Fejes-Vékássy Lili és Fejes János 2009 őszén találkozott először, amikor mindkettőjük csak egy volt a sok pázmányos arc között. 2011-ben a következő képzésük beiratkozásakor már kedves ismerősként köszöntötték egymást. Közös életükben fontos az odafigyelés és a megértés, hogy mindig, minden körülmények között számíthatnak egymásra, hogy jókat tudnak együtt nevetni. Olyan közös alapjaik vannak, amelyre építve mindig megtalálják az egyensúlyt.
Mikor és hogyan ismerkedtetek meg?
Lili: 2009 szeptemberében ismerkedtünk meg, Kőszeghy Miklós Tanár úr “A termékeny félhold vallásai I.” c. kurzusán. Tisztán emlékszem a pillanatra, amikor átfutom az óra tematikáját és a Lákis-reliefről szóló referátumtéma mellett meglátok egy megjegyzést: “Fejes János témája”. Egyből elkezdtem méltatlankodni a mellettem ülő barátnőmnek, hogy vajon ki ez a Fejes János, akinek előre legfoglalt témája van a Tanár úrnál?! Sejtelmem sem volt róla, hogy a szóban forgó szőke metálos srác a leendő férjem. :)
János: 2009 őszén, vallástörténet mesterszakos hallgatóként kerültem a Pázmányra. Az első tanítási napon találkoztunk először, de mivel nekem akkor minden nagyon új volt, így Lili nekem akkor még csak egy volt a sok pázmányos arc között. Emiatt én az első, számomra valóban fontos találkozásunkat 2011 augusztusára tenném, amikor mindketten a következő képzésünkre iratkoztunk be. Akkor már kedves ismerősként köszöntöttük egymást, sőt, abban az alapvetően (főleg számomra) feszült helyzetben nagyon jól éreztük magunkat együtt, sokat nevettünk. Külön kiemelném belőle azt a pillanatot, amikor Lili várakozás közben a még érintetlen indexeinkből egyszer csak elkezdett várat építeni. :)
Milyen szerepet töltött be az életetekben a Pázmány?
Lili: Nagyon fontos szerepet töltött és tölt be a mai napig, hiszen pl. több-kevesebb ideig oktatóként is mindketten megfordultunk már az egyetem falai között. De azt hiszem, rengeteg olyan alapot kaptunk a Pázmánytól, amiből a mai napig építkezünk - egymást is beleértve!
János: Abban a szerencsében van részem, hogy nekem a Pázmány még mindig jelen idő. A hagyományos képzéseim befejezése után beiratkoztam az Irodalomtudományi Doktori iskolába, ezzel párhuzamosan pedig jelentkeztem a Dékáni Hivatalba meghirdetetett rendezvényszervezői pozícióra. 2015 márciusában tehát már nem csak diákként, hanem adminisztratív munkatársként is jelen vagyok a Kar életében. Fokozatom megszerzése után pedig Botos Máté Tanár úr meghívására a Politológia Tanszék óraadó oktatói közé is bekerültem, így mondhatni szinte minden irányból van rálátásom a Pázmány BTK életére.
Amikor az egyetemi éveikre gondoltok vissza, milyen gondolatok jutnak eszetekbe?
Lili: Bennem egy hihetetlenül színes, nagyon sok élménnyel és érzelemmel teli hosszú időszak (mivel két szakot is elvégeztem ez tényleg jó hosszú, 11 év volt), ami alatt rengeteget tanultam, formálódtam és közben nagyon jól éreztem magam!
János: Számomra az egyetemi évek, főként a pázmányos évek jelentették azt az intellektuális szabadságot, amikor tényleg csak azzal foglalkoztam amivel akartam, legyen ez tanulás vagy az első tudományos szárnypróbálgatások ideje. Azt pedig már nem is mondom a fentiek tükrében, hogy minden emlékemhez társul az, hogy itt találtam meg életem párját. :)
Melyik a legemlékezetesebb pázmányos emléketek?
Lili: Akárhogy gondolkodom, egyszerűen nem tudom leszűkíteni egyetlen emlékére, muszáj többet írnom! Először is ott vannak azok a reggeli piliscsabai vonatozások a csoporttársaimmal, amik nem ritkán tényleg hosszú percekig tartó könnyes nevetésekbe torkolltak. :) Vagy a campuson “gangelések” két óra között (vagy éppen helyett). És természetesen a szuper tanulmányutak (pl. Berlinbe és Örményországba). De sosem fogom elfelejteni azt sem, amikor OTDK-t nyertem. Vagy azt, amikor Jankóval az első csókunk elcsattant az Ansi és az Ambro között. És végül egy emlék, ami mostanában többször eszembe jutott: Horváth Miklós Tanár úrnál voltam jegyet beíratni, az indexemben egy kivételével minden tárgynál ötös, egy hármas csúszott be. A Tanár úr nézegette, én rögtön szóvá tettem, hogy hát igen, sajnos nem kitűnő. “Nem baj Lili, így életszerű” - felelte a Tanár úr, és ez azóta is az egyik legfontosabb mondat, amit valaha kaptam.
János: Egyet semmiképpen sem fogok tudni választani, hiszen több mint tizenkét éve vagyok a Pázmány kötelékében, ezért hármat is szeretnék felsorolni! Az első, ami nem csak időben, de jelentőségében is talán egyik legfontosabb, az 2011. október 7-e, ugyanis ezen a hideg őszi napon két óra közötti szünetben – mondjuk így – döntöttünk úgy Lilivel, hogy többet szeretnénk egymástól, mint puszta barátságot. :) A második szintén Lilihez kötődik. 2013-ban szerezte meg történelem MA diplomáját, amelyhez egyik legkedvesebb tanárunk és mentorom, Kőszeghy Miklós segítségével egy „alternatív diplomaosztót” is szerveztünk az Auditorium Maximumban, lezárva egy közös sütizéssel az Emericanum egyik irodájában. :) Az utolsó pedig 2019 őszéről származik, amikor is hivatalos körülmények között is megkaptam doktori fokozatomat.
Közös életeteket milyen erőforrás táplálja?
Lili: Hű, erre a kérdésre nagyon sokrétű választ tudnék adni, úgyhogy inkább csak pár dolgot emelek most ki. Az egyik az a nagyon erős és biztos érzés, hogy mindig, minden körülmények között számíthatunk egymásra. Akár több ezer kilométer távolságból is tudom, hogy Jankó ott van nekem és ez nagyon megnyugtató. Szerintem az is nagyon sok mindenen át tud segíteni minket, hogy elég hasonló a humorunk, jókat tudunk együtt nevetni, akár nehéz helyzetekben is. Illetve nekem van egy elég erős olyan életfelfogásom, hogy igyekszem úgy szemlélni mindent, hogy az hogyan szolgálhatná a javamat. Ezt pedig a házasságunkba is próbálom becsatornázni.
János: Ezt két szóval tudom megfogalmazni: odafigyelés és megértés. Nem a szavak általános, úgymond köznapi értelmében, hanem azok mély átérzésével. A közös életünk ebből kifolyólag valóban közös, nem pedig két egymás mellett zajló élet, ahol mindkét fél inkább saját magára figyel oda és ehhez igyekszik idomítani a másikat. Ez mind közhelyesen hangozhat, és nem egészíteném ki olyanokkal, mint hogy a közös célok is erőforrásként tűnhetnek fel, hiszen ha két ember élete valóban közös, akkor nem kérdés, hogy a célok, eredmények, stb. is mind azok.
Az egyre több munka, a felgyorsult élet eltávolíthatja egymástól a házastársakat. Ti mit tesztek ez ellen? Hogyan jut minőségi idő a családra és ezen túl a kettőtök kapcsolatára?
Lili: Azt gondolom, hogy mivel mindketten elég tudatos/tervezős emberek vagyunk, ezeknek a skilleknek ezen a téren is hasznát vesszük. Általában a hétköznapjainkat is igyekszünk úgy alakítani, hogy legyen benne mindig egy kis “us time”, akár csak egy közös esti séta formájában. Illetve a közös kirándulásokat vagy utazásokat (már amikor lehet utazni) mindig szeretjük úgy alakítani, hogy feltöltsék az “élmény-raktárainkat” és hónapokkal később is tudjunk belőlük táplálkozni.
János: Jelenleg a családunk még csak kettőnkből áll, ami természetesen nem jelenti azt, hogy akár könnyebb, akár nehezebb helyzetben vagyunk, mint azok, akiknél egy vagy több gyerek is van. Az elmúlt egy év során rengeteg olyan hírt lehetett hallani, hogy a világjárvány miatt kényszerű otthoni összezártság mennyi házasságot tett tönkre. Nálunk ez egyáltalán nem jelentkezett, ha lehet még szorosabbá vált a kapcsolatunk. Ugyanez igaz a felgyorsult és rengeteg energiát kívánó mindennapok kapcsán is: olyan közös alapjaink vannak, amelyre építve mindig megtaláljuk az egyensúlyt. Ha nekem nehezebb, akkor Lili figyel oda többet rám, ha neki, akkor én figyelek oda többet rá. Ráadásul ebben van egy szóban meg nem határozott dinamika is, mondhatni természetesen jön mindkettőnkből. De hogy a kérdésre is próbáljak valóban válaszolni, azt tudom mondani, hogy ez a dinamika az, ami segít mindkettőnket abban, hogy mindig megtaláljuk a teret és a lehetőséget a minőségi, együtt töltött időre.
Milyen praktikáitok, szokásaitok vannak a kapcsolatotok frissen tartására?
Lili: Hát, igazából itt nem tudok nagy és fancy trükköket mondani, mert pl. nekünk a karantén-időszak(ok) is abból a szempontból nem okoztak/okoznak problémát, hogy szeretünk egymás társaságában lenni, egymás mellett dolgozni, együtt reggelizni, olvasni, stb. Így talán azt mondanám, hogy azok az apró, nüansznyinak tűnő dolgok teremtik meg ezt, amikből mindkettőnk számára egyértelmű, hogy fontosak vagyunk a másiknak, hogy folyton “ott vagyunk valahol” a gondolataiban.
János: A magam részéről nem gondolom, hogy lenne bármiféle igazán különleges kulisszatitkunk. Közös programok (nyilván most pl. az adott helyzethez mértek), idő egymásra, egy-egy kis apró tárgybeli figyelmesség. Úgymond odaszánás, hogy a saját akartunkat időnkét háttérbe szorítsuk annak érdekében, hogy a másiknak, és ebből kifolyólag mindkettőnknek jó legyen.
Véleményetek szerint melyek a házasság sarkalatos pontjai?
Lili: Én azt hiszem, hogy minden házasság egy picit más abból a szempontból is, hogy hány és milyen jellegű ilyen sarkalatos pont van benne. A mi kapcsolatunkban nekem az egyik legalapvetőbb ezek közül annak a biztos tudata, hogy egymás legfőbb szövetségesei vagyunk, egy olyan (egyelőre) két fős csapat, akik - hozzon bármit is az élet - ott vannak egymásnak.
János: Csak ismételni tudom magam: az odafigyelés és a megértés azok a legfontosabb pontok, amelyek mentén, ha két ember szereti egymást, akkor minden nehézséget meg tud oldani. Ha valóban tudjuk akár csak egy kicsit is érteni a másikat, akkor a saját világunk is könnyebben tud odafordulni és békét találni.
Mi szolgálhat fogódzóként a házasság rosszabb napjaiban?
Lili: Hát, a már említett hasonló humorunk nagyon jó megküzdési stratégia tud lenni ilyen szituációkban. Emellett természetesen konfliktushelyzetben igyekszünk a lehető legnyíltabban, asszertív módon kommunikálni. A kiindulási pont mindig az, hogy nem megnehezíteni akarjuk a másik dolgát, hanem megoldani az éppen aktuális problémát. Az, hogy ez a mindset mindkettőnknél megvan, nagyon sokat tud segíteni egy-egy nehezebb helyzetben.
János: Főként a korábbi nehéz napok emlékei. Nem is maguk a nehézségek, hanem az, hogy máskor is képesek voltunk túllendülni nehéz napokon, vagy éppen megoldani nehéz helyzeteket. Úgy gondolom, hogy minden együtt megugrott nehézség vagy elért cél afféle zsámolyként szolgálhat, amelyre ráállva mindig magasabbra és magasabbra tudunk jutni.
Mit tartotok az életben a legértékesebb ajándéknak?
Lili: Én talán azt, hogy lehetőségünk van a folyamatos változásra, fejlődésre, önmagunk legjobb verziójának kialakítására. És, hogy ebben egymást is segíteni tudjuk, az már csak hab a tortán. :)
János: Az egészséget és a szeretetre való képességet. Előbbit talán nem is kell magyarázni, utóbbi pedig azért fontos ajándék szerintem, mert aki képes szeretni, az mindenhol, minden körülmények között meg fogja találni a helyét – főleg, ha olyanokkal találkozik, akik ugyanúgy képesek erre.
Milyen jövőbeli terveitek vannak?
Lili: Jelenleg majdnem minden jövőre vonatkozó gondolatunk akörül forog, hogy nyertem egy Fulbright ösztöndíjat Amerikába, ahová hál’Istennek Jankó is el fog tudni kísérni! Így most tervezünk-szervezünk és nagyon izgatottan várjuk ezt a hatalmas kalandot. :)
János: A legfrissebb és legmeghatározóbb jelenleg az, hogy Lili tavaly elnyerte a Fulbright ösztöndíjat, és ha minden jól megy, akkor 2021 őszét New Yorkban fogja tölteni, én pedig vele tartok. :) Ezt az időszakot hozzá hasonlóan kreatívan szeretném felhasználni, és végre könyvvé formálni a disszertációmat – mindamellett, hogy remélhetőleg tudunk majd az országon belül utazni és rengeteg új, csodás közös élményt gyűjteni!
Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Fejes-Vékássy Lili és Fejes János
