Napjaink egyik legfontosabb kérdése a környezetvédelem. Egyre több jogszabály születik ezzel kapcsolatban nemzeti hatáskörben, illetve nemzetközi téren (EU), és ismertek az éghajlatváltozással és vízzel kapcsolatos világkonferenciák. Zlinszky János a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán a Környezetjogi és Versenyjogi Tanszék docense. Kimagasló munkásságát a közelmúltban a Magyar érdemrend lovagkeresztje polgári tagozata kitüntetéssel ismerték el.
Az ön nevének hallatán a legtöbben arra gondolnak, hogy jogászként fejti ki a környezettel kapcsolatos munkásságát. Valójában biológus végzettséget szerzett az ELTE-n. Mikor alakult ki természettudományos érdeklődése?
Igen, ez gyakori tévhit velem kapcsolatban. A budapesti piarista gimnáziumba jártam, az irodalom és a történelem, tehát a jogi kar felvételi tantárgyai különösen érdekeltek. Abban az időben azonban reménytelen, de legalábbis valószínűtlen volt bejutni egyházi iskolából a jogi karra.
Numerus clausus működött, de jellemző a diktatúra évtizedeire, hogy ezt nem hozták nyilvánosságra, miközben szigorúan érvényesítették.
1975-ben érettségiztem, s bár a diktatórikus rendszer később valamelyest enyhült, ekkor még elég szigorú volt. Az én helyzetemet tovább nehezítette, hogy édesapámat annak idején az egyetem pártfunkcionáriusai – világnézeti meggyőződése miatt – kizárták az ELTE jogi karáról (és az ország összes egyeteméről). Amikor érettségiztem, az egykori fegyelmi bizottság tagjai közül többen már a professzori kar tagjai voltak. Várható volt, hogy ha netán mégis a jogra jelentkezem, a felvételi vizsgán velük találkozom…
Úgy láttam, hogy ezen a vonalon nem érdemes kísérleteznem. Ugyanakkor már régebb óta rendkívüli módon vonzott a természetvédelem. Ez is részben édesapámnak, az egykori lelkes cserkésznek volt köszönhető, aki rendszeresen vitt minket nagyobb túrákra, és a piaristák is hangsúlyt fektettek a természet megismerésére és szeretetére.
Amikor elérkezett az érettségi ideje, kerestem azt a pályát, ahol természetvédelemmel foglalkozhatom. A Balaton – a víz mint környezet – régóta érdeklődésem középpontjába került, s ezért a nem tanári, kutató biológus szakot választottam. Elsőre Szegedre jelentkeztem, ahol nagyobb létszámú évfolyam indult, mint Pesten. Nem vettek fel, jellemző módon a felvételi vizsgán az iránt érdeklődtek, hogyan akarom én katolikus keresztény felfogásommal, a káderlapon szereplő családi háttérrel a szocializmust építeni. A következő évben mégis sikerült bejutnom, ezúttal az ELTE-re. Akkor már – miután elhelyezkedtem – nem a piarista gimnázium, hanem a munkahelyem szerepelt a felvételi lapon. Közben németből nyelvvizsgát tettem, majd miután felvettek, szokás szerint egy évre behívtak katonának.
Milyen emlékeket őriz az egyetemi évekből?
Kis létszámú, húsz fős évfolyamunkon kiváló személyiségekkel találkoztam. Korsós Zoltán például később a Természettudományi Múzeum főigazgatója lett, Déri Andrea a British Library munkatársa, sokan vannak az MTA intézeteiben, Fráter Erzsébet ökológus a Biblia növényvilágáról adott ki figyelemreméltó könyvet. Nagyon jó hangulat uralkodott, intenzív kapcsolat működött szinte az egész csoportban, végig segítettük egymást. És volt sok egészen kiváló oktatónk, akikkel a kis csoportlétszám miatt valódi kapcsolat alakulhatott ki.
Végzés után hogyan indult a pályája?
Szakdolgozatomat a Balaton mikroflórájából írtam. Nyaranta már dolgoztam a Magyar Tudományos Akadémia Balatoni Limnológiai Kutatóintézetében. Ismertem a kiváló kutató, Herodek Sándor vízminőség-kutatással kapcsolatos munkásságát, s abban reménykedtem, hogy az ő csapatában dolgozhatom. Ez váratlanul sikerült is. 1982 nyarán ugyanis „bezöldült” a Balaton, rendkívüli módon romlott a víz minősége, s ennek hatására – ez jelentette a „fordulat évét” a Balatonnál – új státuszokat kapott az Intézet, bővült a Herodek-féle munkacsoport. Megindult a tudományos és politikai együttműködés a Balaton vízminőségének javítása érdekében. Addig például sok helyütt tisztítás nélkül ömlött a környező települések és állattartó telepek szennyvize a tóba.
Hat évet töltöttem a Balatonnál, 1988-ban hidrobiológiából doktori címet szereztem. Közben megnősültem, gyermekeim születtek. Tudományos pályafutásomat azonban egy idő után akadályozni kezdte az úgynevezett politikai üvegplafon.
Mit jelentett a gyakorlatban ez a ma már sokak számára ismeretlen kifejezés?
A kutatóintézetet kemény kommunista vezetés irányította. Ha meghívtak valakit egy külföldi, főleg „nyugati” konferenciára, és nem bizonyult jó kádernek, még előadónak sem engedték ki, vagy az utolsó pillanatban megvonták tőle az anyagi támogatást, amit korábban már megígértek. Vagy például egy lengyel-orosz expedíció elvitt volna egy kutatóútra az Antarktiszra, de az igazgatóm nem járult hozzá. Még azért is felelősségre vontak, mikor szabadságom alatt saját pénzen, hallgatóként részt vettem egy szakmai konferencián Csehszlovákiában. Így működött az ellehetetlenítés taktikája: időnként behúzogatták a kéziféket…
A diszkrimináció itt is utolérte…
Ez elsősorban hitem vállalásának és politikai meggyőződésemnek tudható be. Ezzel együtt végül mégis sikerült kijutnom az észak-írországi Ulsteri Egyetemre, meghívott PhD ösztöndíjasként. 1988-tól 1990 végéig tartott ez az időszak. Mádl Ferenc professzornak, későbbi köztársasági elnöknek köszönhetem, hogy ez megvalósulhatott, ő intézte akkoriban az Akadémián az ilyen ügyeket. A nekem felajánlott ösztöndíj elfogadásához, engedélyezéséhez ugyanis nem a tihanyi igazgató, hanem az MTA hozzájárulása kellett. A kiutazás előtt kandidátusi vizsgát tettem, odakint pedig kutattam és írtam a disszertációmat.
Szintén a hidrobiológia témaköréből?
Az a kutatási módszer, amelyet a Herodek Sándor-féle kutatócsoportban az én közreműködésemmel vezettünk be Magyarországon, akkor nemzetközi szempontból is úttörőnek számított. Észak-Írországban egy Balaton nagyságú, de valamivel mélyebb tó kutatásában vettem részt. Egy láncszem, nevezetesen az, hogy a vízi mikrovilág hogyan forgatja vissza a növényi tápanyagot, hiányzott az ottani ökoszisztéma föltérképezéséből.
Hazatérése után visszatért Tihanyba?
Nem, mert odakint tudományos érdeklődésem bizonyos értelemben másfelé irányult. Észak-Írországban ráakadtam a Növekedés határai című alapvető munkára az 1970-es évekből, amelyet a kommunista világban indexre tettek, és így addig nem olvastam.
A mű nagy horderejű kérdéseket vetett fel, amelyekkel – úgy láttam és úgy látom ma is – sürgősen foglalkoznunk kell, s ezek fényében az általam addig vizsgált tudományos terület csak részletkérdésnek számított. Úgy gondoltam, fontosabb lenne a fenntartható fejlődés kérdéskörével foglalkoznom, bemutatni, hogy a természet milyen korlátokat állít a gazdaság elé. Ezt az üzenetet azután elsősorban a jog és a gazdaság képviselőinek szükséges továbbítani. Észak-Írországból hazatérve már ezt tekintettem elsődleges tudományos és „ismeretterjesztő” feladatomnak.
Itthon a Környezetgazdálkodási Intézet (KGI) vezérigazgató-helyettesi posztjára hívtak meg. Az Endrédy István vezette intézet olyan szakembert keresett, aki ért a környezethez, ugyanakkor jól ismeri a nyugati világ ezzel kapcsolatos eredményeit, és tárgyalóképes velük. Ekkoriban jelentek meg Magyarországon a környezetvédelmet is érintő nyugati vállalkozások. A Környezetgazdálkodási Intézet a minisztérium háttérintézményeként egyfajta szűrőként és partnerként szolgált a beáramló nyugati szaktudással kapcsolatban.
A továbbiakban is fontos munkahelyekre került, majd az 1996-97-es évet a cambridge-i egyetemen töltötte.
Kutatói ösztöndíjjal jutottam el a híres angliai egyetemre. Már előzetesen, 1994-ben megkezdődött a katolikus egyetem jogi karának a szervezése a püspöki kar megbízása alapján, édesapám vezetésével. Ebben a munkában a kezdetektől részt vettem, bár – ismétlem – nem vagyok jogász. Édesapám morális szemlélettel, a jövő nemzedékek iránt érzett felelősség alapján, látnoki módon megfogalmazta a Magyarország előtt álló legfontosabb kérdéseket, és ezeket a Kar tantervében, felépítésében érvényesítette. Ezek között szerepelt – például a versenyjog, az európai jog, vagy a jogászi etika mellett – a környezetjog is. A cambridge-i ösztöndíjat ennek szellemében a fenntarthatósággal foglalkozó, jogászoknak szóló tananyag összeállítására használtam fel.
Mire terjed ki a PPKE jogi karán végzett munkája?
Két oldala van a környezetjoggal foglalkozó munkának. Egyrészt meg kell alkotni magát a környezetjogot, másrészt érvényesíteni kell azt. A jogszabályok kidolgozásához fontos annak a problémának a mélyebb ismerete, amelyre jogi megoldást kell találni. Az én általam oktatott tantárgyak azt a célt szolgálják, hogy a joghallgatók felfrissítsék, jobban megértsék a fenntarthatósággal kapcsolatos alapvető ismereteket. Melyek azok a célok, amelyeket jogi eszközökkel, illetve állami intézmények segítségével kellene – és lehetne! – elérnünk. Bándi Gyula professzor úr és a tanszéken működő többi jogász kolléga pedig bevezeti a hallgatókat az ide vonatkozó magyar és EU-s jogszabályok rejtelmeibe. Én tehát az etikai kérdésekből indulok ki, majd a természettudományos rendszerek ismertetésén át eljutok a politikai gyakorlatig; melyek azok a politikai dokumentumok, amelyek segítségével a hallgatók megismerhetik az előkészítő lépéseket, majd ezek után „átadom” őket a környezetjogászoknak.
Az elismerés odaítélésekor megemlítették a teremtett világ védelmének fontosságát hirdető szemléletformáló tevékenységét is.
A Pázmányon már viszonylag korán foglalkoztunk a környezetvédelmi munkát meghatározó motivációval. Ennek két oldala van. Az egyik a józan ész, a másik az erkölcsi kötelezettség.
A józan ész az utilitarista, haszonelvű meggondolás szerint azt mondja, hogy ne vágjuk le azokat az ágakat, amelyeken ülünk. A fenntarthatóság természettudományos problémái és a növekedés határai racionális alapon megmutatják annak szükségszerűségét, hogy ne tegyünk rosszat magunknak és utódainknak.
Az erkölcsi kötelezettség számunkra a keresztény tanításból vezethető le. Hogyan tekintsünk az ember és a környezet, a Teremtő és a teremtmények viszonyára? A tanításon átragyog annak felismerése, hogy nemcsak azért kell jól sáfárkodnunk a teremtett világ adottságaival, mert a károkozás előbb-utóbb visszaüt ránk, hanem azért is, mert ez az ember feladata a teremtésben. Ennek értelmében akkor sem bánhatunk kíméletlenül és durván a természettel, ha mi magunk azonnal nem érezzük is ennek negatív hatásait.
Ezeknek a gondolatoknak a megismertetése érdekében teremtésvédelmi speciálkollégiumot indítottunk. Ennek során végig vesszük a katekizmus idevonatkozó tanítását, a pápai megnyilatkozásokat és az egyház társadalmi tanításának azon részeit, amelyek az ember teremtésben elfoglalt helyét és felelősségét hangsúlyozzák. A Laudato si’ enciklika pedig különösen jó „tankönyvnek” bizonyul.
A teremtésvédelmi szemlélet tehát elemelkedik attól a nézőponttól, amely kizárólag pragmatikus alapon kívánja megőrizni a környezetet a következő nemzedékek számára. Az emberek iránti felelősség mellett hangsúlyozza az elsődleges, Isten iránti felelősséget is. Mi, emberek, csupán használói vagyunk Isten tulajdonának és ajándékának, s arra kell tekintettel lennünk, hogy többi embertársunk a jelenben és a jövőben ugyancsak használhassa Isten tulajdonát és ajándékát.
A környezetvédelmi szempontokat a legtöbb ember elfogadja, mégis nehéz átvinni ezeket a gyakorlatba, a cselekvések színterére.
Ez valóban így van. A világiak esetében sem könnyű áttörést elérni, de ugyanez elmondható keresztény oldalról is. „Szenvedélybetegek” vagyunk: „rászoktattak” a káros életvitelre! Ha azonban komolyan vesszük a tanítást, akkor egészen más perspektívába helyezhetjük életünk körülményeit és viszonyait a teremtett világban. Szent II. János Pál szerint ebben a keresztényeknek különleges, kiemelt felelőssége van…
Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: http://humanokologia.tatk.elte.hu/, Egyensúly Intézet
