Az orosz-ukrán háború idején a PPKE a katolikus egyetem jellegének, lehetőségeinek megfelelően igyekszik részt vállalni a mielőbbi béke megteremtése érdekében. Naponta szentmisét mutatnak be, imádkoznak az áldozatokért, a katonákért, a mielőbbi békéért. Emellett, mint a szervezők hangsúlyozzák,  „intellektuális muníciót” is igyekeznek nyújtani. Ennek keretében négy részből álló előadássorozatot hirdettek meg. A második alkalommal Varga Réka docens, az egyetem Jog- és Államtudományi Karán a Nemzetközi Közjogi Tanszék oktatója Háború Ukrajnában: milyen szabályok védik a polgári lakosságot és melyek a főbb humanitárius szempontok címmel adott elő március 23-án.

Docens asszony elsőként azt tisztázta, hogy az orosz-ukrán háború a nemzetközi jog szempontjából hogyan minősíthető, és milyen alapvető szabályok vonatkoznak rá? A továbbiakban kitért arra, hogy a háborús területen élő polgári lakosságnak milyen humanitárius igényei jelentkeznek. Melyek azok a rövid- és hosszútávú igények, amelyekre tekintettel kell lenni?

„Az orosz-ukrán háború nemzetközi jogi szempontból nemzetközi fegyveres összeütközés.” Két kérdés vetődik fel. Az első: jogos volt-e Ukrajna megtámadása?

Elöljáróban az előadó leszögezte: nem volt jogos, majd a mostani konfliktust tágabb összefüggésbe helyezte. A 2. világháború után létrejött nemzetközi rendszernek az volt az alapja és az ENSZ létrejöttének az értelme, hogy fenntartsák a nemzetközi békét és biztonságot. Ennek értelmében az ENSZ 1945-ös Alapokmányában először szerepelt a történelem során, hogy globálisan megtiltották a háborút az államok közötti vitarendezés egyik módjaként.

„Korábban léteztek ugyan megnemtámadási megállapodások, semlegességi nyilatkozatok, de a háború jogszerű módja volt annak, hogy az államok egymás közti vitáját adott esetben – ultima ratioként – háborúval oldják meg.”

A nemzetközi jog két kivételt tesz a háború tilalma alól. Az egyik az állam önvédelmi joga, a másik pedig, ha az ENSZ Biztonsági Tanácsa (BT) felhatalmazást ad erőszak alkalmazására. „A mostani helyzetben – Oroszország esetében – egyik kivétel sem állt fenn.”

A másik fő kérdés: milyen nemzetközi humanitárius szabályok érvényesülnek a mostani háborúban? A humanitárius jogi szabályok minden félre egyaránt érvényesek – hangsúlyozta Varga Réka.

„A humanitárius jogi szabályok tudomásul veszik a fegyveres összeütközés, a háború létét, és azt is, hogy meghatározott katonai célokért küzdenek a felek. Ezen célok elérése folyamán is vannak azonban olyan humanitárius megfontolások, amelyeket nem szabad áthágni.”

Ez a jogterület bizonyos értelemben korlátozza a hadviselő felek viselkedését. Ezek a szabályok régiek, nem egy akár több ezer éves is lehet. Mai formájukban a 19. század második felétől kezdődően fejlődtek ki, és a 2. világháború után, elsősorban az 1949-es genfi egyezmény fogalmazta meg erre nézve a részletes szabályokat.

A humanitárius jogi szabályok két területre terjednek ki. Az egyik bizonyos személyeket, csoportokat és objektumokat véd jogi eszközökkel, a másik pedig korlátokat állít a hadviselés módjai és eszközei elé.

„Katonai célpontok jogszerűen támadhatók a háborúban. Ez ugyan eltér az általános emberi jogi normáktól, hiszen az emberi jogok alapján csak igen korlátozott feltételek között lehet valakinek az életét szándékosan kioltani. Háborúban az egyik fél katonájának azonban joga van arra, hogy részt vegyen az ellenségeskedésben, a másik fél katonáját adott esetben akár alvás közben is támadhatja.”

Ugyanakkor – folytatta Varga Réka – a nemzetközi jog védelemben részesíti azokat a személyeket, akik nem vesznek részt az ellenségeskedésben. Ide tartozik a polgári lakosság, a sebesült katona, a hadifogoly vagy a civil fogvatartott. Ugyanez vonatkozik a civil objektumokra: egészségügyi intézményekre, iskolákra és más polgári létesítményekre.

„Mivel túlmegy a humanitárius megfontolásokon, a jog megtiltja az ellenfél civil lakosságának támadását. A humanitárius jog alapján tehát a civil célpontok szándékos támadása jogsértés, adott esetben háborús bűncselekmény lehet. Ugyanakkor ez a jogterület azt is mondja, hogy ha katonai célpontot támadnak, és ebben a támadásban véletlenül civil áldozatok vagy polgári objektumok is áldozatul esnek, nem feltétlenül beszélhetünk jogellenes támadásról akkor, ha az elérni kívánt katonai cél arányban áll az esetleges civil veszteségekkel. Ez kegyetlenül hangzik, de azt is tudnunk kell, hogy ezek a – jogi kifejezéssel – járulékos veszteségek elfogadottak a humanitárius jogban, de csak akkor, ismétlem, ha létezik az említett arányosság. Ennek megítélése azonban szubjektív és egyedi mérlegelést igényel.”

Kevésbé ismert része ennek a jogterületnek, hogy a polgári lakosság védelme nemcsak azt jelenti, hogy nem szabad támadni őket, hanem azt is, hogy ellátásukról mindvégig gondoskodni kell. Hogy ez kinek a feladata, azon múlik, hogy ki gyakorolja a kontrollt az adott terület fölött. A megszálló hatalomnak is kötelessége, hogy a polgári lakosság számára biztosítsa az élelmet, a vízellátást és az egészségügyi ellátást, tehát az alapvető infrastruktúrát. Ha képtelen erre, lehetővé kell tennie a humanitárius szervezetek közreműködését. „Ez sajnos nem minden esetben teljesül a háborúkban. A genfi egyezmény tehát kötelezővé teszi, hogy a humanitárius szervezeteknek engedjék, hogy tehessék a dolgukat, külön egyetlen humanitárius szervezetet, a Nemzetközi Vöröskeresztet említi.”

Az elesetteket, a sebesülteket és a fogságba esetteket nyilván kell tartania annak, akinek a hatalmában vannak. Alapelv ugyanis, hogy a családi kapcsolatok fenntarthatók legyenek. Magyarország számára a mostani helyzetben azért is fontos ez, mert Ukrajnából már több százezren menekültek hozzánk. A menekülő számára pedig, miután ő biztonságba jutott, a legfontosabb, hogy megtudja, mi a sorsa otthon maradt családjának. Az előadó hosszútávú problémaként említette az eltűntek ügyét, ami elsősorban pszichológiai szempontból okoz súlyos traumát.

A nemzetközi jog rendelkezik bizonyos fegyverek használatáról, illetve azok betiltásáról is. Példaként a kazettás bombák hangzottak el, amelyek bevetése számos polgári áldozattal jár, a fel nem robbant töltetek pedig akár jóval később is kiolthatnak életeket. Létezik ugyan egy nemzetközi egyezmény, mely tiltja a használatukat, de ennek sem Ukrajna, sem Oroszország nem a részese, rájuk nézve tehát nem kötelező. Ugyanakkor bizonyos esetekben a használatuk jogtalan lehet.

Joggal vetődik fel a nukleáris létesítmények védelme. A nemzetközi jog tiltja – megint csak jogi kifejezéssel – a veszélyes erőket tartalmazó létesítmények támadását. Nemcsak nukleáris erőművekről van szó, hanem például a duzzasztógátakról, amelyek lerombolása hatalmas pusztítást végezhet.

Varga Réka a továbbiakban a mostani háború számadatait említette: mintegy 3,5 millióan menekültek el Ukrajnából, összesen pedig 10 millióan indultak útnak, akár országon belül, akár az országon elhagyva.

„Sokat hallani a humanitárius folyosókról. Ilyet nem ír elő a nemzetközi jog, hiszen a szabály az: a polgári lakosságot eleve védeni kell. A humanitárius folyosó olyan megoldás, amelyet a konfliktusban részt vevő felek egymás közötti megegyezéssel szoktak alkalmazni. Erre több alkalommal sor került a mostani konfliktusban is.”

A hosszú távú humanitárius hatások között kell említeni Ukrajna infrastruktúrájának – legalábbis jelentős részének – lerombolását. Az újjáépítéshez sok pénz és sok idő szükséges. Égető kérdés például: hová térnek vissza a gyerekek, ha lerombolták az iskolákat?

„Humanitárius gondot jelenthet a jövőben, hogy a polgári lakosságot is felfegyverezték Ukrajnában. A fegyvereket feltehetően mindenféle regisztrálás nélkül osztották szét, amelyek begyűjtésére alig van remény a háború után, ez pedig később közbiztonsági gondot okozhat, a bűncselekmények számának megugrásával járhat együtt.”

Az előadó végül arra emlékeztetett: a háborúban érintett társadalmat hosszú ideig kíséri ez a tragikus élmény, amit csak lassan lehet feldolgozni és a gyógyulás útjára lépni.