Adorjáni Zsolt 2011 óta a Bölcsészet- és Társadalomtudományi Kar (BTK) adjunktusa az Újlatin Nyelvek és Kultúrák Intézetében. Eddigi munkásságát a Magyar Érdemrend lovagkereszt polgári tagozat kitüntetéssel ismerték el augusztus 20-án. Ebből az alkalomból beszélgettünk az 1982-ben Désen született klasszika-filológussal.

A klasszikus nyelvek iránti szeretetét a családból hozta?

Szüleim mindig támogatták bölcsész szárnypróbálkozásaimat. Bizalommal tekintettek arra, hogy olyan „elvetemült” ismeretekkel foglalkozom, mint a latin mellett a görög (ógörög) nyelv. A szellemi nyitottságot magyarázza, hogy apai ágon református lelkészcsaládból származom, nagymamámmal különösen jó kapcsolatom alakult ki. Adorjáni Aranka református költő és papfeleség volt, annak idején Erdélyben számon tartották művészetét. Gimnazista éveimben péntek délutánonként rendszeresen hozzá mentem iskola után, és mindig szellemileg nyitott, gazdagító beszélgetésekre került sor. Nagymamám a teológiai akadémián latinul és görögül is tanult – engem akkor még elsősorban a latin nyelv és kultúra kötött le.

Bár Désen született, Kolozsváron járt gimnáziumba.

Kolozsvári család vagyunk, 2000-ben végeztem az Apácai Csere János Líceumban. Erdélyben sajátos kultúrája volt a latin tanításának. A román kultúrpolitika – az ottani történelemszemléletből következően – támogatta ezt. Emlékszem, gimnazistaként már Vergilius olvasásával próbálkoztam, s egyre határozottabbá vált bennem, hogy latin szakos szeretnék lenni.

Az érettségi évében családjával áttelepült Magyarországra.

Az ELTE-n kezdtem meg felsőfokú tanulmányaimat, de ott nem éreztem jól magam. Adminisztratív okok miatt filozófia szakra vettek fel, ugyanis a felvételi ideje ütközött a kolozsvári érettségivel. Egy erdélyi kisvárosból nagyvárosba kerültem, egy nagy egyetemre, ahol nemigen találtam a helyemet. Később édesanyámmal Piliscsabára kirándultunk, ahol azonnal megérintett a campus légköre. 2002-ben felvételiztem a Pázmányra. A megelőző két évben intenzíven tanultam a görög nyelvet, így lettem görög-latin szakos, majd 2005-től a német szakot is fölvettem. Tanulóéveim 2002-től 2011-ig, a doktori képzés végéig egybeestek a Pázmány történetének fontos korszakával. Jól éreztem magam a piliscsabai campus fénykorában.

Kik voltak meghatározó tanárai?

Maróth Miklós professzor volt a tanszékvezető és az intézetvezető. Akkoriban a latin és a görög, valamint az arab és a héber tanszék tartozott az intézethez, ez utóbbi Frölich Ida professzor vezetésével. Maróth Miklós a filozófiát tanította, és már a kezdetektől személyes kapcsolatba kerültem vele. Még hallgattam azokat a kiemelkedő személyiségeket, akik ma már nincsenek köztünk. Borzsák István latinista utolsó ragyogásából is „elkaptam” néhány évet. Szepesi Tibor a görög nyelv professzora volt, beültem a felsőbb éveseknek tartott óráira is, akik csodálkoztak, elsőévesként mit keresek Szophoklész olvasásánál. Karizmatikus egyéniség volt, nem csak kiváló kutató. Ritoók Zsigmonddal később, konferenciákon ismerkedtem meg. Barátságosan fogadott, meghívott magához, elolvasta és véleményezte tanulmányaimat.

Még a hagyományos, osztatlan képzésben végezte tanulmányait.

2007-ben diplomáztam első két szakomból, majd 2011-ig elvégeztem a doktori iskolát. Ekkor fejeztem be a német szakot. 2007-től segédmunkatárs lettem az ELTE-Pázmány Ókortudományi Kutatócsoportban. Elsősorban az volt a feladatom, hogy elkészítsem doktori dolgozatomat, közben megbízott előadóként órákat tartottam a Pázmányon latin és görög szakon.

Egyenes út vezetett az akadémiai pálya felé.

Mindig vonzódtam az oktatáshoz és a kutatáshoz. A jó oktatás feltételezi az egyéni kutatási eredményeket. Óráimon én is felhasználom kutatási eredményeimet. Elsősorban a latin és a görög nyelv oktatásával, valamint az ókori kultúra népszerűsítésével foglalkozom. Óráimat más szakosok is látogatják, akik közismereti tárgyként tanulnak latint, illetve görögöt. Feladatomnak tekintem, hogy megéreztessem velük a nyelvek és kultúrák szépségét, szellemiségét. Ezeken az órákon igyekszem valamennyit a kutatásaimból is átadni.

A bölcsészek mindig is a tanárok voltak, felelősséggel az ifjúság kiműveléséért.

Sajnos egyre kevesebben választják a latint és a görögöt. Ebben közrejátszik a túlságosan haszonelvű társadalmi közérzet: mihez kezdhet a hallgató ilyen végzettséggel? Több évben is előfordult, hogy főszakként nem jelentkeztek diákok, s ma is egyfajta „küzdelem” folyik ezen a téren. A klasszikus nyelveket elsősorban közismereti tárgyként tanítom, latint az olasz, francia, spanyol és történelem szakosoknak, akiknek kötelező, a görögöt pedig minden érdeklődőnek. A görög kötelezően választható tárgy, és meg is telik a szemináriumi terem. Látom a vívódást: a hallgatók érdeklődnek a klasszikus nyelvek és kultúrák iránt, mégsem kötelezik el magukat. Egy másik szempont: egyre több az olyan egyetemista, akinek a tanulmányok mellett dolgoznia kell – vagy dolgozni akar. Ez önmagában nem tekinthető rossznak, de a hallgató nyilván nem tud akkora intenzitással tanulni, mintha csak a stúdiumokra koncentrálna. Olyan tanár hírében állok, aki igyekszik megérteni mindenkinek a helyzetét, és ennek figyelembevételével segítem őket.

Negyvenévesen, fiatalon ismerték el munkásságát állami kitüntetéssel.

A hivatalos indoklás szerint a görög filológia területén elért eredményeimért, magyar nyelvű és a nemzetközi tudományos életben megjelent szakcikkeim elismeréseként kaptam.

Publikációi jelentős részét német nyelven adja közre. Tudományos kutatásának mi áll a középpontjában?

Angolul is publikálok tanulmányokat, de a német közelebb áll hozzám, ezen a nyelven minden szinten ki tudom fejezni magam. Két fontos korszakkal, ezen belül kiemelten két szerzővel foglalkozom. Doktori munkámnak is az archaikus görög költészettel, az 5. század előtti korszak több kiváló kardal költője közül Pindarosszal foglalkoztam. Igényes, nyelvi szempontból nehéz lírát művelt, s ez különösen motivált engem. Később találtam rá a másik témára, a hellenisztikus irodalomra. A kezdeti és a késői korszak foglalkoztat elsősorban, „átugorva” a klasszikus időszakot, az athéni demokrácia korát, bár a hellenisztikus irodalom is bizonyos értelemben a klasszikus irodalomhoz tartozik. Egy ideig kissé lekezelően tekintettek a hellenisztikus korra. Manapság népszerű téma lett szakmai körökben, mert a hellenisztikus világ a maga multikulturális olvasztótégelyével több szempontból hasonlóságot mutat a mai sokszínű valósággal. Az egyiptomi Alexandria a görög kultúrával máris jelzi a különböző kultúrák találkozását, de más hatások is felismerhetők. Azt vizsgálom, hogyan dolgozták fel ebben a korban a klasszikus irodalmat. Egyfajta értékmegőrzést végeztek, és a mi korunk ebben is hasonló. Ekkor alakult ki a filológia tudománya, s ez költői inspirációt is jelentett. Megszületett a „tudós költő” kifejezés, amely a 19. századi magyar irodalomban a poeta doctus fogalomként jelent meg. Költő és tudós egy személyben, és ez a hellenisztikus időkre megy vissza.

Ebből a korból mely szerzővel foglalkozik?

Kallimakhosz a korszak leghíresebb költője, elsősorban az ő himnuszaival foglalkozom. Legújabban – egy német tanulmányút eredményeként született könyvben – az udvari költészetet dolgozom fel. Milyen hagyományai vannak az uralkodóhoz írott műveknek? Ennek ma rossz felhangjai vannak, de az antikvitásban és a középkorban legitim műfajnak számított.

Visszatérve az oktatáshoz: aki bölcsész diplomát kíván szerezni, annak elengedhetetlen a latin nyelv – legalább valamilyen szintű – ismerete.

Maróth Miklós dékánsága idején mindenkinek tanulnia kellett latint a bölcsészkaron. A latinitás hozzátartozik az egyetem eszméjéhez. Előbb-utóbb minden szakon jelentkezik a latin és a görög nyelv, valamint kultúra ismeretének szükségessége, amikor az egyetemes művelődés mélyebb rétegeiről esik szó.  Ezért fontos alapozó kurzus. Ameddig valamennyire is komolyan vesszük európaiságunkat, minden pátosz és fontoskodás nélkül mondhatom, a klasszikus nyelvek és kultúrák megkerülhetetlenek.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Elmer István 
Fotó: Adorjáni Zsolt