Szekeres Tamás tavaly végzett a Pázmányon pszichológusként. Jelenleg a Semmelweis Egyetem Klinikai Pszichológiai Tanszék rezidenseként dolgozik a Pszichiátriai és Pszichoterápiás Klinika Affektív és Pszichofarmakológiai Osztályán.
Az Új Nemzeti Kiválóság Program azzal a céllal született, hogy a felsőoktatásban részt vevő fiatalok közelről megismerhessék a tudomány és a kutatás világát, illetve kedvet kapjanak ehhez az életpályához. Önt mikor kezdte el foglalkoztatni a tudományos élet és minek a hatására döntött mellette?
Nem tudok erre egyértelmű választ adni, és nem is tudnám konkrétumhoz kötni, mégis aminek, vagyis inkább, akinek a szerepét kiemelném ebben a folyamatban, az a témavezető tanárom, Dr. Hargitai Rita. Alapvetően az 5 éves pszichológus képzés során sok előadón és még több kurzuson keresztül tanuljuk azt, hogy milyen a ,,tudós szakember modell”. Persze én is úgy voltam ezzel, hogy engem a modellnek inkább a szakember, mintsem a tudós része az, ami valóban motivál, de minél inkább elmélyültem a pszichológiában, rá kellett arra ébrednem, hogy tulajdonképpen ez nem is választás kérdése ebben a szakmában, csupán a tudományhoz való hozzáállásunk az, ami kezdetben nem fedi le a valóságot, és pont ez volt az a dolog, aminek a formálásában a Tanárnőnek igen nagy szerepe volt. A vele folytatott munka során tapasztalhattam meg azt, hogy tudomány alatt nem csak átlagokat, szórásokat és szignifikancia értékeket értünk, ő mutatott rá arra is, hogy milyen, amikor a szemináriumokon tanult lexikális anyagot átvisszük a gyakorlatba, és milyen is az, amikor egy egyszerű ,,hipotézisből” később szakdolgozat, majd OTDK pályamunka, végül pedig könyvfejezet lesz, illetve, hogy mekkora örömet is tud jelenteni az, amikor szakirodalmat mások számára is élvezhető formában közöljük, és ezáltal egy laikus is nevetni tud egy elméleti bevezetőn. Tehát a válaszom talán az lenne, hogy a képzés során tapasztalt sok kicsi tudománnyal való, fogalmazzunk úgy, hogy ,,kísérletem” hatása vezetett ahhoz, hogy elkezdett foglalkoztatni a tudományos élet.
Az Ön számára mi a legvonzóbb a tudományos világban?
Bár szerencsésnek tartom magam, hogy olyan tudományos munkákba vonódhattam be az egyetem alatt, amiket valóban élvezek, én elsősorban klinikai beállítottságúnak tartom magam. Mégis, amit kvázi klinikusként is kiemelnék a tudományos világban, az az a fajta azonnali visszacsatolás, amit egy diagnosztikai munka, vagy hosszabb betegvezetés során kevésbé tudok megélni. Egy megírt tanulmány, egy kinyomtatott újságcikk azonnali eredmény, amit látok, tapintok, tudom, hogy lett eredménye a belefektetett munkának. Szintén kiemelném azt, amikor az, amit én BA-sként, vagy MA-sként létrehoztam másokat is érdekel, motivál, ezáltal azt érzem, hogy bár kevés szerepem volt benne, és csak közvetve, de a munkáim másokat is arra ösztönöznek, hogy minél többet megtudjanak a szakmáról.
Mi a kutatási témája, mivel foglalkozik?
A kutatás, ami gyakorlatilag az öt éves képzésemet végig kísérte, tulajdonképpen az időskorról szól. Pontosabban az eriksoni értelemben vett kétségbeesés és integráltság állapotáról, hogy van-e létjogosultsága egyáltalán 2020-ban Erikson elméletének, és ha igen, miképpen ragadható meg pszichológiai eszközökkel, illetve, hogy mennyiben mutat hasonlóságot például az időskori depresszióval.
Miben segített, illetve mit sikerült elérni a program segítségével?
Talán amiben a legtöbb segített a program, az a szakmaiság, illetve kritikai attitűd, és tudományos igényesség iránti fogékonyságom, amit önállóan biztosan nem tapasztaltam volna meg. Ezentúl a munka kézzel fogható haszna annak a kérdőívnek a validálása, ami remélem más, hozzám hasonlóaknak is segítséget nyújthat a későbbiekben.
Milyen tervei vannak a jövőre nézve?
Egyelőre csak első évfolyamos vagyok és most kóstoltam csak bele a klinikai munkába, úgyhogy a szakvizsga megszerzéséig még van három évem. Az, hogy utána a szakképzésre épülő második szakvizsgát szeretnék, vagy PhD képzésen folytatom, illetve ezeknek a sorrendje, még számomra is nyitott kérdés.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Szekeres Tamás
