A Pázmányon a tanár-diák kapcsolat személyes és közvetlen, az egyetem valódi közösségként működik, ami pedig lehetővé teszi az egyéni, személyre szabott mentorálást. Egy ilyen viszonyrendszer egyfajta közvetlenséget enged meg. Nyirkos Tamás, a BTK egyetemi docense még első félévben, gólyaként találkozott Harmati Ferenccel, akinek a filozófia és a politikaelmélet azonnal megtetszett. Rövid időn belül el is kezdődött kettőjük közös munkája. Személyes kapcsolatuk ma már inkább baráti, mintsem kizárólag szakmai. Az évek során ugyanis kiderült, hogy olyan közös érdeklődési területeik vannak, amelyek a hivatásszerű kapcsolaton túl is összeköti őket.

„Legalább annyit tanultam, mint amennyit tanítani próbáltam”
Nyirkos Tamás

A 2017/18-as tanév politikai filozófia kurzusain találkoztunk először. Persze én minden első éves hallgatóval találkozom már a tanulmányaik kezdetén, de ilyenkor még ritkán derül ki, hogy kiben mi lakozik. Én is csak a második félévben kezdtem gyanakodni arra, hogy Ferenccel – ironikusan szólva – még sok bajom lesz, mert neki kevés az, amit az órákon tanul, miközben másoknak néha már ez is sok.

A közös munka úgy indult, hogy a gyanakvásom be is igazolódott: ő és néhány társa megkeresett, hogy szervezzünk egy olyan tanórán kívüli csoportot, ahol nemcsak a szó szoros értelmében vett politikai filozófiával foglalkozunk, hanem ennél mélyebb filozófiai kérdésekkel is. Először azt hittem, hogy néhány ilyen alkalom után elmúlik a lelkesedés, de épp ellenkezőleg: a következő félévek során egyre újabb témák és szerzők kerültek elő, a tömegtársadalom elméletétől a „történelem vége” tézisig, a politikai teológiától a poszthumanizmusig, Tocqueville-től Fukuyamáig, vagy Bonald-tól Foucault-ig. Már meg sem lepődtem, amikor Ferenc azzal keresett meg, hogy az akceleracionizmusról kíván szakdolgozatot írni, amelyről akkor még én is keveset tudtam. De ebből is látszik, hogy – jó esetben – egy tanár legalább annyit tanul a diákjaitól, mint azok tőle.    

A jelenlegi járványhelyzet miatt a csoport működését sajnos fel kellett függesztenünk, de Ferenc jelenleg is az akceleracionizmus témájában készít tudományos diákköri pályamunkát, amelyet remélhetőleg be is tud mutatni a jövő évi Országos Tudományos Diákköri Konferencián.

Abban biztos vagyok, hogy amíg vannak hallgatók, akiknek van ilyen igényük, és vannak tanárok, akiknek – mint nekem – nagyon nagy örömet okoz, hogy a tanórákon kívül is foglalkozhatnak a kiemelkedő hallgatókkal, addig a mentorálás működni is fog. Ez nem – vagy nem pusztán – formális feltételeken múlik, hanem azon, hogy létezik-e egy olyan intézményi kultúra, amelyben a tanár-diák kapcsolat személyes és közvetlen, az egyetem pedig nem tudásgyárként üzemel, hanem valódi közösségként.  

A mentor-mentorált kapcsolat legfőbb előnye az, hogy személyre szabott. Bármennyire törekszünk is arra, hogy minden hallgatónak nyújtsunk valamit, erre az általános tantervek csak részben alkalmasak. Kissé kritikusabban fogalmazva: az egyre nagyobb hallgatói létszámok mellett nincs is más lehetőség a valóban kiemelkedő hallgatók támogatására, mint az egyéni mentorálás.

Ahogy korábban is mondtam, egy igazi, egy jó mentoráltnak kezdeményezőnek kell lennie. A tanárok ma túlságosan leterheltek ahhoz, hogy egyenként derítsék fel a hallgatói igényeket. Ötleteik lehetnek, kellő figyelemmel észre is vehetik az érdeklődő hallgatókat, de a „jó mentorált” legalább annyira önálló, mint amennyire figyelmes a mentor iránymutatásaira. Ez kétirányú utca, nem olyasmi, amit az egyik oldalról lehet vezérelni. 

Fejlődést természetesen sikerült elérni, én legalább annyit tanultam a mentorálás folyamán, mint amennyit tanítani próbáltam. Bemerészkedtem olyan területekre, ahol én is csak követő és nem úttörő voltam; ugyanakkor szakmai követelmények, összefogottság, logikai pontosság tekintetében talán sikerült hozzásegítenem a hallgatót ahhoz, hogy azt, amit gondol, valóban professzionális módon legyen képes megfogalmazni.

Ma már nyugodtan mondhatom, hogy a személyes kapcsolatunk is inkább baráti, mintsem kizárólag szakmai. Úgy tűnik, vannak olyan közös érdeklődési területeink, amelyek a hivatásszerű kapcsolaton túl is összeköthetnek, de ez már a jövő zenéje.

Közös szakmai sikerekről még korai volna beszélni. Egyelőre maradjunk abban, hogy már a szak sikeres elvégzése is közös eredményünk, és nagyon örülnék annak, ha az ehhez kapcsolódó további eredmények előbb-utóbb a nagyobb nyilvánosság előtt is megjelenhetnének, cikkek, tanulmányok vagy konferenciaelőadások formájában.

A mentorálás legemlékezetesebb pillanatai talán azok, amikor a korábban említett filozófiai összejöveteleink véletlen fültanúi – néhány kollégám a tanszéken – elmondták, hogy ilyen érdekes eszmecseréket ritkán hallani, sőt olykor be is kapcsolódtak a beszélgetésbe, jeléül annak, hogy valóban túlléptünk az egyébként kötelező vagy a tantervben általában felmerülő témákon.

„Támogató és inspiráló közeg vesz körül az egyetemen”
Harmati Ferenc

Még legelső félévben a politikai-filozófia kurzus keretében találkoztunk először. Akkoriban még csak ismerkedtem az egyetemi légkörrel és rengeteg olyan tudományterület nyílt meg előttem, amikről addig nem is hallottam, a filozófia és a politikaelmélet azonnal megtetszett, ezért is kerestem meg a tanár urat azzal, hogy több is érdekelne.

A filozófia azonnal szerelemmé vált, ezért minden lehetőséget igyekeztem megragadni arra, hogy többlettudást szerezzek. Persze akkoriban nem volt rendszerezett érdeklődésem, minden érdekelt és mindenbe beleolvastam, szükség volt valakire, aki ezt „összefogja”.

Nemrégiben sikerült megvédenem a szakdolgozatomat, amiben Nyirkos tanár úr a kezdetektől rengeteget segített. Az írás közben kiderült, hogy az általam kutatott területen és a tanár úr érdeklődésében is van átfedés. Jelenleg egy TDK munkán dolgozom szintén a szakdolgozatomhoz kapcsolódó témában, ott is bízom a tanár úr meglátásaiban. Persze, ha a munkáimból bármilyen publikáció készül, abba is szeretném őt bevonni.

Egy személyes ismeretség, alapvető érdeklődés a témák iránt, lényeglátás és fejlett kritikai készségek, szerintem ezek a legfontosabb tényezők a mentorálás megvalósításához. Az egyetemen szerencsére sok tanár hivatásnak érzi a feladatát és a leterheltségük ellenére segítőkészek. A tömegoktatás előretörése gátja lehet ennek, de bízom benne, hogy a Pázmány lesz a „világítótorony a viharban”. 

Én úgy látom, egy ilyen viszonyrendszer megenged egyfajta közvetlenséget, egy szigorú órai tanmenetnél és tudományos zsargonnál kötetlenebb stílust, ami nagyban tudja könnyíteni a megértést. Egy érdeklődő és szorgalmas mentorált pedig motivációt jelenthet a mentornak is, saját ismeretsége folytán pedig talán segítségére is lehet a mentorának bizonyos helyzetekben.

Az igazi, jó mentor türelmes, kölcsönösen megadja és elvárja a tiszteletet, bátorítja és ösztönzi a diákot az önálló gondolkodásra. Aki ismeri a tanár urat tudja, hogy nem osztogatja az elismerést könnyelműen… emiatt viszont csak még inkább jólesik és kiérdemeltnek érződik az ő elismerése. Az érzet, hogy a beszélgetésben két egyenrangú fél vesz részt, nekem rengeteg motivációt adott. Emellett Nyirkos tanár úr persze rendelkezik egy olyan sajátos előadói készséggel, ami szerintem egyedülálló az egyetemen.

A mentorálás segítségével egyfajta tágabb világlátást és szemlélődőbb hozzáállást sikerült elsajátítanom – nem is beszélve a rengeteg tárgyi tudásról –, aminek úgy érzem később nem csak a szakmai életben tudom hasznát venni. Ha az ember filozófiával foglalkozik, könnyen áll sok kérdéshez kész válaszokkal, a tanár úrtól úgy érzem egyfajta „szakmai alázatot” is sikerült átvennem.

Most már úgy érzem, túlléptünk a formális tanár-diák viszonyon, és egyfajta kollegialitás vagy barátság irányába mozdultunk el. A mentorálás során találtunk közös érdeklődési köröket, örülnék, ha ez a trend a jövőben is megmaradna vagy erősödne.

Nem érzem úgy, hogy szakmai sikereink csúcsán lennénk, ez csak sok év közös munka távlatából fog látszódni. Annyi biztos, hogy a szakdolgozatom és a készülő TDK dolgozatom is nagymértékben a tanár úr vállán nyugszik.

A mentorálás következtében azt vettem észre, hogy más oktatók is elkezdtek más szemmel nézni, másképp viszonyulni hozzám, persze pozitív értelemben. Talán a mentorálás hatására elkezdték látni a diák mögött az embert. Emiatt többszörösen is azt érzem, hogy egy támogató és inspiráló közeg vesz körül az egyetemen.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Mudra László, Harmati Ferenc