A neves jogfilozófus 1941. május 25-én született Pécsett. A Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán a Jogbölcseleti Intézet megalapítója (1995), emeritálásáig (2011) vezetője, azóta professor emeritus. Számos jogelméleti könyv, monográfia, szakcikk szerzője. Tudományos munkásságát szigorú precizitás, kiterjedt irodalom-feldolgozás jellemzi. Az alábbiakban professzor úr vallomásos visszaemlékezése olvasható eddigi életútjáról, gondolataival, valamint azok megformálásával filozófiai mélységet és esztétikai élményt kínálva. A költészethez diákévei óta vonzódó Varga Csaba fiatalkori és későbbi verseiből is ízelítőt kap az olvasó. Munkatársai, volt növendékei, valamennyi tisztelője nevében Isten éltesse professzor urat 80. születésnapja alkalmával, és adjon erőt neki további munkálkodásához.
Mikor és hová születünk, számunkra adottság. Lázadhatunk is ellene. Ám magam mindig erőforrásnak éreztem. Ahhoz, hogy tétje legyen az életnek. Hogy képességeinkből, hajlamainkból, korlátozott lehetőségeinkből valami megélni érdemes kovácsolódhassék.
Akkor születtem, amikor utolsó békeidőnk, az ellentmondásos, mégis nemzetépítő rövid kor háborúba torkollott. 1941 nagyhetén, születésem előtt kevéssel a magyar királyi légierő tartalékos tisztjeként bevonultatott apám, mint közelfelderítő, ellenséges délvidéki területen kényszerleszállásra kényszerült. Gépét nem hagyhatta el, de a szerb visszavonulás káoszában Bácsföldvár térségében a közigazgatást s közbiztonságot biztosíttatnia kellett, míg csak a magyar csapatok, akiknek a haditerv szerint csak bő hét után kellett ideérkezniök, maguk azt meg nem szervezik. Ők hozattak néki új repülőmotort, amivel rögvest századához, Borovóba vezényelték, hogy német kötelékkel onnan repüljön Szarajevóba. Ám a motor ismét besült. Kényszerleszállásra viszont most nem volt mód; lezuhant. A roncsokból élve, de sérülten szabadították ki. Őszre már Krivoj Rog következett. Sebesülése okán repülőterük műszaki parancsnoka lett, ám szovjet bombatámadás érte. Ekkor már komolyan sérült, s erre — és hadiüzemére, s velem immár háromgyermekes családjára tekintettel — leszerelhetett.
A békeidők Pécsének polgárságát dolgosság, szerénység, kiegyensúlyozottság jellemezte. A cselekvő hazafiasság hátterében egy győzedelmes Egyház biztonságtudata állott. Mikor az akkoriban szokásos mesterútjait nagyapám lezárta, még a századforduló előtt itt lett hintógyáros. Országos kiállítások kitüntetettje, a Magyar Posta országos szállítója. Klientúrája Boszniáig ért. Korán felismerte a robbanómotoros világ eljövetelét, a vasútnak a közúti forgalommal való kiegészítése szükségességét. Apámmal fejlesztették a céget Varga Gyula Autókarosszéria- és Kocsigyárrá. Évtizedeken át itt épültek Dél-Dunántúl autóbuszai, mentő- és kisteherautói; az első vidéki benzinkút udvarunkon üzemelt. Szombathelytől Mohácsig terjedt herceget, püspököt, bárókat magában foglaló intézményi, uradalmi, magánfuvarozói üzletköre, ami később BMW és DKW cégképviselettel bővült. Ekkor már nemcsak néhány gazdag magánossal volt dolga, hanem különösen helyi és falusi orvosok, ügyvédek, gazdálkodók, s nem ritkán pedagógusok sokaságával. Természetszerűleg nagyapám, apám volt e kéttucatnyi segédet és tanoncot foglalkoztató üzem első munkása, ki ugyanakkor felvállalta embereik szociális gondjait is. Rangot jelentett apámnál dolgozni. Szőlőbirtokai, ingatlanai bővében a legtöbbadófizetők egyikeként aktív lett a szakmai, a városi közéletben. Sokat olvasott, napilapjai mellett járatott német szakmai folyóiratokat. Munkaruhában élte mindennapjait. Teste s lelke az iparosé, ki, ha ritkán ráér, a Polgári Kaszinóba tér be, noha üzletfelei a Nemzeti Kaszinóba csábítanák.
A korabeli Pécset a prudentia szelleme járta át. Szélsőségektől tartózkodás, de a szovjet megszállásra konok elszántságú elutasítás.
Elemistaként a két háború közti katolikus irodalmat olvastam. Ez hitben elszántságot, s mellette irredentizmus-közeli nemzeti felelősségérzetet sugallt.
Időközben azonban mocskos lett a külvilág. Félanalfabéta proletár államosított bennünket; dadogó személyzetis nikotinos keze ütötte iskolai életrajzunkra a „kizsákmányoló” származási bélyegét. Lakásunkból kivetve bányászlelkek s néphadseregünk faluról frissiben toborzott altisztjei környezetébe kerültünk. Emberként persze mind szerethetők voltak. Gyermekeik napközben apjuk puskáját csórták el, hogy a homokbányában azzal lövöldözhessünk. Miközben legjobb álmaimban a szovjetregények partizánsága kísértett: annak tervezgetése, hogy megsemmisítem az ellent, noha magam is belepusztulok.
A templomon kívül minden közeg ellenséges, bezárkózó volt. Felnövekvésben legnehezebb gondom a hivatáskeresés lett. Mert mit láttam? A kapuk zárva, a létfenntartás hősiesség. E légkörben apám valahai ciszter gimnáziuma is dögunalmasnak tűnt. Mert miben is álljon az ismételhetetlenül egyedi lét? Bicikliztem, Märklin fémépítővel mechanikai konstruktumokat szerkesztettem, orgonaművészetről vizionáltam, utóbb költő-vágyban égtem. Gimnáziumi napköziből rohantam többórás konzervatóriumi orgonagyakorlásra, miközben vasárnaponként egy belvárosközeli kis plébániatemplomban négy misét kántoroltam.
Hogy egyetemre kerülhessek, munkásszármazékká kellett lennem. Érettségimmel leszálltam az alvilágba, kőszénbánya mélyszintjére, csillésként. Sötétség, dübörgés, mesterséges huzat, szénpor, robbanásveszély. És a fejtés csapatának egymásrautaltsága. Társaim az állati munkában önmagukat felélve durván közönségesek voltak, de a mélyben a legtermészetesebben társak: emberek, számtalanszor megmentőim. Noha egy évet meghaladva kellett járnom-kelnem kimoshatatlanul fekete szemkarikákkal, amikor erre került sor, sajnálattal hagytam ott ez egykori társak sötét s gyakran robbanó, de brutálisan őszinte világát.
Mert Miskolcra kerültem a Nehézipari Egyetem bányaművelő szakjára. Költő, esztéta, filozófus lelkem azonban győzött a jövőalapozás racionális elgondolásán. Már-már szuicid gondolatokra hajlottam, mire sikerült az egyetemváltás, akkor példátlanul, s egyéb híján vissza Pécsre, a jogi karra. Első nyaramon máris frankofóniába szerelmesedtem, József Attila módszerét utánozva: napi száz szó a szótárból, pihenésül francia versek — s máris tovább vágyódtam francia–filozófiára, a fővárosba. Kétszer próbálkoztam, miközben felnőtt barátaim óvtak az utóbbi szak janicsárképzésétől. Ám szerencsémre kísérletem már túlment a szocialista tűréshatáron. Így lettem jogász.
Éretlen voltam a joghoz? Biztosan. Jártam is órákra, nem is. Utáltam a jogot? Nyilván, mert amit benne történetesen tételeztek, nem érdekelt. De otthon írógéppel boldogan pöszmögtem Sík Sándor háromkötetes esztétikáján vagy autóstoppal cikáztam kötöttségeink ellen lázadó művészpalánta barátaim váci utcai Muskátli presszójához.
Addig tartott ez, míg lélekben jogbölcsész nem lettem. Akként viszont, pécsi áldemonstrátor, végigolvastam a tanszék kitűnő és hatalmas könyvtárát.
Közben azonban megrendült köröttem a világ. Merthogy még serdülőkoromban gyönyörű Missale-kötetem latinságával kísértem naponta a belvárosi templom miséjét. Gyóntatóként itt leltem a tiszta férfiúság-eszmény megtestesítőjére, Csonka Ferenc káplánra. Új lélek, a győzedelmes Egyházért fáradhatatlanul cselekvőé oltódott belém. Olyan minta, amelynek máig legmegindítóbb példázata Erik Kühnelt-Leddihn Vigília-könyvként 1935-ben lefordított történelemfilozófiai irányregénye, a Jezsuiták, nyárspolgárok, bolsevikik volt. Elitképződést szolgálóként indián romantikába burkolt titkos cserkészet társult ehhez. Nos, ezek után alig lettem joghallgató, máris robbant a Fekete Holló állambiztonsági megtorlása. 1961. február 6-ának éjszakáján országszerte 456 letartóztatás történt, amit pár hónap után kiszabott börtönbüntetések, kirúgások, eltávolítások kísértek. Magam is lebuktam, mert a káplánnál megtalálták kölcsönadott matematikafilozófiai (!) könyvemet: André Sainte-Laguë Az ismerttől az ismeretlenig, mely — amiként a Nouvelle Revue Française (1941) köszöntötte — a „Honnan jövünk? Mik vagyunk? Hová tartunk?” természettudományi kérdését kívánta modellezni. Azt is tudták bizonyítani, hogy magam meg Kühnelt-Leddihn művét kaptam kölcsön. Mindebből lett „a népköztársaság megdöntésére irányuló szervezkedésben való tevőleges részvétel” — akár 15 évnyi börtönfenyegetéssel. Mostanában láthattam csak dokumentumként, hogy a belsőreakció-elhárítás hírhedten keményvonalas országos belügyi főnökének, Hollós Ervinnek az írásbeli parancsa kellett ahhoz, hogy beidézzenek és aláírassák: beismerem. És tudomásul veszem, hogy egyelőre — most — a hatóság büntetőjogi figyelmeztetéssel él velem szemben. Proletárvoltom szüzességét így vesztettem el. Lehet, hogy erre fel egy kizsákmányoló osztályidegen is kiütközött belőlem? Mindenesetre a „politikailag megbízhatatlanok” sorában dossziém lett a politikai rendőrségnél, ami követett Budapestre.
Az egyetemen filozopteri érdeklődésemet észrevette a kommunista filozófiai tanszékvezető. Szobájába invitált. S az ablakhoz vonulva a túloldalon székelő titkosrendőrségre mutatva, együttérzéssel csak ennyit mondott: vannak, kik másként gondolkodnak, Varga elvtárs — s ezért nem lehetek demonstrátor sehol a karon. Ezért váltam csupán de facto demonstrátorrá, de gyakorlatilag második tanszéki munkássá a jogelméleten hallgatóként.
S végzéskor, hogy megmentsenek, segítettek fel a jog legfőbb kommunista urához, Szabó Imre akadémikushoz, ki többszörös meghallgatásom után — s elképzelhető legnagyobb kiváltságként ekkor — az MTA Állam- és Jogtudományi Intézetébe kutatóként befogadott.
E lebukás más okból is jót tett nekem. Mert ráébresztett újból a nyers valóra: másoknál mindig többet kell felmutatnom, s ha lenne még célom is, úgy magamba visszahúzódó életet élnem, hogy ezt szolgálhassam vagy elérhessem.
Éjjel-nappal kutattam. Megnősültem, önálló kiscsaládként a pécsi után fővárosi albérletekben nyomorogtunk. Ami csak fokozódott, amikor — igazgatóm ennyit tudott kijárni az MTA elnökénél — társasházi öröklakásvásárlás jogához jutottunk. Még dühödtebben kutattam, publikáltam, hogy valamicskét javíthassak a fölénk torlódó adósságtól reménytelen helyzetünkön. Rokontalan magányban született meg, majd nevelődött Pécsről távol szakadva két gyermekünk.
Minden munkánk hivatalosan a marxizmus–leninizmus jegyében született, ez azonban az „antimarxizmus” melletti nyílt kiállás kerülendőségénél többet gyakorlatilag nemigen jelentett. Egy kötelező frazeológia ernyője alatt ki-ki saját kutatásának megfelelő irányban, eszmekörben vagy háttérfilozófia „kritikai kontextusában” munkálkodhatott. Elméleti kutatásainknak nem kellett találkoznia napi politikai gyakorlattal. Teoretizálásunk absztraktsága egyébként is Thomas Mann nehézkességén túlmenő nyelviséget követelt. Senki sem várta el, hogy a Népszabadság édeskésen hazug retorikáját írásainkban megjelenítsük. Nincs sorom, írásom tehát, amelynek akár tárgyszerű szóhasználata, akár érdeme ma vállalható ne lenne. Ezért is jelenhettek ismét meg, és éppen a Szent István Társulattól gondozott Jogfilozófiák sorozatomban. Gúzsba kötve kellett-e táncolnunk? Visszatérő kérdés volt ez hozzám az 1980-as években Olasz- vagy Franciaországban, majd Amerikában. Nos, egy-két moszkvai s kelet-berlini, kiadói szerkesztés ürügyén szövegemet átíró intermezzót kivéve magában a birodalomban elismert szerző lettem, mert újat, érdekeset és relevánsat, s igazolhatóan mondtam. A másik térfélen még inkább, mert a rettegett diktatúrától jöttön bár, mégis leginkább őket izgató megoldatlanságokra válaszoltam. Kodifikációs (1979), Lukács- (1981) s néhány további könyvem angol változata változatlan aktualitással ma is alapműként hivatkozott euro-atlanti világunkban s Tokiótól és Pekingtől Johannesburgon át Buenos Airesig.
Mintha valami időközben beérett volna: nemzetközi publikációim nemcsak hazai kiküldetéseket harcoltak ki, de neves centrumoktól kezdeményezett meghívásokat eredményeztek. A rendszerváltásig tartó negyed évszázadból talán öt évet is meghaladóan voltam külföldön, leghosszabban Ausztrália, Japán és Skócia fővárosában, valamint a Yale berkeiben az Egyesült Államokban.
Másodállásban tanítani ugyan politikai eszmetörténetet és a Marx Károly Közgazdasági Egyetemen a hitbuzgó kommunista filozófiai vezető személyes kérésére kezdtem, de mihelyst külső óraadóból tanszéki belsővé kívántak avanzsálni, inkább távoztam. Ám amellett, hogy az Országgyűlési Könyvtár jogi gyűjteményének rendbetételén közel két évtizedet munkálkodtam, szakmai másodotthonra az Eötvös Loránd Tudományegyetemen leltem. Szemináriumi hallgatóimból számosan tűntek fel az MDF-kormányzatban ismert tisztviselőkként. A rendszerváltáshoz közeledve történetesen épp a mai kormánygárda jogászöregjei jártak az én szemináriumaimra. Aktívak voltak, legkevésbé a tananyagra, inkább saját vélekedéseimre kíváncsiak. Külön kurzusokra hívtak hát szakkollégiumukba. Nékik született az, amit saját karunkon továbbfejlesztve A jogi gondolkodás paradigmái címen tizenhat éven át jogelméleti főtárgyként tanítottam.
Távoli útjaimról voltam éppen visszavedlőben, mikor a rendszerváltási folyamat lezajlott. Az MDF pártközpont kiürült — a parlament, kormány, alkotmánybíróság szívta fel embereit. Így kezdtem tángálni az MDF külügyi bizottságát, majd a jogit. Utóbbiban akkor tűntünk ki, amikor kiálltunk — ez a pár fős testület, és nem a parlamentben székelők — a taxisblokád jogellenessége taglalásával. Sikerrel próbáltam feljegyzést juttatni a miniszterelnökhöz a kórházba, hogy szó sincs polgári engedetlenségről: ez SzDSz-kitaláció, hazugság. Innen vezethetett utam a Miniszterelnöki Tanácsadó Testülethez, ahol több éven át úgyszólván nappalomat s éjjelemet töltöttem.
Doktrínája bármiféle konstruált társadalomépítésre a másik tábornak van. Saját oldalunk a már beváltként hagyományozódottnak a mindenkori feltételek közti újraképzésén munkálkodik. Ennek tudatában stratégiai és nemzetbiztonsági kérdéseken tűnődtünk. Az intézményes buktatókon. Vitáztunk, hazai s külföldi missziókkal telt az időnk. Három évem naplója napi tíz-tizenkét órányi sávban egy-egy napra tucatnyi tanácskozást, találkozást, ügyet rögzít: a megoldandók egyszerűen omlottak egymásra. Személyes sikereim közt volt a Magyar Atlanti Társaság s a Batthyány Lajos Alapítvány létrehozása, a Magyar Szemle indítása, a katolikus, majd református egyetemek létrejöttén bábáskodás. Éveken keresztül koncipiáltam egy akkor világelsőnek ígérkező CD-ROM/Hungary ügyét, mely egyetlen diszketten történetesen a magyarságra vonatkozó tudás angol összanyagát rögzítette volna, esetleg csatolva a Világkiállítás belépőjéhez; ez kormányzaton belüli alkalmatlanságok okán maradt sajnos félbe.
Katolikus egyetem? Miért? Nos, nemzetstratégiai prioritásként azért, hogy azonos hitű és értéket valló középosztály kerekedhessék ki iskolarendszerünkből, otthonosságot biztosítva óvodás kortól a tudományos fokozat megszerzéséig. Több volt a szándékban, mint egyházi intézményesedés egyszerű támogatása. Nemzeti újjáépülésünkhöz szükségesnek tartottam, hogy intellektuális hagyományaink, a kereszténységünkben ápolt értékek közvetlenül beépülhessenek tudományos önreflexiónkba. Abban is biztos voltam — s változatlanul remélem —, hogy a haza gazdasági belakását majd kulturális belakás és lelki újraigényesedés követi, azaz a kereszténység iránt tömegigény fog majd jelentkezni.
S az egyetemalapítás hátterében mi állott? Legrövidebben szólva: egy jóra kiéhezett társadalmi közösség. S mögötte egy fél évszázados üldözésben kivéreztetett egyház, állapotának megfelelő akcióképességgel. Ilyen társadalmi háttérből kezdtek indulni naiv kezdeményezések. A szociális munkára alapozást szolgálták volna; a jó ügy buzgalma ellenére azonban visszhangra nem lelhettek. Hosszabb idő vajúdása nyomán kezdett kiforrni egy bölcsészkari terv, s ezt kísérte az egykori Pázmány Péter Tudományegyetemből megmaradt teologicumtól kiinduló kánonjogi származtatás formulája. Mihelyt ez felsejlett, maga az Antall-kormányzat minden ága-boga megmozdult, civil buzgás is keletkezett vallási kötődéstől függetlenül, s a kormány legkülönfélébb szegmenseiben a gondolat eufóriája tetté kezdett érlelődni. Az áttörést az hozta meg, amikor — indokolt kezdeti elvi és gyakorlati ellenkezése ellenére — miniszterelnökünk meggyőzhető lett, hogy a majdani Pázmány Péter Katolikus Egyetem akarásával tegye meg hivatalos látogatását Egerben, az akkori püspökkari elnök palotájában. Miniszterelnökségi, tanácsadó testületi, oktatás- és művelődésügyi, igazságügy- s pénzügyminisztériumi ülések garmadája igyekezett ezután az alkalmas forma megtalálásával előfeltételeket teremteni. Egyházi képviselővel nem gyakran találkoztunk, merthogy bizalmukat s támogatásukat eleve megelőlegezték; s különben is, a tényleges berendezkedés — költségviselés, akkreditálhatóság — ügye mind kormányzati készséget feltételezett. Sikere pedig közös örömünnep lett.
Ekkor fordultam miniszterelnökömhöz, hozzájárulását kérni, hogy a négy református püspöknél hasonló elszánást magam kezdeményezhessek. Üzenetem egyértelmű volt: minden akkreditáció csak szigorú lehet, de kormányzatunk egyetemalapításban őket is szívesen segítené. Komoly belső és külső ellenállás volt egyházi és egyházközeli köreikön belül is. Végül is Budapesten székelő, híresen literátus püspökük vállalta fel s vitte sikerre ügyüket, amiben mindvégig kemény vitapartnerként segédkeztem.
Jogi karunk létrehozása már hivatalos ellenszélben történt. Az ütközetek lépésről lépésre zajlottak, miközben alapító dékánunk hajthatatlansága olykor nemkívánatos gátakat maga is létrehozott.
Indulásunk lelkesítő volt, s még inkább a jogbölcselet mint indító tárgy. Reggeltől estig kezdő helyünkön, a Ménesi úton munkálkodtam; többekkel együtt évekig anélkül, hogy renumeratioval induló gyenge büdzsénket terheltük volna. Sokáig elkelt az a segítség, amit Horváth Attila mai professzortársunkhoz hasonló akkori fiatalok Zlinszky Jánosnak leginkább könyvtáralapozásban nyújtottak. Magam mindebben részt vettem; ezeken túli feladatom még egy nemzetközi támogatói kör létrehozatalának megkísérlése volt.
Új örömforrásként láttam e feladatokat. Miután, visszatekintve, kis kölökként három éven keresztül zsúfolt templomok miséit Bach-művekkel záróan végigorgonáltam, mutáló semmihangom respondumaival. A bányászlét veszélyvállalása büszke belső tartást adott. Idegen fórumokon az ottaniak anyanyelvén saját eszmefuttatásokkal tudóstársakat ezek igazáról meggyőzni bátorításként hatott. Miniszterelnökségen átérezni, hogy egy új országindításban bármely lépésünk kockázattal jár, de stílusteremtő erővé is válhat, komolyságot biztosított. Katolikus jogi karunkon mindaddig, míg a rutinírozó intézményesedés le nem nyeste spontán kezdeményezések tömegét, nagyszerű pillanatok eufórikus örömét élhettem át. Hallgatóim, köztük a levelezők, korábban érkeztek s későbben távoztak, mert élvezni akarták a pezsgést, amit maguk is csiholtak. Kutatószemináriumom — Jogállami átmenet — mintegy félszáz féléven át tartott, számos folytatással meghirdetetten, mert a kitartani akarók csak így járhattak vissza éveken át. Számosan gondolkodásépítőnek, vitakultúrát aktiváló oly közügynek tekintették, hogy legmesszibb megyékből éveken át látogattak vissza hétről hétre otthon felelős pozíciójú levelezők, csakis ennek alkalmaiért utazgatva. S a többünk által szervezett könyvbemutatók? Egyedül elérhető a földszinti csarnok volt, de az zsúfolásig megtelt. S a nappalisok estéje mivel telt? Hívtak közeli magánlakásokba, ahol tucatnyian éjszakába nyúló beszélgetéseket igényeltek. Mintha ismét a tett láza éledt volna fel, pontosan amiért Kühnelt-Leddihn regénye annak idején elragadott — a pillanat láza, amit utoljára évtizeddel korábban még a Bibó Szakkollégiumban élhettem át. Rengeteg név és filozófiai példázás. És mégis, A jogi gondolkodás paradigmái nehézségével szembenézve, a siker boldogságával vívódtak első félévesek; noha ma talán nem mernék vele előhozakodni a kilencedikben sem. Államvizsgáink, míg a tételesjogok ki nem szorították a tanrendből, a tanulás fáradsága mellett leginkább intellektuális felnőtté válásukról tanúskodtak. Arról, hogy értékelték, mert akarták a tudást. Ahogyan mai kormányférfiaink és asszonyaink még a Bibóban bátorítottak: akarják, ami érdemes. S ha többé teszi őket, meg fognak küzdeni érte.
Szerencse fia, ki genezisben vehet részt. Mikor alapítónk a dékánságból távozott, még számos évig maradtam dékánhelyettes, a kari könyvkiadás és könyvtárépítés bizottsági szervezője, erőteljes nemzetközi kapcsolatteremtő. Hiába fordíthatom ma egész napomat kutatásra, állandó időzavarban el sem tudom képzelni, hogy annyi üggyel bajlódva s annyit utazva akkor miként maradhattam egyáltalán termékeny s talán nem érdektelen szerző.
Tanításom nem ki-ki egyéni tanulásának kiváltását célozta. Háttérproblémázással próbáltam iniciálni a jelenlétükkel engem megtisztelőket abba, hogy a felvetődő kérdések komolyságát felismerjék, és aktiválják magukat azok újra- és újragondolására. Ismereteket, eredményeket nem sulykoltam. A megoldásokat mint eleve átmenetieket igyekeztem közössé tenni, mint amik általuk is formálódtak. Amit számosan megéreztek, az az alkotó dinamizmus felszabadító ereje lehetett. Ebből fakadhatott, hogy amíg doktorhallgatókat még taníthattam, többnyire vagy régi hallgatóim voltak, vagy ők kezdeményezték, hogy látogatóként eljárhassanak nappali szemináriumaimra is.
A személyiség varázsa nélkülözhetetlen a tudományok művelése során. A jogtudományok terén is szükség van intuícióra, arra az alkotó látásmódra, amely a kreativitást – a szellem szárnyalását – összeegyeztethetővé teszi a tudomány addigi eredményeivel. A kutató és oktató professzor színes egyénisége jelenik meg Varga Csaba professzor úr ma is aktív munkálkodásában. Fentebb közreadott gondolatai a kívülállóval is megsejtetik az általa művelt tudományterület vonzó voltát. Példáját adják annak, hogy a szaktudományos specializálódás szűk mezsgyéjét tágabb horizontúra lehet szélesíteni. S ez a szemlélet csak gazdagíthatja a tudományos eredményeket.
*
Az alábbiakban hadd következzék néhány vers az ifjúkornak az emlékezésben említett időszakából:
Álom
Álom lett a hajnalom,
tébolyult, vad álom:
a Végtelenség lelohad,
a Halált muzsikálom!
– Utolsó vacsorák
és legutolsó fények
tört zamatját vesszük csak
s adjuk az éjfélnek,
a sötét, hideg tűznek.
Átadjuk kincsünket,
lényünket egy szűznek,
S megfogadjuk érte
őt: azt, aki kérte
becses testünket. Vége. –
Megvadult az alkonyom,
elpihent egy álom,
fejemben reszket a lég.
Hideg van most, fázom.
Monotonon…
Monotonon, élettelen
Folynak el a napjaim,
Rég csókolt már aranymúzsám,
Rég pihentem karjain.
Oly őrjítő, buta e lét,
Ezek a vad telek, fagyok;
Csak marcangolom magamat:
Egy ócska gép vagyok.
Karácsony
Csendes lányok járnak
Karácsonyon éjjel
Szelíd szűzi árnyak
Csendes békességgel:
Hátha jön az Isten.
Véres ember-árnyak
Szétfutnak az éjben
Karácsonyra várnak
Dühödt kétkedésben:
Nem kacag az Isten.
Miért nézel...
Miért nézel rám merengve,
Miért kérded, nem dereng-e
hajnal és szép napsugár?
Kialudt most minden csillag,
Nem ég, csak a hószín csillog
és a tüzes szembogár.
Dal a habokról
Tükörhabok csillám fején
alálva néz az éj.
Míg ríva rívunk kergetőzve
jő az éj a nagy homály —
aranyvedrünket mind kiissza —
megnyugszol te meg én is.
Hangok II.
hallod a hangok
a süllyedő hangok
harangok csendje
cseng
és bongnak a hangok
a hajnali hangok
s az éji gong de-
reng
Ősz
Megyünk a mélység láthatatlan csont-sebe
űz e fénykörön
dalol a hajnal lángsugára fénytelen
arccal kérkedőn
Megyünk az élet újra éled nárciszpompák
jajja száll
a nyár-virágok fénye rebben s porba fúl
a láthatár.
Versszakok
Nagyszerű ködök villanásnyi foltján
keresztet tűz az éjszaka
egy ámbrától ittas ökör fejére
Ballagnak a rongyos parasztok
s ökrük fején gőzölgő jellel
hódítják a világot
Imádság
Uram
alabástrom közönnyel elnyűtt éjszakán
és hideg szájak viharzó poklán
hol ajak ajakba kést döf és szúr
kiáltok feléd
Szegény a szenvedő
hogy boldog a boldogult
s ím az oltár buja virágok
szédelgő hada közt űzi szelíd játékát
körülmetélve pénzzel és szóval
fekete csuhával s elfojtott vággyal
dallal didergő rémmesékkel
Uram
ítélj ítéltessek meg
legyek bár szamarakkal országodban
ne ne gyilkolj és ne vedd vissza mit adtál
fényt a szememben és kecses oldalamon
hisz nékem adtad szeretettel
hogy őrjöngjek és lássam
valóban szabad akaratom van e
Uram
ne gyilkolj és ne nézz reám bambán
hisz úr vagy te és nem a gyilkosom
én vagyok az ökör s bamba őrült
te vagy az mind s én is így vagyok
ne nézz reám mert elkergetnek
félek mégis társtalan vagyok
fordulj el tőlem de ítéltess
Uram félek
imádkozom
Uram, erős legyél
Adj kenyeret, uram, hogy ereimben viselhessem a világot,
adj keblet, uram, hogy tejem legyen s én is termő legyek,
adj nőt, uram, hogy létemet megfelezhessem és megújíthassam egy asszony által,
adj ajkat nékem, hogy mindig kérhessek:
légy villám, uram, hogy cikázhass és véled korbácsolhassak,
légy villám, uram, hogy fényes és erős legyél,
légy egy hatalmas szem, hogy mindig láthassalak s megkérdezhessem tőled:
utóvégre miért is teremtetted a világot?
Egy pedig a montserrati bencés kolostorból, 2007-ből:
“I have always been
what you should have had to become
in sky, on earth and everywhere
where humaneness is to arise”
No voice, no response is heard
on what the message would be,
unless birds singing, earthquakes erupting signal
what Godness can transsubstantiate into
For we may be notified
how to behave and which way to believe
as if deafs were amused
by syrens perfectly harmonised
Happy are you, poor man, to listen to as if you could
catch more than senseless moves
until God graces you
with mind made kindred and able to decypher
What are we for? Who we are?
Mostly untold with all rest remaining vague
in terms of certainty but unambiguous enough
to live honestly in peace and providence
És végül egy, egy komoly orvosi beavatkozás előttről, Dombóvárról, 2011 nagyhetén
Számadás
Dies irae, dies illa,
Solvet sæclum in favilla,
Teste David cum Sybilla.
Létünk véletlen,
csak múlásunk törvény,
s közben, mi van, kölcsön.
Egyetlen lehetőség:
sáfárkodni itt-társakért.
„Porból vagy, és porrá leszesz.”
Nem hoztunk, nem is viszünk semmit:
mi volt, vagy lett, marad;
az ember csak kapottból gazdálkodhat.
Sors, istenek, Teremtő Atyánk: fellebbeznél?
Válasz mi lehetne más, mint puszta öröm:
úgy élni, hogy számot adni
szintén magadhoz méltó legyen?
Élheti az élet éltét,
csak el ne veszítse esélyét:
tudni, hogy csupán szolgál –
ki adta, ki rendelte,
Világ Uraként teremtette.
Pater Noster, qui es in caelis:
sanctificetur Nomen Tuum.
Amen.
