Közel 30 éves fotók kerülnek elő a Pázmány BTK történetéből. Vajon milyen jelentőséggel bírnak ezek az emlékek? Bajáki Rita szerint, aki az első évfolyam hallgatója volt, egyedülálló összetartás alakult ki azok között, akik akkor a Pázmányra jártak. Az egyetem ereje a közösségteremtő képességében rejlik, saját kötődését evidensként írja le. Az MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport és a Pázmány Péter Kutatócsoport tagja, vagyis azzal foglalkozhat, amit szeret, és ott, ahová tartozik.

Milyen érzés visszanézni azokat a nagyon réginek tűnő felvételeket és képeket, amelyek mostanában kerülnek elő Facebookon a Pázmányos Emlék Regiszter (PER társaság) csoportban?

Szívmelengető időutazás. Különösen az megható, milyen sokan vagyunk, pedig személyesen sokakat nem is ismerek. Kedvencem a 2004-es majális albuma, ahol a nyitóképen teljesen véletlenül az akkor éppen négyéves unokahúgom (akinek apja, anyja pázmányos volt) sír. Vicces, mert hirtelen családi album lett a PER-ből.

Milyen emlékeid vannak az első pázmányos napokról?

A legelső napom a Pázmányon a felvételim napja volt. Magyar szakra jelentkeztem, s a jól sikerült felvételi után mosolyogva mentem hazafelé a Ménesi úton. Emlékszem a szembejövő emberek döbbent arcára, ahogy néztek rám, mert sugárzott rólam, hogy boldog vagyok. Akkor még nem tudtam, hogy az a belülről fakadó derű, ami a mostantól ide tartozom érzés kifejeződése volt, mennyire meghatározza majd az életemet. Ennek lassan harminc éve, de ezt az élményt a mai napig őrzöm, s ha eszembe jut, nem tudok nem mosolyogni.

Az első évfolyam hallgatója voltál, ezért te is az alapítók közé tartozol. Ez milyen jelentőséggel bír számodra?

Elsőnek lenni valamiben mindig jó dolog. Büszkén mesélem, ha szóba kerül, most is büszke vagyok rá. 

Milyen volt egy újonnan induló egyetem hallgatójának lenni? Milyen volt akkor pázmányosnak lenni? Milyen volt a közösségi élet?

Új volt az egyetem, mi egyetemistaként is újoncok voltunk, talán sokkal inkább egymásra voltunk utalva tanárok, diákok, a tanulmányi osztály munkatársa (egy fő volt). Számos legendás kezdeti nehézség volt (a padok hiánya a termekben például), de ezek természetesek voltak, senki nem méltatlankodott, tudtunk örülni, ha valami történt, mert nem elvárásaink voltak, hanem azt éreztük, mi magunk alakítjuk a sorsunkat, mi teremtettük a hagyományainkat, mi magunk vagyunk az egyetem. Ha jól emlékszem, 250 fős volt az első évfolyam, közös előadásokra is jártunk szakoktól függetlenül, olyan összetartás alakult ki, amit egyedülállónak gondolok, amit ráadásként csak fokozott a Kerekes utcában lévő kollégium, mi kollégisták véd- és dacszövetségben éltünk.

Hogyan írnád le a Pázmányhoz való kötődésedet?

Evidens.

Milyen emlékezetes élményeket tudnál felidézni a pázmányos évekből?

Rengeteg kirándulást, túrát szerveztünk magunknak. Sítáborok, nyári kirándulások, kenutúrák, az egyik vízitúrára a szüleim házától indultunk, ez egyébként jellemző volt, soha nem valahova mentünk, hanem mindig valakihez. És mindig sokan. Ahogy visszaemlékszem, a fényeslitkei nyarak jutnak eszembe először. Természetesen az egyik évfolyamtársunk látta vendégül a társaságot, illetve nemcsak ő, hanem szinte egész Fényeslitke. Ugyanakkor talán a legemlékezetesebb mégis a másodéves szilveszter Bodonyban. Egy másik évfolyamtársunk hívta/fogadta a családi házukba a mintegy (minimum) 100 főnyi pázmányos mulatozó diáksereget. El lehet képzelni, milyen jól éreztük magunkat, több napig tartott, mire mindenki megérkezett, majd az is, mire mindenki végre hazament…

Emlékszel, hogy miért magyar szakos tanárképzésre, később aztán doktori képzésre és miért a Pázmányra jelentkeztél? Akkoriban mi motivált leginkább?

Szerettem olvasni egészen kiskorom óta, de meghatározó élményem a középiskolámhoz köt, két merőben eltérő karakterű magyartanárom volt, Dellamartina Róza nővér, illetve Veress Zsuzsanna, mind a kettőjüknek sokat köszönhetek, hatásukra jelentkeztem magyar szakra. Róza nővérnek később a megjelent szakdolgozatomat küldtem el, Veress Zsuzsannának az első munkámat a Pázmány kritikaiból. Fontosnak tartottam, hogy tudják, nem hiába küzdöttek velem, és most is hálás vagyok nekik.

Egyházi középiskolába jártam, ahol már lehetett tudni, hogy lesz katolikus egyetem, de a Pázmány csak ősszel indult, így kvázi pótfelvételiztünk. A középiskola után különleges szabadságot éltem meg, azt tanultam, amit akartam, emlékszem elsőéves voltam, amikor az vettem észre, hogy a régi magyar irodalom különösen megfog, órákon át képes voltam belemerülni, és ez azóta is így van. Természetes volt, hogy elkezdtem latint tanulni, jártam a régi magyaros speciális kollégiumra, majd a hároméves specializációra, ott még inkább megszerettem, így jelentkeztem a doktori képzésre is, emlékszem, akkor épp el volt törve a kezem, de amikor kijöttem a felvételiről ugyanaz a derű járt át, mint annak idején a Ménesi úton.

A Pázmányon szerzett barátságok mindmáig megvannak, számíthatsz rájuk?

Az egyetem ereje a közösségteremtő képességében rejlett mindig is. A PER-oldal ékes bizonyítéka ennek. Valamelyik posztban olvastam, hogy minden generáció azt gondolja, hogy az a különleges „pázmányos életérzés” csak az ő évfolyamuké volt. De ha mindenki ezt gondolja, akkor az mindenkinek megvolt. Természetesen én is azt gondolom, hogy nekünk volt a legjobb, ahhoz hasonló csak nyomokban lehetett a későbbieknek, majd olvasom a PER-en a nálam tíz-tizenöt évvel fiatalabbak emlékezéseit, érzéseit az egyetemmel, a campusszal kapcsolatban, s döbbenet, de akár én magam is írhattam volna. A magyar szak után latin szakon három és fél évet hallgattam, amit a gyerekeim születése miatt már nem fejeztem be. Akikkel ezen a szakon együtt jártam, minden karácsonykor összejövünk vacsorázni, beszélgetni, hatalmas nagyokat nevetni. Ők nem az alapító évfolyam, és mégis. Mert ugyanazt kaptuk az egyetemtől. A kérdés tehát nem kérdés.

Melyik tanárt, módszert, vagy órát, vagy egyetemen szerzett impulzust emelnéd ki, amely hatással volt rád?

Az első években, még a Ménesi úton Maróth Miklós, az alapító dékán péntekenként reggel fél kilenckor tartott általánosan kötelező görög filozófia előadássorozata nemcsak engem, az egész évfolyamot meghatározta. Meggyőződésem, hogy a „pázmányosság” egyik alappillére volt ez az előadás, az első két évben biztosan, ez a kurzus ma már fogalom. Mindenkinek van vizsgaélménye, van akinek, több is…, amikor évfolyamtalálkozónk van, nem kell sok idő, és máris a „görögfilós” sztorik jönnek. Személyes életemre, sorsomra egyértelműen Hargittay Emil volt a legnagyobb hatással. Távolságtartásba csomagolt szeretettel terelgetett minket, nem használt dicsérő szavakat, mégis tudott minket motiválni. Az első Pázmány-napon én kaphattam díjat, s amikor megköszöntem neki, azt válaszolta: „Magának köszönje”. Ez talán nem tűnik eget rengető történetnek, de nekem sorsdöntő megerősítés volt. Ő kísért végig, ő volt a szakdolgozati témavezetőm, majd később a doktoratyám. Amit tanultam az egyetemen, a témához való hozzáállást, munkamódszert, a régi magyar irodalom és Pázmány (1570–1637) szeretetét, aki ma vagyok, az mind abból fakad, amit tőle tanultam. A régi magyar specializáción Szelestei Nagy László tanár úr is tanított minket, vele is vannak jó történetek, neki azonban elsősorban az elmúlt tíz évet köszönhetem, mivel a kutatócsoportot, ahol dolgozom, ő alapította. A latin szakon Farkas Zoltán volt felejthetetlen, szigorú, de nagyon szerettük mind. Szepessy Tibor, Borzsák István óráit hallgatni már önmagában is megtiszteltetés volt.

Véleményed szerint miben rejlik a Pázmány különlegessége?

Abban, hogy katolikus egyetem. Nem evilági ideológiára alapította Pázmány 1635-ben, hanem tiszta és igaz törekvésből, jóakaratból, Isten áldását kérve, az Ő nevének dicsőségére. Ha valaki őszinte, ezen feltételekkel csak valami különleges jöhet létre.

2012 óta az MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport tagja vagy. Nem kerültél messze a Pázmánytól. Miért maradtál?

Ahogy említettem a régi magyar specializáción Szelestei Nagy László is tanított minket. Neki már régóta szívügye volt a magyarországi lelkiségtörténet és a lelkiségi irodalom felemelése, visszaemelése a kutatásba, amit egy egész élet szívós munkájával vitt sikerre, ennek elismerése, ha úgy tetszik, ez a kutatócsoport. 2012 előtt, amikor kérdezte, lenne-e kedvem ehhez a csoporthoz csatlakozni, boldogan mondtam igent. Minden együtt állt. Azzal foglalkozhattam, amit szeretek, és ott, ahová tartozom. A Ménesi út boldog mosolya hangos örömkiáltássá változott, amikor a telefonban a hírt megkaptam, hogy nyert a pályázat, indulhat a munka. Én elsősorban az 1800 előtti imádságokkal, imakönyvekkel foglalkozom, ezt kutatom. Ez egy nagy ajándék, hiszen az ora et labora sajátos megvalósulásában lehet részem.

És ezen kívül Pázmány Péter műveit is kutatod. Mesélnél erről?

Pázmány Imádságos könyvével kezdtem ezt a munkát. 1998-ban a piliscsabai Pázmány Péter és kora című régi magyaros konferencián tartottam első előadásomat ezzel kapcsolatban. Ez a konferencia minden tekintetben egyedülálló volt, de egyik legkomolyabb, máig ható eredménye, hogy ekkor született meg a döntés a Pázmány Péter Művei kritikai kiadássorozat megindításáról. Hargittay Emil sorozatszerkesztő irányításával az elmúlt húsz év alatt 11 kötet jelent meg, ami minden tekintetben elismerést érdemlő teljesítmény. Megtisztelő ebben a munkában részt venni, elsősorban szövegkritikai problémákkal foglalkozom, illetve jegyzetek készítését is vállalom. Jelenleg Pázmány főművének, a Kalauznak (1637) kiadásán dolgozunk.

Mit gondolsz, az irodalom mennyire vonzó manapság?

Nehéz ügy. Sajnos egyre kevésbé, pedig ez önmagán túlmutató probléma.

Ahogyan a PER-oldal megmutatja a pázmányosságunkat, mégha nem is vettünk részt mindenen, ami ott szóba kerül, az irodalom az emberségünket láttatja. Ha nem olvasunk, és így nem ismerjük meg emberségünket „ott nem voltam” történetek által, ha száműzzük praktikus okokra hivatkozva életünkből az irodalmat, olyanok leszünk, mint a haldokló, aki élete utolsó órájában bánja meg, hogy egész életében csak dolgozott, és a legfontosabbra, a családjára nem fordított elég időt.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Erről a kérdésről ez jut eszembe: „Szeretnék valami nagyot” – ez is pázmányos poén, egyszer régi magyar specializáción kérdezte Szelestei Nagy László, kinek milyen terve van, mire egyik csoporttársunk válasza „szeretnék valami nagyot találni, hátha szerencsém lesz”. Innen rövidült le ez a mondás. Nagy László válasza az volt egyébként, szerencséje csak annak van, aki dolgozik. Ennek jegyében folytatom mind a lelkiségtörténeti, mind a Pázmány Péter Kutatócsoportban végzett munkámat. Az utam már megvan, csak menni kell előre.

Mit üzennél, mit tanácsolnál a jelenlegi pázmányos hallgatóknak?

Vegyenek könyveket. A többi már ebből következik.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Kónya Franciska