Beszélgetés Gereben Ferenc olvasásszociológussal, Egyetemünk volt oktatójával

img_20210529_151038_resized_20210529_065427793.jpg

Egyetemünk Szociológiai Intézetének volt oktatójával, Gereben Ferenccel, a „Pázmány-szociológia” kialakulásáról, a hallgatókról, az olvasás helyzetéről és a nyugdíjas évek tevékeny szépségéről beszélgettünk.

Milyen emlékei vannak a Pázmányon eltöltött évekről? Van olyan, amelyre szívesen emlékszik vissza?

A kilencvenes évek második felében kapcsolódtam be a Pázmány BTK szociológiai tanszékének oktatómunkájába, és nyugalomba vonulásom után is még évekig óraadóként dolgoztam. Mondhatni 3 éve vagyok a „magam ura”: végre azt írom és olvasom, amihez  korábban nem jutottam hozzá. A szociológia tanszék oktatója voltam, főleg művelődés- és művészetszociológiai, valamint kisebbségszociológiai tárgyakat tanítottam, és e témáknak kutatója is voltam. A „pázmányos” évek hosszú ideig piliscsabai éveket jelentettek számomra, és nagyon sok kedves emléket hagytak bennem. A „szerves építészet” természeti közegbe telepített épületei, s a bennük és körülöttük zsibongó fiatalok sajátos és megismételhetetlen élményegyüttest jelentettek. Amikor óra alatt a terem üvegfalán át zöldülő lombjaikkal vagy őszi színeikkel bebólogattak a fák, az előadót is természetesebb és őszintébb viselkedésre inspirálták. Szép emlékem az is, amikor a Stephaneum Pilinszky-termében – előadás előtt – Pilinszky Jánostól (akit személyesen ismertem) olvastam fel verseket. (Pályámat végigkísérte ugyanis az a szokás, hogy óráim előtt felolvastam valami rövid irodalmi szöveget.)

Milyennek látta a 2000-es évek hallgatóit és milyennek látja a mai fiatalokat?

Szeretném elkerülni az idősebb emberek „bezzeg az én időmben” típusú sopánkodását. Bár az ezredforduló diákjai sem az „én időm” fiatalságát jelentették, de kétségtelen tény, hogy jobban hasonlítottak rá, mint akiktől 3 éve elbúcsúztam. Tudjuk, hogy a digitális paradigmaváltás, az infokummunikációs technikák berobbanása teljesen megváltoztatta a társadalom, és főleg a fiatal korosztályok életmódját, kultúráját. Hogy mást ne mondjak, az ezredforduló diákjai – többé-kevésbé – még hagyományos értelemben vett olvasók voltak. Azután a szemináriumi dolgozatok egyre inkább „beadandóvá” alakultak, amelyekhez – tisztelet a kivételnek – a hallgató „összesepregette” az internet különböző szövegfragmentumait. Tudom, ez így leegyszerűsítés, de tendenciát kirajzoló jelenség áll mögötte.

Hogyan változott az szociológia oktatása az elmúlt évtizedekben? Miképp tudnak/lehet alkalmazkodnia korszak digitális kihívásaihoz? Mi a feladata egy mai szociológusnak?

A kilencvenes évek végén a „Pázmány-szociológia” még kialakulóban volt: kereste témáit, előadóit, tematikája szorosabb szerkezetét, vezetői is elég sűrűn változtak. A szemeszterek elején egy ideig a tanórák időbeosztása és helyszíne, a tárgyat felvevők létszáma stb. sem volt teljesen stabil, szóval volt az egésznek valami „kalandozó”-jellege, amikor az oktató szabadsága és egyúttal felelőssége magasra nő: a tanár azt érezhette, hogy minden azon múlik, hogy ő személyesen mit tud belevinni ebbe a „vállalkozásba”. Volt ennek a helyzetnek szépsége és romantikája is, de nyilván szükséges folyamat volt a tantárgyi tematikák és tantervi keretek, valamint az adminisztratív fegyelem megszilárdítása, amit a közben bevezetett Bologna-rendszer, az akkreditációs követelmények és a számítógépes (NEPTUN) nyilvántartás amúgy is megkövetelt.  Az oktatómunka az ezredfordulótól a jelen felé haladva sokkal fegyelmezettebb és kiszámíthatóbb lett, viszont veszített bájából, személyességéből, és erősen elbürokratizálódott. Legalábbis én így éltem meg. Ami a tematikai gazdagságot illeti, Tomka Miklós belépésével a tanszék kínálata markáns vallásszociológiai profillal gazdagodott, amibe – más kollégák mellett – én is „belekontárkodtam”. A magam részéről a választék-bővüléshez főleg azzal tudtam hozzájárulni, hogy kisebbségszociológiai tárgyamon belül minden határon túli magyar nemzetrésznek külön-külön, valamint a hazai kisebbségeknek, és külön a cigányságnak önálló gyakorlati tárgyat nyitottam. Az is egyfajta gazdagítás volt, bár ez az egyetem falain kívül („extra muros”) valósult meg, hogy a jezsuita Faludi Akadémia keretében az érdeklődőbb hallgatókkal megalakítottuk a Fiatal Vallás- és Értékszociológusok Körét. Ebben a csaknem másfél évtizedig működő műhelyben új és új hallgatók próbálgathatták „szárnyaikat”: kutatási feladatokat, előadói, publikálási lehetőségeket kaptak, és azóta már sokan doktoráltak, jeles kutatók lettek.

Ami pedig a szociológia mai feladatát illeti: a világ annyira bonyolult lett, hogy a kinyilatkoztatásokat ajánlatos töprengő, mérlegelő attitűddel felváltani.

Nemrég megjelent Boldogult olvasókoromban című kötete, amelyben a hazai olvasáskultúrával foglalkozik. Fél évszázada munkálkodik e témakörben, ebben a távlatban hogyan alakultak az olvasási szokásaink? Vajon a népszerű különböző online tartalmainkat klasszikus értelemben lehet-e szövegnek nevezni?

Erős leegyszerűsítéssel: az elmúlt fél évszázadban csökkent a könyvolvasók aránya, az olvasás gyakorisága, az olvasott könyvek színvonala, és az olvasmányokon belül külön csökkent a magyar szerzőjű könyvek aránya. Ráadásul csökkent a könyvvásárlók hányada és a házikönyvtárak állománya is. (Vajon mi lett a múltból örökölt nagyobb magánkönyvtárakkal?) Ezzel szemben növekedett – a régi olvasói hányadot is meghaladóan – azok aránya, akik betűkból (is) álló digitális tartalmakkal találkoznak. Ez utóbbiakat talán lehet szövegnek nevezni, de jelentős részüket (sms, chat, távirati stílusban írt e-levelek, egysoros újsághírek, stb.) én inkább szöveg-foszlánynak mondanám. Ezek befogadását viszont semmiképpen nem nevezném olvasásnak, hanem csak szövegfogyasztásnak. Tehát csökkent az olvasók, és nőtt a szövegfogyasztók aránya. (Természetesen olvasónak tartom azt is, aki elektronikus könyvet, e-szakfolyóiraot, lexikon-szócikket stb. fogad be.) Az még nyitott kérdés, hogy az e-könyvek használata – a praktikumot nem vitatva – eléri-e a komplex élménynek azt az emberi minőségét, amit egy hagyományos könyv tud nyújtani.

Napjaink közbeszédjének egyik legjelentősebb témája az ifjúság és az olvasás kapcsolata. Hogyan látja a fiatalok hozzáállását az irodalomhoz, az olvasáshoz? Meg lehet velük valahogy szerettetni? Hogyan segíthetnének a kötelező olvasmányok?

Az olvasás előbb említett negatív jelenségei a fiatalok és a gyerekek körében is észlelhetők. Ismerős a kép: a mai fiatal úgy csügg az okostelefonján (ha nem jobban!), mint mi annak idején a könyvön. Ezt az állapotot tárgyilagosan vizsgálni, és lehetőség szerint szakszerűen korrigálni kell. Nem lehet elvenni a telefont (legföljebb időlegesen letetetni); de a másik kézbe oda kellene varázsolni a könyvet. Ez a tartalmas emberi lét, a generációk közötti kulturális kommunikáció, identitásaink kialakulásának kikerülhetetlen eszköze. És ehhez szükség van a múlt irodalmára, és igen: a magyar gyerekeknek a magyar klasszikusokra is. Nem értek egyet azzal a sűrűn előforduló érveléssel, hogy mellőzni kell azt, ami a „gyermekek számára idegen”. Antigoné és Hamlet világa legalább annyira idegen a mai ember számára, mint Jókaié és Mikszáthé, de csak az utóbbiakat halljuk emlegetni. Épp azért kell megismerni őket, mert nem olyanok, mint mi! Hogyan tudjunk empátiával tekinteni a mai „másságra”, ha a múltbeli másságot elutasítjuk? A múlt alkotásain nem saját korunk normáit kell számon kérni, hanem azon kell eltöprengeni, hogy mi teremtett otthonosságérzést vagy visszatetszést a régi kor emberében.

Végezetül: mivel foglalkozik visszavonulása óta?

Mondhatni pályát módosítottam. Évtizedeken át főleg a szociológia kvantítatív ágát műveltem, némi kvalitatív beütésekkel. Vagyis sorban végeztem az országos reprezentatív kérdőíves felméréseket, időnként mélyinterjús vizsgálatokkal (és egy-egy esszével) kiegészítve. Az utóbbi években rákaptam a családom tulajdonában lévő dokumentumok feldolgozására, ezeket külső források segítségével gazdagítom. 2017-ben a Gondolat Kiadó megjelenttette „Most minden valamire való férfinek itt a helye” c. könyvemet, amelyben nagyanyám első világháborús levelezését dolgoztam fel, család- és hadtörténeti források, valamint eredeti képanyag kíséretében. Pannonhalmi diákmúltamnak is már több tanulmányt szenteltem. Több száz levél és egyéb dokumentum birtokában most készítem egykori osztályom több mint hat évtizedes életútjának szociografikus áttekintését.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Gereben Ferenc

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

süti beállítások módosítása