A Nemzeti Emlékezet Bizottsága tagjaként a közelmúlt történelmi fordulópontjainak kutatása, valamint a feltárt tényanyag széles körű megismertetése érdekében végzett sokoldalú munkája, valamint a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézet Jelenkori Tanszék vezetőjeként végzett korábbi munkája elismeréseként a Magyar Érdemrend lovagkeresztje kitüntetést adományozták augusztus 20-án Ötvös István docensnek.

Tanár úr, a tanszék nevében szereplő jelenkor történelmi kutatása az 1945-től kezdődő korszakot öleli fel?

A vizsgálódás kiterjed az egész huszadik századra. 1945 valóban cezúrát jelent a magyar történelemben, a második világháború végén a szovjet csapatok megszállták Magyarországot, és ettől kezdve beszélünk a kommunizmus időszakáról. A társadalom életének megértése szempontjából azonban ki kell tágítanunk az időhatárt a század korábbi évtizedeire is. Hiszen akik az 1956-os forradalom idején ötvenévesek voltak, iskolai éveik, korai szocializációjuk a két világháború közötti időszakra esik, és ennek figyelembevétele nélkül aligha alakíthatunk ki reális képet a történésekről. Az 1956-os forradalomban résztvevők gondolkodását, annak szerkezetét, morális tartásukat, elképzeléseiket a jó társadalomról, a jó politikáról és gazdaságról a két világháború közötti időszak tapasztalatai és eszményei határozták meg. A társadalmi kontinuitást figyelembe véve a jelenkor története az egész huszadik századra vonatkozik.

Történettudományi módszerekkel mennyire lehet az 1945 utáni korszakot vizsgálni? Megfelelő-e az a történelmi távlat, amely a kutató szemszögéből objektivitást biztosít? 

A gondot nem a történelmi események közelsége vagy távolsága okozza. Nagyobb probléma, hogy történetszemléleti gondolkodásunkat nagyrészt ma is a Leopold von Ranke német tudós által megfogalmazott tizenkilencedik századi teória határozza meg. Eszerint a történetírásnak a fellehető levéltári dokumentumokra, tehát az elsődleges forrásokra támaszkodva, azokat elemezve és ütköztetve kell a múltat megírni. Nekünk azonban fel kell tennünk a kérdést: az említett módszerrel vizsgálhatók-e a totális diktatúrák, így például a Kádár-rendszer? Az akkor született dokumentumok jó része ugyanis nem a szerző valódi szándékát tartalmazza, hanem bonyolult és hosszú egyeztetések után, ideológiai kényszereknek és ismert vagy ismeretlen elvárásoknak megfelelve születtek.

A jelenkor történeti kutatásánál a történettudománynak újra és újra fel kell tennie a kérdést: a 19. századból örökölt módszer alkalmas-e arra, hogy elmondjuk az igazságot, hogy valóságos képet alkossunk a vizsgált korszakról? Ha megnézem például a Kádár-korszak idején az Országos Tervhivatal dokumentumait, egy töretlenül fejlődő, csodálatosan épülő ország képe bontakozik ki. Közben pedig ismerjük a valóságot…Egy másik példa: a Nemzeti Emlékezet Bizottsága sokat foglalkozott a téeszesítéssel. Tudjuk, hogy erőszakkal kényszerítették be a földművelő parasztságot a „közösbe”, de a klasszikus történettudományi megközelítés szerint a föllelhető dokumentumokban nem találjuk ennek nyomát. A kádári időszak rendőrei nyilván nem dokumentálták fényképekkel, adott esetben hogyan verték végig a fél falut. Eljutottunk tehát oda, hogy az a tudományos történeti módszertan, amelyet professzoraimtól én is megtanultam az egyetemen, esetünkben nemigen használható.

Ugyanakkor kérdés továbbra is az időbeli távlat, vagy annak a hiánya.

Az időbeli közelség nem jelent akadályt, ha a kutató jól körülhatárolja a vizsgált témát. Amikor például a Munkásőrség vagy a karhatalmi vezetők adatbázisának összeállításán dolgoztam, bebizonyosodott, hogy az erre vonatkozó tényeket elfogulatlanul föl lehet tárni. A néhány évtizeddel korábbi események vizsgálata ugyanakkor valóban érinthet mai érzékenységeket. Ezzel én is szembesültem, amikor az egyik karhatalmista vezető anyagát dolgoztam fel és publikáltam.

Ma már sokan nem tudják, kik voltak a karhatalmisták.

1956 után a Kádár-rendszert támogató fegyveres testülethez tartoztak, és ennek egyik vezetőjéről van szó, akit 1958-ban – első hallásra érthetetlen módon – elítéltek. De mi történt? Katonatisztként, november 4-e előtt összekötőként vezényelték a Corvin-közben harcolókhoz. A szovjetek bevonulása után csatlakozott a kádári karhatalomhoz, majd 1958-ban felelősségre vonták mint Corvin-közi „ellenforradalmárt”. Hiába állította, hogy parancsra tette, nem tudta felmutatni az erre vonatkozó írásos  dokumentumot, végül hosszas procedúra után jó néhány évre elítélték. Majd elérkezett 1990. Az illető jelentkezett, hogy elítélték őt a forradalomban való részvételért. Tényszerűen ez igaz, de előkerült egy saját kezű írása a perét megelőző időből, amelyben leírta: mindig is a kommunista rendszer híve volt, és parancsra csatlakozott az „ellenforradalmárokhoz”.

Ezek után, a karhatalom többi vezetőjével együtt publikáltuk az ő nevét és adatait is, majd megjelent egy idősebb úr, és felháborodva közölte, hogy mi besároztuk az édesapjának, a hős forradalmárnak az emlékét. Perrel fenyegetőzött, mire megadtam ügyvédjének a levéltári jelzetet, előbb olvassák el az ott található, említett levelet. A per elmaradt… Megértem az emberi drámát. Egy hetvenéves ember azzal szembesült, hogy amit addig gondolt az apjáról, annak éppen az ellenkezője az igaz.

A korszak föltárásának jogos igénye ebben az esetben egyéni érzékenységbe ütközött. Hogyan járhat el ilyen kényes helyzetben a történész?

Úgy, hogy nem minősítem a szereplőket, egyszerűen csak feltárom a tényeket, az említett esetben a saját maga által írott szöveget. Krónikás vagyok, aki a föllelhető tények alapján igyekszik megmutatni az igazságot, anélkül, hogy ítélkezni kívánnék. Ha végignézzük a Kádár-rendszer történetét, a tények és az adatok szintjén számos más szervezet működését és tagjait is föl lehet tárni. A Munkásőrséget és a karhatalmat, ezt a két testületet egyértelműen azzal a politikai céllal hozták létre, hogy fegyveres erővel fenntartsák a rendszert. Az életnek azonban jó néhány olyan területe van, ahol ez nem ennyire egyértelmű.

A szocializmus korszakának története mennyire érdekli a mai fiatalokat, igénylik-e annak megismerését? Az ő életük perspektívájából már nagyon messzinek tűnnek ezek az évtizedek.

Az ötvenes évek és az 1956-os forradalom – hogy ezeket említsem – számos áldozatot követelt. 1990 után ennek megfelelően nagy hangsúlyt kapott az emlékezésben az áldozatok történetének bemutatása. Erre szükség van, ugyanakkor „elcsúsztunk” a „temető-történelembe”. Mintha csak a temetőben lehetne keresni a magyar történelmet. Ez a szemlélet viszont aligha kelti fel a mai, egyetemista korú fiatalok érdeklődését, akik már a rendszerváltás, sőt 2000 után születtek. Nekik Horn Gyula már történelmi személy, Kádár Jánosról nem is beszélve.

Ezért más utakat kell keresnünk az oktatásban, ha közelebb kívánjuk vinni őket az említett korhoz. Nemcsak a szocializmus korszakára vonatkozik, hanem általában a történelemre: a politikai elbeszélésmód – a narratíva – eltolódott abba az irányba, hogy mindenkit áldozatnak tekint. Mintha az áldozatiság versenyfutása folyna. Ez kissé visszarettenti a mai fiatalokat.

Sokkal fontosabbnak tartom a túléléstörténetet, az emberek hétköznapi küzdelmének bemutatását az adott korban. A rendszerek jellegét mindig a nagypolitika határozza meg. Ezzel az úgynevezett kisember nem tud mit kezdeni. De otthon, privát életterében mindenkinek meg kell tennie azt, amit legjobb meggyőződése diktál. És ezt sokan meg is tették, akármilyen volt is a politikai-hatalmi helyzet.

A Nemzeti Emlékezet Bizottságánál létrehoztuk az 1945-ös évet – a nulladik évet – bemutató honlapot. Az emberek a jelenleginél sokkal nehezebb körülmények között is vállalták az életet, és fölépítették az országot. Hogy az menetközben kommunista állammá vált, erről ők nem tehettek, és tisztességgel végezték munkájukat a gyárakban, a hivatalokban, a földeken. Ha a mai fiatalok látják, hogy sokkal rosszabb korok is voltak, akkor lehet, hogy az önsajnálatot felváltja bennük az építő energia, és megteszik, amire a maguk helyén lehetőségük van.

25 éves oktatói pályám során megfigyeltem, hogy a hallgatók sokszor hamis optikán keresztül szemlélik az eseményeket. Arról beszélnek, mit kellene tenni az ENSZ-ben, a NATO-ban, hogyan lehetne megreformálni az Európai Uniót. Olyasmivel kapcsolatban nyilvánítanak véleményt és olyan problémákra keresnek megoldást, amin nem tudnak változtatni. Eközben pedig épp azt nem teszik meg, amit megtehetnének.

Közben hiányzik a felelősség azzal kapcsolatban, amire viszont hatással lehetnének.

Igen, először a hatókörükön belüli ügyeket kellene elintézniük, hiszen abból áll össze a társadalom szövete. Szemléleti tévedésük a mai világ, különösen a közösségi média torzító hatásának a következménye. Mindenki mindenről véleményt formál, és sokszor anélkül ítélkezik, hogy a vélemény kialakításához szükséges tudást megszerezné. A történelemtanításban azt is figyelembe kell vennünk: a történelmi helyzeteket utólag nem megoldani kell, hanem megérteni.

 Készítette: PPKE Kommunikáció/Elmer István