Aranyi Alexandra, harmadéves újlatin nyelvek (spanyol) szakos hallgatónk gyermekkora óta focizni szeretett volna, de jó pár év telt el, mire végre női csapatban játszhatott. Stabil elhatározás kellett ahhoz, hogy mások pesszimista megjegyzései helyett a szívére hallgasson, és komolyan belevágjon. Az edzések, a tanulás és az ezekhez szükséges utazás rengeteg időt emészt fel, a siker kulcsa a tudatosság és a folyamatos fejlődés iránti vágy.
Hogy vagy? Hogy érzed magad az egyetemen? Milyen volt a jelenléti oktatás első néhány hónapja?
Szerencsésnek mondhatom magamat, mivel én a 2019/20-as tanévben kerültem a PPKE BTK újlatin nyelvek és kultúrák (spanyol) szakára, így könnyedén meg tudtam ismerkedni a csoporttársaimmal és a tanáraimmal is. Mivel nagyon családias a légkör a szakon, amikor tavasszal áttértünk az online oktatásra, mindenki számára nehéz volt, hogy nem tudunk találkozni, kávézni egyet az órák előtt, vagy együtt készülni a vizsgaidőszakban. Azonban most, hogy végre megint jelenléti oktatás folyik az egyetemen, mindennap egyre motiváltabban megyek be az órákra, és alig várom, hogy újra a barátaimmal lehessek. Harmadéves hallgatóként nagyon sokat segít a tanulmányaimban és a szakdolgozatom megírásában az, hogy ha kérdésem van, akkor azt személyesen is feltehetem a tanáraimnak.
A visszatérés az egyetemre az első néhány hónapban elég furcsa volt, hiszen majdnem egy éven keresztül végig otthonról készültem az órákra és a vizsgákra, így nem volt szükségem arra, hogy beutazzak egészen a Szent Gellért térig. Így viszont, hogy most már jelenléti oktatás folyik a Pázmányon, minden alkalommal, mikor tanóráim vannak, utaznom kell körülbelül másfél órát, hogy beérjek, és ez azért hirtelen nagy váltás volt. Azonban hangsúlyoznom kell, hogy ez egyben nagyon pozitív is, hiszen az edzésnapjaimon (keddtől péntekig) egyszerűen el tudok jutni a pályáig, csupán húsz percet kell buszoznom az egyetemtől.
Nagyon jól telt ez a pár hónap abból a szempontból is, hogy végre találkozhattam azokkal a csoporttársaimmal is, akikkel sajnos idáig nem volt lehetőségem, és tudunk pár szót váltani minden alkalommal, anélkül, hogy órákig arra kéne várnunk, hogy a másik lássa az üzenetünket. Azért is telt ilyen pozitívan ez az idő, mert végre nem a gépem előtt kellett ülnöm a tanórák alatt, hanem személyesen vehettem részt rajtuk.
A tanulás mellett jelenleg is aktívan sportolsz, pontosabban focizol. Hogyan kerültél bele ebbe a világba? Mi az első emléked vagy élményed a sportággal kapcsolatban?
Elég klisésen hangzana, ha azt mondanám, hogy előbb tanultam meg focizni, mint járni. De az igazság nincs messze tőle, hiszen a legelső emlékeim is ide vezethetők vissza. Kiskoromban nagyon eleven gyerkőc voltam, és a szüleim már akkor tudták, hogy mindenképp fogok valamit sportolni, csak még azt nem tudták, hogy pontosan mit is. Nálunk a családban a többség nagy futballrajongó, úgyhogy nem is volt kérdés az, hogy Apa megtanítsa az alapjait ennek a sportnak. Jól emlékszem azokra az alkalmakra, amikor apukámmal a kertben focizgattunk, vagyis inkább úgy mondanám, hogy én csak próbálgattam focizni, hiszen nagyon sokszor a szomszédban kötött ki a labda.
Aztán amikor általános iskolás lettem, kitaláltam, hogy focizni szeretnék. Viszont akkoriban a női labdarúgás nem kapott még annyi támogatást sem, mint amennyit most az utóbbi években. Így sokan mondták, hogy ne ezt a sportot válasszam, mert „egy lány nem focizik”, „a foci fiúknak való, és nem lányoknak”, „a lányok nem is tudnak focizni”. Ezzel viszont elvették a kedvemet és a bátorságomat is attól, hogy esetleg a fiúkhoz beálljak. Aztán végül elkezdtem dzsúdózni, ami tudom, hogy nem a „lányos sportok” közé tartozik, viszont engem azok sosem vonzottak. Ez a korszakom egészen 6. osztály végéig tartott, kezdtem úgy érezni, hogy elvesztettem a motivációmat, és már nincs kedvem lejárni az edzésekre, pedig mondhatom, hogy elég sikeres voltam a dzsúdóban, nagyon sok versenyen indultam, amiken többségében első lettem. Aztán 7. osztály elején bejött a sulink akkori fociedzője, és azt mondta, hogy kapott pár olyan jelzést az elmúlt időszakban, hogy vannak lányok, akik szívesen fociznának, így arra gondolt, hogy alapít egy labdarúgócsapatot nekik. Egyértelmű volt számomra, hogy jelentkezni szeretnék. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nagyon sok jelentkeztek, de az a nagyjából tíz lány, aki összegyűlt, annál lelkesebb volt. Abban a tanévben (2012/13) második helyezést értünk el a kerületi, és negyedikek lettünk a budapesti bajnokságon. Egészen nyolcadikos koromig játszottam ebben a csapatban, és pontosan emlékszem arra a momentumra, amikor a ballagási ünnepség végén kihívtak, hogy átadják a díjat, amit az OTP Bank Bozsik-programjain nyújtott kiemelkedő teljesítményemért kaptam.
A Kispesti Károlyi Mihály Magyar–Spanyol Tannyelvű Gimnáziumban tanultam tovább, ahol a 0. osztály, azaz a nyelvi előkészítő elég sok nehézséggel járt, így úgy döntöttem, hogy egy kis időre szögre akasztom a stoplisomat, hogy több figyelmet szentelhessek a tanulmányaimnak, és ezt azóta se bánom, hiszen ha akkor ezt nem tettem volna meg, a spanyoltudásom nem lenne a mostani szinten. Mivel akkoriban mindenkinek kötelező volt a délutáni testnevelés, így aki nem sportolt versenyszerűen, az kénytelen volt hetente egyszer tovább bent maradni, és sportolni valamit. Ilyenkor, ha volt rá lehetőségem, néha beálltam a fiúkhoz focizni, vagy egy-két barátnőmmel kimentünk az udvarra, és kapura rúgtunk. Aztán egyszer csak jött a késztetés, hogy visszatérjek a pályára, mert játszani szeretnék, meccsezni, szeretném érezni a győzelem ízét. Ekkor elkezdtem keresni a neten csapatokat, és a Facebookon találtam is egy toborzót, méghozzá a Honvédhoz. Így 2017 májusában el is mentem ennek a csapatnak az edzésére, és ott is ragadtam. Nagyon sokat köszönhetek a Budapest Honvédnak, hiszen a jelenlegi tudásomat ott alapoztam meg, és a későbbiekben arra is lehetőségem nyílt, hogy egy keveset edzősködhessek ott. Aztán 2020 őszén döntöttem úgy, hogy máshol szeretném folytatni a pályafutásomat, és ekkor adódott, hogy a tavaszi szezont már a Kelen SC-nél kezdhettem meg.
Melyik csapatnál láthatnak az olvasóink, és milyen poszton keressenek?
2020 decembere óta a Kelen SC-nél játszom, jobb szélső védőként. Szerencsére mind a lányok, mind az edzők nagyon befogadóak voltak, már az első perctől kezdve, úgyhogy nem volt kérdés számomra, hogy ebben a szezonban is itt szeretnék focizni. Emellett akkora megtiszteltetésben lett részem a nyáron, hogy megválasztottak csapatkapitánynak is a Piros csapatnál. (Ennél a klubnál három felnőttcsapat van, az egyikben játszom én is.) A tavaszi szezont viszont már nem itt fogom tölteni, mivel Erasmus-ösztöndíjjal Cádizban, Spanyolországban leszek. Abban a fél évben sem szeretném elhanyagolni a focit, úgyhogy már beszéltem is az egyik ottani csapattal, hogy náluk edzhessek majd, ők pedig nagy örömmel fogadták a jelentkezésemet.
Hogyan tud átsegíteni a sport az egyetemi tanulmányaid során jelentkező nehézségeken? Van ehhez kapcsolódó történeted?
A sport nagyon sok mindenre megtanított. A legelején arra, hogy hogyan kell beosztanom az időmet. Amikor elkezdtem versenyszerűen focizni, jó párszor abba a problémába ütköztem, hogy hétköznap folyamatosan suliba, majd edzésre jártam, így este kellett besűrítenem a tanulást, majd hétvégén (vagy szombaton, vagy vasárnap) meccsem volt, ami meg elvett egy teljes napot az életemből. Eleinte fogalmam sem volt, hogyan egyeztessem össze a tanulást és a sportot. Aztán ahogy telt az idő, egyre jobban sikerült egyensúlyba hoznom őket, és például amikor idegenbeli meccsem volt, akkor általában a buszon tanultam, írtam meg a leckéket, készültem fel egy kiselőadásra. Ezeket a kis stratégiáimat a mai napig használom, hogy mind a két téren kiemelkedően teljesítsek.
Arra is megtanított a sport, hogy ne adjam fel, ha elsőre valami nem sikerül. Maximalistaként elvárom magamtól, hogy minden egyből jól menjen, és előfordult a tanulmányaim során, hogy ha egy dolgozat nem jól sikerült, vagy egy feladattal elakadtam az órán, akkor nagyon dühös voltam magamra. Azonban rá kellett döbbennem, hogy mindenhez idő kell, hiszen például amikor egy cselt tanulunk, az sem sikerül rögtön. Sok gyakorlással tudunk csak lépésről lépésre jobbak lenni.
Ha éppen nem a focival vagy a tanulmányaiddal foglalkozol, mivel kapcsolódsz ki, hogyan töltöd a szabadidőd?
A tanulás és a labdarúgás áll az életem középpontjában, emiatt viszont kevesebb szabadidőm marad, amit nem bánok, hiszen hasznosan telnek a napjaim. Azonban amikor lehetőségem nyílik arra, hogy a családommal és a barátaimmal töltsek el egy kis időt, akkor azt megpróbálom megragadni, hogy minél inkább velük legyek. Ezenkívül nagyon szeretek zenét hallgatni, leginkább a latinosabb ritmusok állnak közel a szívemhez. A kedvenc előadóim közé tartoznak: Bad Bunny, Farruko, Rauw Alejandro, Myke Towers. A művészet sem áll távol tőlem, régebben nagyon sokat rajzoltam, most már sajnos ritkán adódik erre alkalmam. Általában fekete-fehér rajzokat készítettem, és az utóbbi időkben a tetoválások ragadták meg a fantáziámat.
Ha lelki szemeiddel látod a jövőben, tíz év múlva hogyan képzeled el magadat?
Tíz év múlva már 32 éves leszek, úgyhogy bízom benne, hogy már lesz egy munkám, amit nagyon szeretni fogok, és valamilyen módon a spanyolhoz kapcsolódik. Nagy vágyam, hogy a spanyol nagykövetségnél dolgozzam, vagy valamelyik latin-amerikai nagykövetségnél. Mindenképp olyan munkát képzelek el magamnak, amiben a spanyolnyelv-tudásomat kamatoztathatom, illetve ami elősegíti, hogy minél jobban megismerjem azokat a kultúrákat, amelyek ehhez a nyelvterülethez tartoznak.
Úgy gondolom, hogy harminckét évesen már nem tudnék olyan hatékony lenni a fociban, mint most (bár ki tudja...), de az biztos, hogy nem tudnám elképzelni az életemet a labdarúgás nélkül, úgyhogy mindenképp szeretném, ha valamilyen módon még kapcsolatban lehetnék ezzel a sporttal, esetleg edzőként. Örülnék annak is, ha addigra már kipróbálhatnám magamat egy külföldi bajnokságban, és még sok sikert érnék el.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Aranyi Alexandra
