk együtt nevetni, nem lehet nagy gond.

Zoltán: Tudni kell nyugodtan és szeretettel a másik félhez fordulni, még akkor is, ha nehéz. Legyen szó akár a gyerekekkel vagy egymással való vitákról, akár olyan nehézségekről, amelyek sokszor úgy tűnik, nem megoldhatók. Ezért vagyunk ott egymásnak, ezért fogadtuk azt, hogy jóban-rosszban egyaránt kitartunk.

Mit tartotok az életben a legértékesebb ajándéknak?

Nóra: A gyermekeinket.

Zoltán: Amellett, hogy egymásra találtunk és együtt éljük életünket, természetesen a gyermekeink a legnagyobb ajándékok. Elmondhatatlan az az érzés, amikor megtapasztaljuk a boldogságukat és a szeretetük mérhetetlenségét. Persze vannak veszekedések az örömök mellett, de ezek sokszor áthidalhatók azzal, hogy tudjuk, nem azért teszik, amit tesznek, hogy bosszantsanak minket, hanem akkor abban a pillanatban ők azt gondolják helyesnek. Nélkülük nem élhetnénk teljes életet, most már elképzelhetetlen, hogy hogyan lehetett annyi szabadideje az embernek korábban.

Milyen jövőbeli terveitek vannak?

Nóra: Szeretnénk még pár évet itt maradni Erdélyben, nagyon jól érezzük itt magunkat, ez a csíki falu, ahol most lakunk, ideális hely gyerekekkel. Közben épül a házunk otthon, néha azért el-elképzeljük, hogy milyen lesz majd ott az élet. Szeretnék minél több időt a gyerekekkel tölteni, amíg igénylik, emellett mindig tele vagyok tervekkel, hogy miket csinálnék, ha lenne több időm. Remélem, sikerül úgy alakítanunk az életünket, hogy megmaradhassanak a közös reggelik és a közös kávézások, míg a gyerekekre várunk egy-egy foglalkozás alatt.

Zoltán: Tervekből hiány nincs szerencsére. Jelenleg épül családi otthonunk, de annak befejezését követően már azon gondolkodunk, hogy milyen vállalkozásba vagy további fejlesztésbe lehetne belekezdeni, hogy a  családunk megélhetését biztosítani tudjuk.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Horváth Lenke
Fotó: Soós-Vass Nóra