Varga Ádám szerint egy XXI. századi jogász ismérve, hogy rendelkezik a komplex látásmód képességével. Erről, a pandémia pszichés oldaláról, és az egyetembe vetett hit fontosságáról beszélgettünk Az online oktatás mesterei sorozatunk soron következő részében.
Mióta tanít a Pázmányon? Tapasztalatai alapján, milyen képességekkel kell rendelkeznie egy XXI. századi oktatónak?
2012 óta oktatok alkotmányjogi és közigazgatási jogi tárgyakat, jelenleg adjunktusként. A kezdetektől úgy gondolom, hogy az oktató elsősorban a személyiségével és az elkötelezettségével tudja megnyerni a hallgatókat. Ha ők elhiszik nekem, hogy valóban olyan témákkal fognak találkozni a kurzusokon, ami nekik is fontos, akkor már félig nyert ügyem van. Fontos az is, hogy partnerként, kollégaként tekintsünk egymásra.
A modern oktatási módszereket többé-kevésbé igyekszem alkalmazni (évről évre alkalmazkodnom kell az újabb generációk igényeihez), de elsősorban a megértésben szeretnék segíteni. Egy átlagos egyetemi hallgatónak jó az olvasáskészsége és a rövid távú memóriája is, így önmagában az anyag „leadása” nem sokat lendít a felkészülésén. Ellenben a gyakorlatból még keveset tapasztaltak, ezért valamennyire az oktató szemével látják a jog világát, ami nagy felelősség. Nekem mindig az a célom, hogy a hallgatók az összefüggéseket értsék meg és próbálják saját magukat is (persze sokszor az én példáimon keresztül) beleélni egy adott témába. Azt szoktam tanácsolni, hogy nem elsősorban okiratokat kell megtanulniuk szerkeszteni (ezt bármelyik munkahelyen gyorsan el tudják sajátítani, ha értik a rendszert) és nem jó, ha a fejükben tantárgyak szerint, mereven elválasztják az ismereteket. A körülöttünk lévő világot elsősorban komplexitásában kell szemlélni, ehhez pedig a jogrendszert is összefüggéseiben érdemes megérteni.
A pandémia számos kihívást állított az egyetemi közeg elé. Egyik pillanatról a másikra kellett új felületeket megtanulni mind a tanároknak, mind a hallgatóknak. Hogyan lehet adaptálódni egy ilyen helyzethez?
Azon a napon, amikor bejelentették az online oktatást, épp az elsőéves hallgatókkal volt mentortalálkozóm. Nagyokat pislogtunk a hír hallatán, és fogalmunk sem volt, hogy mi következik ezután. Természetesen, igyekeztem őket megnyugtatni, de én sem tudtam, hogy mire kell majd felkészülnünk. Az online oktatásra való átállás nekem pszichésen elég megterhelő volt: nagyon szokatlan egy képernyőnek beszélni és gyakorlatilag saját magamat látni. Technikailag viszont mégis könnyűnek mondhatom, mert az ezzel foglalkozó egyetemi kollégák elképesztően nagy és fantasztikusan jó munkát végeztek. 1-2 hét alatt kiépítették a Microsoft Teams rendszert és segítettek megtanulni az UniPoll működését is – innentől már csupán alkalmazkodni kellett az új körülményekhez. Mára pedig, szinte természetesnek érzem azt, ami az elején idegennek hatott.
A jogtudomány elsajátításának alapja a személyes jelenlét és tapasztalás. Miképp lehet átültetni az online térbe a jogrendszer összetettségét, fogalmait?
Személy szerint arra törekszem, hogy online is hasonló színvonalú órákat tudjak tartani, mint élőben. A személyes jelenlét hiányát leginkább olyan általános kérdéseknél érzem, mint a közösség összetartásának nehézsége és az interakció csökkenése. Jelentősen megnehezíti a helyzetet, ha nem tudok reflektálni arra, ami óra közben történik, vagy esetleg nem látom a hallgatók reakcióit. A vizsgákon is teljesen más személyesen, egy térben lenni – ezt nem pótolhatja az online megoldás.
Tulajdonképpen, ha a kikapcsolt kamerákhoz szólok, az olyan, mint egy tévés közvetítés. Az elmúlt időszakban sosem tettem kötelezővé a kamerák bekapcsolását (mivel ennek számos nehézsége lehet), de mindig igyekeztem ösztönözni rá a hallgatóimat. Nem magam miatt, hanem azért, hogy egymást lássák. Ez nagyon sokat számít.
Milyen visszajelzések érkeztek a hallgatók felől? Ők hogyan élték meg ezt a közel másfél évet? Mennyire lehetett fenntartani a kommunikáció személyességét az órák során?
Azok alapján, amiket én hallottam, ők is nehezen élték meg a pandémiát. Csak elképzelni tudom, hogy – különösen egy mostani első- vagy másodéves hallgatónak – micsoda elképesztő nehézség lehetett ez az időszak. Úgy vettem észre, hogy az empátia szerepe talán még nagyobb lett az online térben: a hallgatók őszintén örülnek, ha kíváncsiak vagyunk a problémáikra és az együttérzést is nagyon értékelték. Összességében úgy gondolom, a tanulóink derekasan helytálltak, én pedig mindig igyekeztem az elmúlt időszakban kifejezni, hogy azonosak a céljaink: együtt próbáljunk túl lenni a nehézségeken.
A személyességet természetesen nehéz így fenntartani, de nem lehetetlen. A TDK ülések kifejezetten erősen mutattak rá arra, hogy közös szándék esetén, egészen kiválóan lehet online is együtt dolgozni.
Mi volt a legnehezebb és/vagy legkönnyebb pontja az elmúlt időszaknak?
Nagyon hiányoznak a folyosói beszélgetések és a terem hangulata. Nehéz volt közösségként együtt dolgozni, ehhez komoly erőfeszítések kellettek. A legkönnyebb dolog a technikai része volt, hiszen csak elindítottam a programot és bárhonnan meg tudtam tartani az óráimat.
Mi motiválta a napi munkában? Illetve hogyan tudta a hallgatók motivációját fenntartani? Volt erre valami praktikája, rutinja?
Voltak nehézségek (főleg az említettek), de a magam részéről azért különösebben nem inogtam meg, inkább hálás vagyok, hogy egészségesen átvészelhettük a családommal ezt az időszakot. A hallgatókat azzal igyekeztem motiválni, hogy mindig éreztettem velük, hogy nincsenek egyedül, megértem a problémáikat. Sokat segített, hogy én sem rejtettem el a tökéletlenségeimet. Fontos, hogy a tanulók is lássák, hogy néha én is „bénázom": nálam is rossz lehet az internet, vagy épp elrontom a képernyő megosztását, stb.
Összességében hogyan látja az elmúlt időszakot? Elsajátított esetleg valami újat a pályájáról, önmagáról vagy esetleg a hallgatókról?
Nehéz volt, hullámvölgyekkel tarkítva, de együtt egészen jól átvészeltük ezt az időszakot. Technikailag biztosan sokat fejlődtem, sőt, bizonyos elemeket szívesen megtartanék a későbbiekben is (pl. egyes helyzetekben a hibrid események egészen hatékonyak is lehetnek). Emberileg szerintem empatikusabb lettem, és biztosan jobban tudok saját magamon is nevetni, mint korábban.
Van valami olyan kedves történet, amely jó emlék marad mind Önnek, mind a hallgatóknak?
Az OTDK után volt egy online beszélgetés a versenyzőinkkel és opponenseinkkel, ahol az egyik hallgatónk azt mondta, hogy neki másodévesként (tehát alig volt még személyesen az egyetemen) a közös felkészülés adta vissza az egyetemi létbe vetett hitét. Nagyon meghatódtam.
Általánosságban is úgy érzem, illetve ezek az alkalmak is azt igazolják, hogy amennyiben van közös akarat, akkor még online is össze lehet kovácsolni egy nagyszerű közösséget.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Varga Ádám
