Czopf Áronnak az újságírás valójában nem tartozik az élete fősodrába, viszont mindig a dolgok egyetemessége, a századok és kötetek körmenete vonzotta. A Pázmányra konkrét oktató személye és munkássága miatt jelentkezett, ahol az évek során szélesedett a látóköre. Nemrégen a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága alapításának 50. évfordulója alkalmából megjelent a Nyelvünk és kultúránk 50 fiatal szemszögéből című kötet, amelyben magyarországi és külhoni fiatalok gondolatait gyűjtötték össze. Ebben a könyvben az ő írása is megjelent.

Mikor kezdte el érdekelni a politikatudomány, a történelem? Hogyan lett aztán mindebből újságírás?

Az újságírás valójában nem tartozik az életem fősodrába, viszont mindig a dolgok egyetemessége, a századok és kötetek körmenete vonzott. Innen a történelem és különösen az eszmék történelme iránti érdeklődés.

Politikatudomány mesterképzési szakon végzett a Pázmányon. Emlékszik még, hogy miért a Pázmányra jelentkezett? Akkoriban mi motiválta leginkább?

Amikor megláttam, hogy a Pázmányon a politikatudományi képzés a Bölcsészettudományi Karhoz tartozik, felcsillant a szemem. Akit nem annyira a közpolitika, sokkal inkább az eszmetörténet kérdései érdekelnek, annak ez igencsak bíztató jel. A továbbtanulásról viszont nem ez alapján, hanem konkrét oktatók személye és munkássága miatt döntöttem. Már az alapképzésen is azt tapasztaltam, hogy a különféle tudományszociológiai falanxok helyett az igazi tanáregyéniségeket kell keresni. A Pázmányra végső soron azért jelentkeztem, mert Nyirkos Tamás előadásait akartam hallgatni.

Milyennek látja a pázmányos éveket?

Örömmel gondolok vissza ezekre az évekre: a tanárok felkészültségére és a Tanulmányi Osztályon dolgozók segítőkészségére egyaránt. Utóbbit csak azért hangsúlyozom, mert több ismerősöm példáján látom, hogy milyen nehéz elvégezni egy egyetemet, ha a tanulmányi ügyintézés rosszul működik.

Tanulmányaiból mit tudott leginkább hasznosítani? Az egyetemen szerzett ismeretanyag és a kapcsolatháló máig segítségére tud lenni a karrierjében?

Erre a kérdésre nem tudok egyértelmű választ adni. Abban biztos vagyok, hogy az egyetemi évek szélesítették a látókörömet. Tagadhatatlan, hogy az interdiszciplinaritás és a személyes tanár-diák kapcsolat tekintetében egyedülálló az, amit a Pázmány nyújtani tud.

Hogyan indult pályája az egyetem elvégzését követően?

Már a mesterképzés megkezdése előtt, 2017-től írtam a Mandinerre, és 2018-tól a Kommentár folyóirat munkájába is bekapcsolódtam. Ezen kívül más lapokban is jelentek meg írásaim már az egyetemi tanulmányaim folyamán, ez a kapcsolat a nyilvánossággal tehát nem az egyetem elvégzése után kezdődött.

Újságíróként mi a hitvallása? Mi az, amit munkája során minden esetben szem előtt tart?

Magyarországon az újságírás ethosza és honosa – tehát a belső és külső becsülete egyaránt gyenge. Ez természetes következménye annak, amit általában a nyilvánosság demokratizálódásának vagy nemes egyszerűséggel csak kulturális hanyatlásnak szokás nevezni. Számomra mégis fontos az a különbség, hogy míg az újságok zsurnalizmust, addig a folyóiratok kultúrát terjesztenek. Ezért is tartom nagy megtiszteltetésnek, hogy már 2018 nyara óta részt vehetek a Kommentár folyóirat munkájában. A konkrét kérdésre válaszolva, a munkaetikám leginkább abban áll, hogy nem akarok hozzájárulni a hanyatláshoz.

Nemrégen a Magyar Nyelv és Kultúra Nemzetközi Társasága alapításának 50. évfordulója alkalmából megjelent a Nyelvünk és kultúránk 50 fiatal szemszögéből című kötet, amelyben magyarországi és külhoni fiatalok gondolatait gyűjtötték össze. Ebben a könyvben az Ön írása is megjelent. Milyen folyamat alapján történt a szerzők kiválogatás és hogyan fogadta, amikor megkapta a lehetőséget?

A kötet szerkesztője, Blankó Miklós keresett meg, aki elkötelezetten képviseli a magyar nyelvművelés ügyét a legkülönfélébb felületeken. Mint megtudtam, a válogatás szempontja az volt, hogy ígéretes fiatal egyetemisták és pályakezdők kerüljenek a kötetbe, ezért a felkérés megtisztelő számomra és örömmel fogadtam.

Mesélne az írásáról kicsit bővebben?

A nyelviség terén jelentkező legfontosabb kihívásokat kellett számba vennünk, ezért írtam arról a „kedélyes jelentésnélküliségről”, amely szerintem a nyelvhasználaton keresztül magát a gondolkodást is végromlással fenyegeti. A hozzászólásom lényege, hogy nem mondhatunk le a szavak jelentéséről. Ezzel kapcsolatban azt látom személyes feladatomnak, hogy világosabbá és érthetőbbé tegyem a publicisztikáim nyelvezetét. Sokan azt hiszik, hogy az igazság felismerése az intellektuális erőfeszítéseink mértékétől függ. Ezt a tévedést én nem hozhatom fel a mentségemre, amikor rendre túlbonyolítom a mondanivalómat, hiszen számomra nyilvánvalónak tűnik, hogy a fogalmi labirintusok építgetése és a bonyolultság önmagában nem erény. Az igazság nem a mi intellektuális „termékünk”, ezért a felismerése sem lehet az erőfeszítéseink függvénye. Ha ezt belátjuk, akkor a bonyolultság helyett a fogalmi világosságra kell törekednünk, különben még a saját gondolataink is rejtve maradnak előttünk. Rossz hír ez a kortárs német filozófusoknak, de annál jobb hír – nagyjából mindenki másnak. A világosan kell fogalmazni, és ebben még bőven van hova fejlődnöm.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Doktori kutatás keretében a modern tömegpolitika arisztokratikus bírálatait tervezem vizsgálni. A következő éveket főként olvasással és kutatással tervezem tölteni, ezen kívül azzal, amit szellemi vérátömlesztésnek szoktam hívni. Ez odaadó és radikálisan komolyan vett közvetlen párbeszédet jelent. Nem árulok el titkot, a barátaimmal nem az időjárásról szoktunk beszélgetni. Összességében azt igyekszem szem előtt tartani, hogy az előttünk álló évtized a nemzedékem számára kulcsfontosságú, soha vissza nem térő lehetőséget jelent, amit nem szabad elmulasztani.

Mit üzenne, mit tanácsolna a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Kérdezzenek sokat az órákon!

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Czopf Áron