Dr. Erdődy János dr. Zlinszky János meghívására hallgatóként lett gyakorlatvezető, 2002 óta oktat, megbízott előadói feladatkörétől indulva immár docensként erősíti a Kar szakmai közösségét. Azt vallja: az oktatás kulcsa a gyors adaptivitás a jelen kihívásaihoz.

Mióta és milyen tárgyakat tanít a Pázmányon? Tapasztalatai alapján milyen képességekkel kell rendelkeznie egy XXI. századi oktatónak?

Zlinszky János már hallgató koromban kiválasztott, és meghívott gyakorlatvezetőnek, majd 2002-ben végeztem a jogi karon, azóta tanítok oktatói minőségben: a doktori tanulmányok alatt megbízott előadóként, ezt követően tanársegédként, később adjunktusként, jelenleg docensként. Az elsődleges tárgyam a heti négyórás „Római jog” kurzus, ezt El Beheiri Nadja professzor asszonnyal megosztva tartjuk. Ehhez társul heti egy óra szeminárium vagy gyakorlat. Emellett magyar- és idegennyelvű szabadon választható tárgyakat is tanítok, valamint részt veszek a Nyelvi Lektorátus tevékenységében, illetve a Gradus ad Facultatem hallgatói csoport képzésében is.

A kérdésben a „XXI. századi oktató” kifejezés túlzottan szűkítő. Aki oktat, elsősorban adaptív kell, hogy legyen. Mindig az adott helyzethez szabottan kell oktatni.

A pandémia számos kihívást állított az egyetemi közeg elé. Egyik pillanatról a másikra kellett új felületeket megtanulni mind a tanároknak, mind a hallgatóknak. Hogyan lehet adaptálódni egy ilyen helyzethez?

Röviden válaszolva: gyorsan. Annak idején egy hetünk volt arra, hogy megismerjük azokat a rendszereket, amelyeket jelenleg is használunk. Hangsúlyos, hogy csak a megismerésre nyílt lehetőség. Beletanulni hosszabb idő. Ez csak úgy megy, ha az ember kísérletezik azzal, hogy az egyes keretrendszerek mire képesek: így lehet felfedezni a rendszerek működési mechanizmusait, funkcióit és hasznosságát. Egy idő után ezeknek a használatában is kialakulnak bizonyos rutinok, pontosan úgy, mint ahogyan a jelenléti oktatás keretében is megvan mindenkinek a klasszikus rutinja. Fontos látni, hogy az egyetemi oktatók főszabály szerint nem részesülnek szervezett pedagógiai képzésben. Ennek következménye, hogy a tárgyait mindenki nagyban-egészben annak a hagyománynak megfelelően tanítja, ahogyan azt a „mesterétől”, a professzorától annak idején látta. Ehhez a hagyományozott módszerhez társulnak az egyéni elképzelések, a saját tapasztalatból származó módszerek. Ezekből tevődik össze az egyes oktatók metódusa, amelynek középpontjában a szakmaiság áll. Amikor egy tárgyat tanítunk a hallgatóknak, sok más szempont mellett az lebeg a szemünk előtt, hogy bizonyos szakmai ismereteket átadjunk a hallgatóknak. A módszerek ehhez a törekvéshez igazodnak. Amikor adaptálódunk az online oktatáshoz, akkor is az áll a középpontban, hogy online formában ugyan, mégis ugyanazokat a szakmai ismereteket, ugyanazon a színvonalon adjuk át.

Milyen visszajelzések érkeztek a hallgatók felől? Ők hogyan élték meg ezt a közel másfél évet? Mennyire lehetett fenntartani a kommunikáció személyességét az órák során?

A hallgatói visszajelzések mindig vegyesek – a vélemények sokfélék. Az órák során nem nagyon jut idő arra, hogy azt kérdezgessük: jó lesz-e így? Fontos a hallgatói visszajelzés megléte, és az is, hogy azután az ezekből a véleményekből leszűrhető tapasztalatokat igyekezzünk beépíteni az oktatásba. Azonban ennek is megvan az ideje; ez az oktatói munka hallgatói véleményezése. A hallgatók a kurzus végén, visszatekintve tudnak véleményt mondani. Közben kérdezgetni őket nem biztos, hogy a legjobb megoldás. Arról, hogy a hallgatók miként élték meg az elmúlt másfél évet, őket kell megkérdezni – amit én el tudnék mondani erről, az csak másodkézből való információ lenne, ennek pedig kétes az értéke.

A személyesség fenntartása érdekes kérdés: alapvetően annyira lehetett fenntartani, mint a jelenléti oktatásnál. Aki részt akar venni az órákon, az részt vesz jelenlétiben is és online is. Aki csak ímmel-ámmal van jelen, úgy áll hozzá, hogy más is hozzáférjen, annak szintén mindegy, hogy jelenlétiben vagyunk, vagy online. A gyakorlatokon és a szabadon választható órákon a csoportlétszámból eredően könnyebb megszólítani a hallgatókat. Az előadásokon nem. Igaz, meglátásom szerint nem is ez az előadás célja. Vállalom persze, hogy ezzel a véleményemmel egyedül vagyok, de én olyan szisztémában nevelkedtem, ahol az előadásra úgy mentünk, hogy az előre kijelölt fejezeteket elolvastuk a könyvből, így az előadás érthetővé vált. Ott jegyzeteket készítettünk, amit a gyakorlatra átnéztünk, és ha kérdés merült fel, ott feltettük. Ez persze nem zárta ki (és nem zárja ki ma sem), hogy az előadó is kapjon kérdést. Jelenléti oktatás során a hallgatók gyakran tesznek fel kérdést az előadás után. Ezek többségében megerősítést váró kérdések, arra vonatkoznak, hogy jól értették-e az előadáson elhangzottakat. Ezt hasznosnak tartom, mert ha valahol félreértés merül fel, azt rögtön lehet tisztázni, így nem tanulja meg rosszul a hallgató. Az előadások interaktivitásának is van helye, de ez megint nagyon helyzetfüggő. Annyi biztos, hogy az online előadásoknál a személyes jelleg hiánya annyiban nehézség, hogy nem látunk szemeket, nincs visszajelzés arról, értik-e a hallgatók, vagy sem. Azt sem látjuk, hogy mennyire fáradnak egy-egy nehezebb témánál. A jelenléti oktatásban mindig úgy alakulnak az előadások, hogy ott iktatunk be egy pihenési modult, ahol szükség van rá. Az online előadások esetében csak az a hüvelykujj szabály működhet, hogy 20 perces közökkel tartja az ember az előadást: 20 perc, amíg a téma szempontjából alapvető, fontos ismereteket, összefüggéseket átadjuk, után be kell iktatni egy pihenési modult egy anekdotával, kulturális, nyelvi vagy tudománytörténeti érdekesség segítségével.

A jogtudomány elsajátításának alapja a személyes jelenlét és tapasztalás. Miképp lehet átültetni az online térbe a jogrendszer összetettségét, fogalmait?

Ez az állítás meglehetősen sommás; nagyban-egészben minden tudományterületre igaz lehet, semmi olyan specifikus tartalom nincs benne, ami a jogra, mint diszciplínára, igaz lenne. Annyit azért érdemes látni, hogy ugyan tudományegyetem vagyunk, mégsem lesz minden hallgatónk tudós. Ha ez így lenne, akkor a doktori iskola közel annyi hallgatóval működne, mint ahányan az alapképzésben részt vesznek. A valóság nem ez. A képzési és kimeneti követelmények meghatároznak bizonyos attitűdöket, képességeket, ismereteket, amelyekkel a végzett hallgatónak rendelkeznie kell. Ezek alapján a feladatunk minimálisan az, hogy a hallgatókat felkészítsük azoknak az állásoknak a betöltésére, amelyekhez az állam- és jogtudományi oklevél szükséges. Persze van élet a KKK-n túl is, tehát vannak a jogszabályon túli célok is; itt jön be a képbe a tehetséggondozás. Katolikus egyetemként fontos feladatunk a hallgatók szakmai nevelése is; ezt leginkább jellemző módon a tananyagba építve lehet megvalósítani.

Sok más mellett, a felsőoktatás egyik célja (szerintem), a kritikus értelmiségi képzés. Ez elsősorban önképzés. Az év kezdetén gyakran mondom a hallgatóknak, hogy a helyzet olyan, mint amit a Gyűrűk Urában Galadriel mond Frodónak: „A Hatalom Gyűrűjét hordozni magányos feladat, Frodó, a Megyéből. Ha te nem tudod, hogyan teljesítsd, nem tudja senki." A legjobb az lenne, ha ezt varázsütésre minden hallgató megértené. Sokan megértik, „veszik a lapot” – mondhatnánk pestiesen. Rajtuk lehet érezni a tudatosságot, a törekvést arra, hogy haladjanak előre, méghozzá a saját erejükből. Nekik az oktatók segítséget adnak, igyekeznek vezetni őket, egyengetni az utat fejlődésük során. Sajnos, vannak, akik viszont úgy vélik, hogy ez üres szövegelés. Az ember nekik is megpróbálja átadni azt, amit a többieknek, de ha valaki eleve elveti a fenti gondolatot, akkor minduntalan csak várja a sült galambot, és nem veszi észre, hogy neki magának kellene többet beletenni a felkészülésbe. Könnyen belátható, hogy ha valaki nem tanulja meg az anyagot, az akkor sem fogja tudni letenni a vizsgáját a félév végén, ha a félév során az oktató a feje tetejére áll. Vagyis bármit megpróbálhatunk, a vége az, hogy a hallgatónak kell megtanulnia az anyagot. Erre mondom, hogy ez egy magányos feladat, más nem tudja helyette megtenni. Mindez persze nem mentesíti az oktatót annak a kötelezettsége alól, hogy szakmai és módszertani szempontból is fejlessze saját magát, és azt az anyagot, amit tanít.

Mi volt a legnehezebb és/vagy legkönnyebb pontja az elmúlt időszaknak?

Őszintén szólva, nem szoktam ezen gondolkodni. Amikor az adott pillanatban van egy helyzet, akkor azt ott és akkor kell kezelni, megoldani, stb. Utólag nem szoktam azzal foglalkozni, hogy különféle szempontok szerint címkézzem az eseményeket.

Mi motiválta a napi munkában? Illetve hogyan tudta a hallgatók motivációját fenntartani? Volt erre valami praktikája, rutinja?

Van egy feladatom, ezt kell, hogy teljesítsem. Annak idején a gimnáziumi magyartanárom, dr. Jelenits István azt mondta egy vele készített interjúban: úgy kell tanítani, hogy a gyerek leessen a székről. Ha a hallgató érzi azt, hogy az oktató szereti azt a tárgyat, amit tanít, van benne szenvedély, érdeklődés a téma iránt, akkor ő is könnyebben azonosul a feladattal, hogy most bizony ezt és ezt a tárgyat meg kell tanulni. Ugyanígy: ha a hallgató azt érzi, hogy a tudás megszerzése szempontjából szükséges az óra, amire jár, akkor jó helyen vagyunk. Talán nem vagyunk rossz helyen, ha úgy tanítunk, hogy a hallgató azt érezze, hogy minden egyes kihagyott órával csökken az esélye a vizsga letételére. Ennek nevelési célja is van, hiszen így érzi annak a súlyát is, hogy ő egyetemi polgár. Vagyis jó esetben nem csak annyit fog látni az egyetemi polgár létéből, hogy mit várhat el az intézménytől, hanem ráébred arra is, hogy saját magától mit kell, hogy elvárjon.

A hallgatói motivációt fenntartani nem tudom – ez nagyjából annyiféle, ahány hallgató van. Az érdeklődést és a figyelmet viszont fent lehet tartani – pontosan azzal, ha „átjön” az oktató érdeklődése. A másik, hogy a hallgatónak sikerélményt kell adni. De azt is éreznie kell, hogy ez úgy nem megy, ha ő nincs ott, nem összpontosít. Szintén gimnáziumi példa, amit a latintanárom, Stéhli Ferenc csinált annak idején. Amikor a declinatiókat (névszóragozás) tanultuk, eltetetett velünk mindent a padról. Amikor kérdeztük, hogy mi ennek az oka, azt mondta, hogy bármi elvonhatja a figyelmet. Ha pedig félig másra figyelsz, akkor csak félig foglalkozol azzal, ami a dolgod. Ezt talán nem ártana mindenkinek észben tartani. Szép dolog a ma annyira divatos „multitasking”, de nem mindig hatékony.

Összességében hogyan látja ezt az elmúlt időszakot? Elsajátított valami újat a pályájáról, önmagáról vagy esetleg a hallgatókról?

Több értékes tapasztalatot is szereztem. Az mindenképpen érdekes, és megéri a továbbiakban is kísérletezni vele, hogy miként lehet az online oktatás során használt módszereket és eszközöket hatékonyan integrálni az oktatásba. Ugyanígy a hallgatókról is számos ismeretet szereztem.

Van valami olyan kedves történet, amely jó emlék marad mind Önnek, mind a hallgatóknak?

A hallgatók számára kedves emlékekről őket kellene megkérdezni. Ami biztos, nekem több is van – hirtelen nem is tudnék választani közülük.

Készítette: PPKE Kommunikáció/Horváth Lenke
Fotó: PPKE JÁK