Takács Tamásnak hívnak, a PPKE BTK keleti nyelvek és kultúrák alapszakos hallgatója vagyok, kínai szakirányon, a másodévet az előző tanévben fejeztem be, azonban a harmadikat még nem kezdtem el, mert úgy döntöttem, hogy egy külföldön töltött „nyelvi év” keretein belül próbálom kicsit emelni a kínai nyelvi szintemet. Ennél fogva az egyéves tanulmányi ösztöndíj, amit a China Scholarship Council kínált, remek lehetőségnek bizonyult számomra. Ami a kínai egyetemet illeti, választásom az ország észak-keleti részében Jilin tartomány fővárosában, Changchun-ban található Northeast Normal University-re esett (mint az később kiderült legnagyobb szerencsémre), ahol egy külföldiek számára létrehozott nyelvi képzési programban veszek részt.
Kína már január végén, a vírus felbukkanásának idején meghozott néhány szükséges intézkedést. Ilyen volt Wuhan városának karanténba zárása, valamint a város különféle tömegközlekedési eszközeinek leállítása is. Persze, erről a hazai médiában is rengeteget lehetett hallani. A járvány kitörése egybeesett a Holdújév időpontjával, ez pedig mindannyiunk szerencsétlenségére pont az az időszak, amikor egész Kína őrült utazgatásba kezd, hogy a család együtt ünnepelhesse az Újévet. Azonban sok ember a hírek hallatán lemondott a családi összejövetel terveiről. A nem létfontosságú üzletek, bevásárlóközpontok, majdnem két hónapra bezártak, majd csak az állam jóváhagyása után nyitottak ki újra. A fertőzés által súlyosabban érintett területeken minden háztartás 2-3 naponta egy főt küldhetett el, hogy az a bevásárlást intézze. Ami azonban szerencsés, az az a tény, hogy az alapvető, létfontosságú termékek (élelmiszerek, WC papír, stb.) mennyisége mindvégig elegendő volt, így ezek beszerzése miatt nem kellett aggódni. Ugyanakkor a maszkokból és különböző orvosi eszközökből itt sem volt bőség, így eleinte a külföldön élő kínaiaktól is rengeteg támogatást kapott az ország. Repülőjáratok és a hazautazó kínaiak segítségével egy nagy halom, a betegség megelőzése szempontjából hasznos árut szállítottak belföldre. Ezek után a maszkokat és védőfelszerelést gyártó üzemek is támogatást kaptak az államtól, gyorsult a védőálarcok előállításának sebessége és az előállítható mennyiség is nőtt. Március elejére, a járvány nagyobb részét már sikerült az illetékes hatóságok irányítása alá vonni, a boltok és az éttermek sorban nyitottak újra, a tartományi székhelyeken elkezdték megtervezni a tantermeken belüli oktatás újraindítását. Mostanra, néhány tartomány általános és középiskoláiban ismét folyik az oktatás, az egyetemek azonban még csak egyeztetnek ebben a kérdésben, jelenleg mindegyikükön, kivétel nélkül távoktatás folyik.
Azon viszont, hogy idő előtt hazautazzak, soha, egy pillanatra sem gondolkodtam, ennek pedig két fő oka van. Az első, hogy amikor a válság itt felerősödött a páromat nem hagyhattam egyedül ebben a helyzetben. Ha tényleges segítséget nem is tudok adni neki, legalább lelki támaszként itt maradok mellette. Mostanra pedig nyilvánvalóan az is a maradásom mellett szól, hogy Európában a helyzet sajnálatos módon egyre rosszabb.
Személy szerint úgy gondolom, hogy az egyetem külföldi hallgatókkal szemben tanúsított magatartása példaértékű. Első sorban azért mondom ezt, mert a ránk vonatkozó biztonsági intézkedések mindvégig rendkívül szigorúak voltak és ez mostanra is csak minimális mértékben hagyott alább. Eleinte tartottam attól, hogy a mérhetetlen embertömeg kezelése rendkívül sok problémát fog okozni és fennakadásokhoz, fejetlenséghez vezet majd. Legnagyobb meglepetésemre azonban ez nem így történt, az utasítások meglehetősen tiszták és érthetők voltak. A velünk szemben alkalmazott biztonsági protokollok a kezdetektől fogva egészen mostanáig magukban foglalják a kollégium épületének elhagyásakor, illetve visszaérkezéskor történő lázmérést, a kötelezően (személyzet előtt) végrehajtandó fertőtlenítőszeres kézmosást, illetve nyilvánvalóan a közösségi terekben való tartózkodás esetén a maszkviselést is. Persze, ez némi kellemetlenséggel is jár, hiszen az egyetemi kampusz területét például még mindig nem hagyhatjuk el, illetve a más személyekkel való érintkezést a kampuszon belül is igyekeznünk kell a minimumra csökkenteni. Nem célszerű például baráti összejöveteleket tartani, hiszen a fertőzés terjedésének meggátolásában a leghatékonyabb módszer az izoláció, a távolságtartás, de ezt is igyekeznek kompenzálni azzal, hogy a karantén teljes ideje alatt működik a kampuszon egy kisbolt, ahol lényegében minden szükséges és némi szükségtelen cucc is beszerezhető. Ráadásul heti két alkalommal mindenkinek lehetőséget adnak különböző gyümölcsök, vagy más a boltban nem kapható élelmiszerek rendelésére is. Az étkezde egy része is működik napi szinten, tehát az élelmezés kérdése megoldott és problémamentes (bár kávé lehetne…legalább automatás…légyszi :’( ) Mindent összevetve, azt hiszem az intézkedéseket leginkább úgy tudnám jellemezni, hogy kényelmetlenek, DE biztonságérzetet adnak és egy ilyen helyzetben talán ez a legfontosabb mindannyiunknak.
Ahogy azt már korábban említettem, pont úgy, mint minden más kínai egyetemen jelen pillanatban, a NENU-n is távolléti oktatás folyik. Bár én itt vagyok az iskola területén, ez a csoportom nagy részéről nem mondható el. Így az oktatás számunkra csakis ilyen formában kivitelezhető, mert Magyarországhoz hasonlóan, külföldi állampolgárok számára ide is tilos már a beutazás. Az egyetem részéről eddig egész optimista visszajelzéseket kaptunk, például úgy tervezték, hogy csak kötelező órákat tartanak online, majd ha mindenki visszajött, csak akkor, a rendes tantermi oktatás megkezdése után kínálnak fel választható kurzusokat. Azonban ez megváltozott, minket pedig arra kértek, jelezzük, mely választható órákon szeretnénk (online) részt venni, ez talán némileg már azt is előrevetíti, hogy külföldi diákok számára már ők sem gondolkodnak egy „rendes” tanévben.
A járvány a további terveimre nincs túl nagy hatással, hacsak azt nem akadályozza majd meg, hogy a jövő évi tanévkezdésre időben visszaérjek Budapestre, hiszen ott kívánom befejezni alapszakos tanulmányaimat, hogy aztán majd remélhetőleg szebb körülmények között visszatérhessek ide.
Ami a magyarországi eseményeket illeti, úgy érzem naprakész információkkal rendelkezem, köszönhető ez annak, hogy a szüleim minden nap keresnek, általában telefonon, aztán legalább úgy faggatnak arról, hogy mi történt velem ma, mintha kimozdulnék a szobámból, de ilyenkor rendszerint ők is beszámolnak a Magyarországon történtekről. Ráadásul, miután minden fellelhető internetes híradás, amely Magyarországgal kapcsolatos, valamely formában a koronavírussal foglalkozik, így ha akarnék se tudnék kimaradni belőle.
Számomra a legnagyobb tanulság, amit a jelen eseményekből le lehet és le kell vonni, az az, hogy az emberi kapcsolatok és ezeknek a fontossága némileg átértékelésre szorul a részemről. Amíg minden egyes nap láthattam a barátaimat, nyilván nem hiányoztak. Most, hogy több, mint három hónapja nem láttam őket, kezdek rájönni, hogy mennyivel többre kellett volna becsüljem azokat a „békebeli” napokat, amiket együtt töltöttünk, tölthettünk el. Másrészt pedig, a karantén alatt az apró dolgok hihetetlenül felértékelődtek számomra. Nem gondoltam volna, hogy hiányozni fog az ebédszünetben folyóként hömpölygő embertömeg, a vadászat az ülőhelyek után az ebédlőben, az, hogy bármikor kimehetek valamelyik közeli kis utcába enni valami helyi különlegességet. Minderről azt gondoltam, hogy adott és nem veszíthetem el egyik pillanatról a másikra, mint kiderült, nem volt igazam. Egy valami biztos, a járvány lecsengése után kétszer is meggondolom majd, hogy hány pohár kávéval jövök vissza a kampuszra.
Szöveg és fotó: Takács Tamás
