A kényszerű változás lehetőséget kínált a fejlődésre és a megújulásra is, igaz, ez jóval több munkát, időt és energiát igényelt. A Kína iránti megnövekedett érdeklődés Salát Gergely számára az oktatói feladatain túl jóval több médiaszereplést is jelentett, oktatási céllal létrehozott Youtube-csatornája is egyre népszerűbb.

Mióta és milyen tárgyakat tanít a Pázmányon? A tapasztalatai alapján milyen képességekkel kell rendelkeznie egy XXI. századi oktatónak?

Viszonylag új igazolás vagyok, bár 2006 óta tanítok óraadóként a nemzetközi tanulmányok szakon, teljes állásba csak 2012-ben csábítottak át a nemrég létrejött Kínai Tanszékre. Azóta kínai történelemmel, politikával és nyelvvel kapcsolatos tárgyakat tanítok. Egy oktató részéről a legfontosabb, hogy megőrizze frissességét és érdeklődését mind a tárgya, mind a hallgatók iránt, s hogy tudjon alkalmazkodni. Például ne várja el, hogy a mai fiatalok olyanok legyenek, amilyen ő volt, mert ez „bezzeg régen” jellegű sopánkodáshoz vezet, aminek nincs sok értelme, viszont biztos recept arra, hogy az ember besavanyodjon.

A pandémia számos kihívást állított az egyetemi közeg elé. Egyik pillanatról a másikra kellett új felületeket megtanulni mind a tanároknak, mind a hallgatóknak. Hogyan lehet adaptálódni egy ilyen helyzethez?

Be kell ütni a keresőbe valami világnyelven, hogy „távoktatás”, én legalábbis ezt csináltam. Ha csöpög a csap, az ember keres valami vízvezeték-szerelő tutorialt a Youtube-on, ha kijárási korlátozást vezetnek be, akkor is hasonlóan érdemes eljárni. A végeredmény nem lesz tökéletes – nálunk a csap egy kicsit még mindig csöpög –, de vészhelyzetben, mint amúgy általában az életben, nem a tökéletes, hanem az elég jó megoldást kell keresni.

Milyen visszajelzések érkeztek a hallgatók felől? Ők hogyan élték meg ezt a közel másfél évet? Mennyire lehetett fenntartani a kommunikáció személyességét az órák során?

Abból indultam ki, hogy ahol egy kurzusnak nem alapeleme az interaktivitás, például egy nagy előadásnál, ott érdemes lehet az órákat nem élőben tartani, hanem a hallgatóra bízni, hogy mikor nézi-hallgatja meg őket egy adott időkereten belül. Ezért előre rögzítettem az előadásaimat, feltettem őket a Youtube-csatornámra, s ezekhez kapcsolódóan adtam ki írásbeli feladatokat minden héten. Azt hiszem, a hallgatók többségének tetszett ez a módszer – amúgy is hajlamosak vloggereket és egyéb hasonló állatfajtákat nézni –, arról viszont panaszkodtak, hogy a heti feladatok mennyiségét illetően kicsit túltoltam a biciklit. Ezért a legutóbbi tanévre az évközi feladatokból vissza is vettem. A járvány időszakát mindenki másként élte meg, az amúgy is az otthonülő típusba tartozó, vagy kényelmesebb természetű hallgatók talán még élvezték is, a többieknek nehéz volt, s akadt, akit személyes tragédia is ért. A kommunikáció személyességét nem lehetett megőrizni, csak pótmegoldások voltak. Ez most egy olyan nemzedék, amelynek másfél év kimaradt az igazi egyetemista életéből. Így jártak.

Az egyetemi oktatás egyik legfontosabb alapja a személyes jelenlét és tapasztalás. Miképp lehet átültetni az online térbe ezt a típusú órai légkört?

Sehogyan. El kell fogadni, hogy a jelenléti és az online oktatás két teljesen különböző műfaj, s hogy akármit csinálunk, a hallgató akkor is egyedül fog ülni egy szobában valami kütyü előtt, miközben a szomszédban flexelnek. Ezen akkor se tudunk változtatni, ha lambadázunk a kamera előtt, vagy ötpercenként kahootolunk, hogy fenntartsuk az érdeklődést. Az amúgy is reménytelen átmentési kísérletek helyett érdemes kihasználni az online adta lehetőségeket, mert azok is vannak. A személyességet nem tudjuk pótolni, viszont a személyes órákkal ellentétben rendelkezésre áll minden, ami egy internetkapcsolattal és egy telefonnal elérhető – filmek, képek, szövegek, podcastek, kvízek, tesztek, mi szem szájnak ingere, s ha nem élő a dolog, nem köt szigorúan a 90 perces időkeret sem.

Mi volt a legnehezebb és/vagy legkönnyebb pontja az elmúlt időszaknak?

A legnehezebb a hirtelen megnövekedett munkamennyiség volt, tavaly tavasszal napi 14-16 órákat ültem a gép előtt. Ha a régi rutinok nem működnek, az mindig pluszmunkát jelent. Az órákat fel kellett venni, meg kellett vágni, el kellett juttatni a hallgatókhoz, a feladatokat ki kellett találni és le kellett pontozni, mindehhez rengeteg adminisztráció járult, miközben egy tanszéket, egy intézetet és egy kutatócsoportot is vezettem. Ráadásul megnövekedett az érdeklődés Kína iránt, rengeteg médiaszereplésem volt, ezekre is készülnöm kellett. Talán könnyebbség volt, hogy nem kellett közlekednem, mindent az egyben a fiaim focipályájaként szolgáló nappaliból intéztem, bár ha valaki azt mondja, hogy ez pszichésen egy idő után nem túl egészséges, azzal nem biztos, hogy vitatkozni tudnék.

Mi motiválta a napi munkában? Illetve hogyan tudta a hallgatók motivációját fenntartani? Volt erre valami praktikája, rutinja?

A munkát el kell végezni, ez nekem elég motiváció, illetve az azért foglalkoztatott, hogy tudok-e kezelni egy ilyen új helyzetet, meg tudok-e tanulni fél óra alatt használni valami új alkalmazást, amiről korábban nem is hallottam. A hallgatók motiválása tárgyfüggő, ahol lehetett, igyekeztem kreatív feladatokat adni, például a mai kínai társadalommal kapcsolatos órámon a heti anyaghoz kapcsolódóan a hallgatóknak kellett vlog-bejegyzést csinálniuk, hip-hop dalszöveget írniuk vagy gondolattérképet rajzolniuk. A klasszikus ismeretátadó előadásoknál azonban motivációként maradtak a tesztek és az év végi vizsga, de ez a jelenléti oktatásnál is így van, mert viszonylag kevés az a hallgató, aki pusztán tudásvágyból azzal tölt el napokat, hogy bemagolja a három és félezer éves írott kínai történelem évszámait. Nem árt némi nyomásgyakorlás.

Összességében hogyan látja ezt az elmúlt időszakot? Elsajátított valami újat a pályájáról, önmagáról vagy esetleg a hallgatókról?

Húsz éve nagyjából ugyanúgy tartottam az óráimat, s tulajdonképpen pozitívum, hogy kényszerből ugyan, de újítani kellett. Megnyugtató volt, hogy egyrészt megbirkózom azokkal a kütyükkel, amik nélkül a digitális bennszülött nemzedék élni se tud, másrészt, hogy nem omlik össze a világ, ha az ember változtat. Általában fontos tapasztalat, hogy a világ nem omlik össze, akkor se, ha összeomlik. A hallgatókkal kapcsolatban kellemes csalódás, hogy ügyesen alkalmazkodtak, és benne maradtak a rendszerben, a nehéz körülmények ellenére, gyakorlatilag nem volt lemorzsolódás.

Van valami olyan kedves történet, amely jó emlék marad mind Önnek, mind a hallgatóknak?

Mivel az ismeretterjesztést, tudománynépszerűsítést a területemen különösen fontosnak tartom, hiszen szégyenletesen keveset tudunk Kínáról, számomra a legkedvesebb mellékhatása a pandémiának, hogy az előadásaim a célközönség mellett másokhoz is eljutottak. AZ OMHV-ban kaptam például ilyen visszajelzést: „Az online oktatás miatt sokszor a családom (akaratán kívül) is 'részt vett' az órákon, egy idő után viszont édesanyám szinte követelte, hogy nézzük a 'Kína órát'…” A kényszerből létrehozott Youtube-csatornámnak lett több mint hatszáz feliratkozója, s rendszeresen kapok üzeneteket, amelyekben vadidegen emberek megköszönik a munkámat.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Horváth Lenke
Fotó: Salát Gergely