„Mint egy több évtizeden át tartó, elköteleződésen alapuló házasság”
Interjú Bognár Zsuzsával

bognar_zsuzsa.jpgBognár Zsuzsa felsőoktatási pályafutása rögtön a Pázmányon kezdődött 1995-ben, ahol olyan neves professzorok kollégája lett, akik őt is tanították. Bár tudományos ambíciói voltak, a tanítást megszerette és küldetéses feladatának tartja a hallgatók kultúrára, művészetre, gondolkodásra való nevelését. Azt a tudományos kompetenciát, amit távlati célként szeretett volna elérni, úgy érzi, megszerezte. A Pázmány különlegessége kapcsán egy Jelenits István által megfogalmazott mondatot idéz: a hallgatók iránti felelősségérzet.

Mindig is tanítani szerettél volna vagy voltak más céljaid?

A pályaválasztás idején sokáig bizonytalan voltam. Nem akartam tanítani, úgy gondoltam, ehhez nem rendelkezem elég határozottsággal, és követendő mintát sem tudnék nyújtani a fiatalabb korosztálynak; inkább tudományos ambícióim voltak.

Mióta dolgozol felsőoktatásban? Mikor és hogyan kerültél a Pázmányra?

A felsőoktatási pályafutásom rögtön a Pázmánnyal kezdődött, elég későn, 34 évesen kerültem a Germanisztikai Intézetbe. Ha jól emlékszem, Vizkelety András professzortól először 1993-ban jött a hír a Pázmány, illetve a Germanisztikai Intézet megalapításáról. Nagyon megörültem neki, ő pedig szívesen vette a jelentkezésemet, mert addigra letettem a kandidátusi fokozat megszerzéséhez szükséges vizsgákat, és már „csak” a disszertáció befejezése volt hátra.

Milyen volt egy újonnan induló egyetemen oktatni? Milyen reményeid, terveid voltak?

Mivel előtte nem voltak felsőoktatási tapasztalataim oktatóként, nem tudtam felmérni, mi a jelentősége annak, hogy újonnan induló egyetemen dolgozom. Az feltűnt, hogy nagy a fluktuáció az oktatók között, sok óraadóval dolgozunk, akik szívesen jönnek hozzánk, mert szakmai presztízse volt egy-egy pázmányos meghívásnak. Nemcsak az ELTÉ-ről jöttek, hanem a szegedi egyetemről is, pl. Bassola Péter nyelvész professzor. Várakozásokkal teli évek voltak, mindenki szép jövőt jósolt nekünk és a felsőoktatás megújulását.

Kezdetben nagyon meg voltam szeppenve, hiszen hirtelen olyan neves professzorok kollégája lettem, akik még engem is tanítottak az ELTÉ-n: Vizkelety András, Tarnói László, Hessky Regina. Utólag elgondolkoztam azon, micsoda merészség volt, hogy az akkori tanszékvezetőhöz, Tarnói Lászlóhoz odamentem az első órarend-megbeszélés után, és bejelentettem neki, természetesen megtartom a rám kiosztott kurzusokat, de a jövőben főleg 20. századi irodalmat szeretnék tanítani. Akceptálta.

Az első 10 évben rendszeresen látogattam tapasztalatszerzés és tanulás céljából az idősebb kollégák kurzusait, főleg Antonia Opitz előadásaira jártam szorgalmasan. Ő magyar gyökerekkel a DAAD jóvoltából érkezett a Lipcsei Egyetemről, és 7 évig tanított nálunk 20. századi német irodalmat és irodalomtudományos módszereket. Hatalmas érdemei vannak a tehetséggondozás terén, összesen 10 germanista doktorandusz jelentkezett hozzá az induló irodalomtudományi doktori iskolában, akik közül hárman PhD-fokozatot szereztek. Egyikük, Soproni Zsuzsa, ma kollégám.

A kezdettekkor milyen volt az oktatók és a hallgatók között a kapcsolat? Meg tudta ezt a jellegét őrizni az idők folyamán, ha igen, akkor hogyan?

Az első 10-15 évben a mai viszonyokhoz képest rengeteg hallgatónk volt. A kapcsolat közvetlenebb volt, mint amihez én szoktam az egyetemi éveim alatt, ugyanakkor az idősebb professzorok és a hallgatók között természetszerűleg akkor is megvolt a „tisztes távolság”. Sokáig tegeződtem a hallgatókkal, erről akkor szoktam le végérvényesen, amikor észre vettem, hogy már nem tegeznek vissza. Kétségtelen azonban, hogy a hallgatók számára a kezdeti években is könnyebb volt az oktatókat megszólítani, már amiatt is, hogy folyton egymásba botlottunk a piliscsabai campuson vagy a tömegközlekedési eszközökön, amiken kijártunk. Ez lényegében nem változott, hiszen a kommunikációs lehetőségek sokat fejlődtek, és ezzel mindnyájan együtt élünk.

Milyen fejlődésen ment keresztül a német szak, az intézet és Te saját magad?

 A német szak a kezdeti látványos felfutás után, amely nagyban köszönhető volt Szigeti Imre 7 éves intézetvezetői tevékenységének, a bolognai folyamat következtében stagnálni kezdett, majd az utóbbi években még tovább szűkültek a lehetőségei. Kb. egy évtizede tanszéki keretek között működünk. Mire elértük, hogy akkreditálják a mesterképzést, megcsappant a hallgatói létszám, ennek következtében megfogyatkozott az oktatói állomány is. Az utóbbi miatt a mesterképzésben le kellett építenünk az egyik szakirányt, ez pedig az utánpótlás kinevelésében fog gondokat okozni. Távlatilag még nem megállapítható, milyen mértékben sikerül megváltoztatni ezt a trendet az új budapesti helyszínnel, mindenesetre az első tanév a beköltözésünk után látványos javulást eredményezett.

A szakmai tevékenységemet a tudományos mutatók alapján átlagosnak gondolom, de az egyetemi életpálya nem csak a karrier-építésről szól. Azt a tudományos kompetenciát, amit távlati célként szerettem volna elérni, úgy érzem, megszereztem. Oktatóként biztosan jót tett, hogy megszerettem a tanítást, és küldetéses feladatnak tartom a hallgatók kultúrára, művészetre, gondolkodásra való nevelését. Ennek érdekében a saját korlátaimon túllépve igyekeztem mindenféle olyan, tanórán kívüli kulturális élményben részesíteni őket, amik – reményeim szerint – tájékozódási minták lehetnek később is. A tanszékvezetői működésem viszont bizonyára nem sikertörténet. A szak túlélte az elmúlt 10 év viszontagságait, ennyi.

Véleményed szerint mitől lesz valaki sikeres oktató?

Nincs receptem, hiszen mindig új generációk jönnek, más háttérrel, más elvárásokkal. Ezekhez valamennyire alkalmazkodni kell: Talán az a legfontosabb, hogy odafigyeljünk a hallgatói jelzésekre, és igyekezzünk ezekre megfelelően reagálni.

’Sikeres’ nem akartam lenni az oktatásban egyébként. Azon vagyok, hogy a hallgatók fogékonnyá váljanak egy probléma, egy látásmód iránt, ezért igyekszem fontos tartalmakat fogyasztható, lehetőség szerint élvezetes/érdekes formában  közvetíteni. De a show-hoz semmi érzékem; a tanulás „nem középiskolás fokon” lemondással, küszködéssel jár, és ezt tudatosítani kell a hallgatókban.

Hogyan írnád le a Pázmányhoz való kötődésedet?

Mint egy több évtizeden át tartó, elköteleződésen alapuló házasságot, amely nagy reményekkel indul, ahol a házasfeleknek sok türelmet és megértést kell tanúsítaniuk egymás iránt; és közös az öröm és büszkeség a gyermekek láttán.

Véleményed szerint miben rejlik a Pázmány különlegessége?

A hallgatók iránti felelősségérzetet nevezném meg különlegességnek. Ezt egyébként nem én fogalmaztam meg így, hanem még évekkel ezelőtt Jelenits Istvántól hallottam egy kerekasztal-beszélgetésen a Stephaneum színpadán. Rögtön rendkívül találónak éreztem.

Vannak olyan kiemelkedő, emlékezetes emlékek – vagy esetleg hallgatók -, amelyekre mind a mai napig jó szívvel emlékszel?

Hogyne, rengeteg nagyszerű emléket tudnék felsorolni. Meghatározó, alapvető élmény az az összetartó kollegiális közösség a tanszéken, amely a személycserék ellenére kiegyensúlyozottan, egymásra odafigyelve, egymást segítve dolgozik. Vannak közös projektjeink, konferenciáink, publikációs fórumaink, kikérjük egymás véleményét zűrös hallgatókról.

A hallgatókkal kapcsolatos legemlékezetesebb pillanatok a közös kirándulásokhoz főződnek. Több ilyen volt, de a legelső, 2013-as egy hetes bécsi tanulmányutat tartom a legsikeresebbnek. Mindenre futotta 15 hallgató számára a kézhez kapott ösztöndíjból, amit a Campus Hungary által kiírt pályázaton nyertünk: úti- és szállásköltségre, múzeumi, színházi és koncerttermi belépőjegyekre. A hallgatók nemcsak résztvevői, hanem szervezői is voltak a programoknak, amelyeket együtt találtunk ki.

És nagyon jó emlékeim vannak a korábbi doktoranduszaimról, főleg Harmat Tamásról és Riba Kláráról, akik minden tanszéki esemény – projekt, kirándulás – aktív, segítő részesei voltak.

Mit tartasz a saját legnagyobb sikerednek a Pázmányon töltött idő alatt?

2012-ben a habilitációm után egy hétig euforikus állapotban lebegtem. Hasonló érzés volt, amikor megjött a miniszteri határozat a mesterképzés akkreditációjáról, ez 2011 végén lehetett. És persze rendkívül örültem, amikor 2017-ben megjelent az esszémonográfiám Bécsben.

Milyen örökséget igyekszel hagyni az intézetnek, a szaknak és a kollégáknak, akikkel együtt dolgozol?

A hallgatók tekintetében szerencsére egyformán gondolkodunk. A legfontosabb, hogy a hallgató elérje azt a nyelvi minimumszintet, amit a nyelvi szűrővizsgák igazolnak. Ezen túlmenően igyekszünk differenciáltan kezelni és értékelni őket. Ez azt jelenti, hogy elsősorban a kulturális megértés és kommunikáció területén törekszünk a képességek és készségek fejlesztésére, és a fejlődés mértékét honoráljuk is.

Fontosnak tartom, ahogyan ezt a jelenlegi tanszékvezetővel, Lőkös Péterrel megbeszéltük, az egyéni kutatói célkitűzéseken túlmenően legalább egy-egy közös tanszéki projekt fenntartását, amely közösségformáló és egyben arculatteremtő a magyarországi germanisztika keretein belül.

Távlatilag elengedhetetlen a szak külföldi egyetemi kapcsolatainak a fejlesztése. Jelenleg intenzív és folyamatos az Erasmus-kapcsolat a Duisburg-Esseni Egyetem, a Partiumi Keresztény Egyetem és az eichstätti Katolikus Egyetem oktatóival. Ezek fontosak és megőrzendőek; ugyanakkor jó lenne intézményes hátteret biztosítani külföldi tudományos együttműködéseknek is.

Elengedhetetlen a tudományos utánpótlás biztosítása doktoranduszok kinevelésével minden területen, ez azonban csak részben a szak felelőssége; nagyban befolyásolja a pálya társadalmi presztízse és anyagi megbecsültsége is.

Milyen terveid vannak a jövőre nézve?

Szeretnék könyvet írni Hatvany Lajos kultúraközvetítő tevékenységéről; jó lenne a tanszéki kutatócsoport számára pályázati pénzeket megnyerni, hogy ezzel további kutatásokat indíthassunk el, konferenciákat szervezhessünk, tanszéki kötetek kiadását finanszírozhassuk. És terveim között szerepel a saját utánpótlásom kinevelése: egy olyan doktoranduszé, aki elkötelezett a német irodalomtudomány és az oktatás irányában egyaránt.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: PPKE

Pázmány Péter Katolikus Egyetem

süti beállítások módosítása