Szabó Péter egyetemi tanár, a Kánonjogi Posztgraduális Intézet (KJPI) elnöke. Mivel az Intézet nem folytat graduális képzést, az állami jogszabályok nem teszik lehetővé a fakultás megjelölés használatát. A kánonjogi kari jelleggel felruházott Intézet doktori képzése autonóm kánonjogi doktori program keretében kapcsolódik a PPKE hittudományi doktori iskolájához.
Professzor úr, a KJPI hol helyezkedik el az egyetemi struktúrában?
A Kánonjogi Posztgraduális Intézet, vagy a Kánonjogi Intézet (ahogyan röviden nevezni szoktuk) tulajdonképpen a PPKE két karának együttműködéséből fakadóan fejti ki tevékenységét. Az Apostoli Szentszék által 1996-ban jóváhagyott szabályzata szerint öt tanszékből áll. Ezek közül négy a Jog- és Államtudományi Karhoz (JÁK) tartozik, míg az ötödik – alapításánál és betagozódásánál fogva rangjában talán az első helyen említendő – a Hittudományi Kar (HTK) kánonjogi tanszéke. A JÁK kötelékébe tartozó kánonjogi tanszékek a következők: alkotmányjogi, anyagi jogi, ide tartozik a szentségjog és a vagyonjog, a közigazgatási és az eljárásjogi tanszék. Ezek a JÁK-on belül is külön intézeti szervezeti egységet alkotnak. A KJPI-nek eszerint nincsenek sem a két kartól elkülönülő saját tanszékei, sem közvetlenül alkalmazott oktatói. Utóbbiak munkajogi szempontból ugyancsak vagy a JÁK, vagy a HTK állományához tartoznak. A Kánonjogi Posztgraduális Intézet a mondottak alapján a PPKE fakultásjogú karközi szervezeti egysége.
Miben jelölhető meg az Intézet sajátos küldetése?
A kánonjog a teológia és a keresztény filozófia mellett a szent tudományok egyik fő területe. A KJPI küldetése a szakemberképzés, továbbá az egyházjog hazai művelése és hozzáférhetővé tétele. Ennek fontosságát akkor érthetjük teljes mélységében, ha a kánonjog egyházban betöltött összetett szerepét is pontosan értjük.
E küldetésnek – a KJPI fentebb említett közege miatt – a kánonjogi ismeretek civiljogi szféra felé történő közvetítése is jelentős eleme. Egyetemünk Jog- és Államtudományi Kara tavaly ünnepelte fennállásának 25 éves évfordulóját. E fakultáson ez idő alatt mintegy tízezer civil jogász szerzett kánonjogi ismereteket. Úgy vélem, a joghoz való viszony szemszögéből igencsak előnyös, ha egy civil jogász nemcsak a pozitivista megközelítést ismeri, hanem egy magasabb princípiumok szerint rendeződő szakrális szemléletmód logikáját is.
Érdemes megemlíteni, hogy a JÁK-on végzett kánonjogi ismeretekkel is rendelkező jogászok közül jelentős számban kerültek az államigazgatásba. Ennek köszönhetően – szerény mértékben – a KJPI tevékenysége a hazai közszférára is hat.
Ezek szerint a Pázmányon tanuló valamennyi joghallgató elsajátítja valamilyen szinten a kánonjogot?
A teológiai és a jogi képzés esetén igen. A kánonjogi tanulmányok a JÁK tanrendjében több kötelező kurzus formájában szerepelnek. Ez persze nem jelenti azt, hogy a jogászhallgatók kivétel nélkül mélységében érdeklődnének e téma iránt. E tantárgycsoport a katolikus hit alapjait felvázoló bevezető kurzussal indul. Erre is szükség van, mert a hallgatók között sokan alig rendelkeznek vallási ismeretekkel. A hit lényegi elemeinek hiteles közvetítése egyetemünk katolikus jellegéből is fakadó kötelezettség. Emellett azonban a minimális hittani ismeretek az egyházjogi tárgyak megértéséhez is nélkülözhetetlenek. Az Egyház belső fegyelme ugyanis, mint köztudott, természetéből adódóan a kinyilatkoztatásra épülő, a hittartalom által kezdetektől lényegileg meghatározott! Ezt a bevezető tárgyat a ’90-es évek végén néhány szemeszter erejéig magam is tanítottam. Jó húsz éve azt tapasztaltam, hogy ezek az új ismeretek – a vizsgakötelezettség teljesítésén túl – a hallgatók egy részénél a hit felé vezető út első lépéseit is segítették. Ez minden bizonnyal ma is így van.
A hittani bevezető mellett a jogászhallgatók egy-egy kurzus erejéig kánonjogi alapismereteket, egyházi alkotmányjogot és házasságjogot tanulnak. Ha a jog pusztán önmagában keresi végső igazolását (mint a tiszta pozitivizmus esetén), az óhatatlanul jogi relativizmusba torkollik, sőt a jog nemritkán ideológiák manipulatív játékszerévé silányulhat. E jelenségre napjainkban egyre több aggasztó példa mutatkozik. Pusztán tiszta jogi okoskodásra támaszkodó, igencsak vitatható nézetek „megfellebezhetetlen értékként” jelennek meg. Ezek olykor az emberi természetből felismerhető elemi evidenciákkal sem egyeztethetőek. Ezért a keresztény antropológia alapvetéseire talán sosem volt akkora szükség, mint napjainkban. Ha a civiljogász hallgatóban kánonjogi tanulmányai révén erősödik az a meggyőződés, hogy – a jog tisztán jogi legitimációja helyett – a világi jogrendnek is javára válik, ha az magasabb princípiumok szerint szerveződik és értékelődik, a JÁK szakrális jogi stúdiumai már elérték céljukat. Az egyházjog tanulmányozása így korunk joggal kapcsolatos éleződő problémáinak megoldásához is hasznos támpontokat nyújthat.
Hogyan összegezhető a kánonjog Egyházban betöltött szerepe?
A jogi előírások biztosítják az Egyház küldetésének keretrendszerét, sőt a hármas krisztusi küldetés mentén azok az Egyház egész életét átjárják. Leírják annak szerkezetét és működési rendjét, a központi hatóságoktól kezdve, az egyházmegyén keresztül a plébániákig, a szerzetes intézményekig. A kormányzati rend szabályozása mellett ugyanez mondható el a tanítói és a megszentelői küldetésről is. Az igehirdetéstől a hitoktatáson, a nevelés-oktatáson keresztül a szentségek ünnepléséig és vételéig, az anyagi javak felhasználásáig valamennyi egyházi tevékenységnek van jogi-fegyelmi vetülete. És a maga sajátos eszközeivel természetesen az egyházjog ugyancsak figyelmet fordít az előírások megtartásának szavatolására, illetve a jogok védelmére is.
Ma különösen is fontos azonban látnunk, hogy a kánonjognak – a mindennapokat rendező tételes jogi szabályokon túl, sőt gyakran azokban elrejtve – van egy ősibb és alapvetőbb funkciója is, ami az Egyház önazonosságának megőrzésében áll. Ez utóbbi az úgynevezett strukturális vagy intézményes jogon keresztül érvényesül, ami nem más, mint az egyházfegyelem legősibb rétege, azon lényegi egyházszerkezeti elemek összessége, melyek közvetlen krisztusi akaratra, illetve apostoli rendelkezésekre vezethetőek vissza, s mint ilyenek, lényegüket tekintve örök érvényűek. Az egyházfegyelem időszakonként – érdekes módon körülbelül 400 évente – igen jelentős átalakulásokon esik át. Ez szükséges ahhoz, hogy az Egyház a változó körülmények között is eredményesen közvetíthesse az Evangéliumot. Az egyházszerkezet alapstruktúrái és funkciói ugyanakkor kezdettől meghatározottak. Éppen ez az állandóság biztosítja a krisztusi tanítás hiánytalan megőrzését és továbbadását a folytonosan változó világ közegében.
Mit jelent ez konkrétan?
Az apostolok életében a hit tisztaságát személyes jelenlétük és tanításuk biztosította, a későbbi generációk idején azonban nélkülözhetetlenné vált az ezt hordozó, eleinte csak embrionális formákban jelen levő lényegi egyházszerkezet kibontakoztatása. Lassanként így kristályosodott ki a püspöki szolgálat, a péteri hivatal, az előbbiekhez kötődő, helyes értelemben vett szinodális funkció, a tanítóhivatal, vagy az egyház szentségi struktúrájának és örök missziós küldetésének tudata. E funkciók nélkül, melyek elidegeníthetetlen jogi arculattal és meghatározottsággal is rendelkeznek, az Egyház a szakadatlanul változó körülmények között nem lehetne a krisztusi tanítás biztos közvetítője, s így az üdvösség eszköze. Ilyen értelemben nyilvánvaló, hogy a kinyilatkoztatásban gyökerező „intézményes jog” a katolikus identitás garanciája. Ez persze pontosan értendő: az intézmény természetesen nem válthatja ki a Szentlélek e téren betöltött elsődleges szerepét, ellenkezőleg: annak éppen szolgálatában áll. Érdekes, hogy a katolikus és ortodox doktrína az egyházszerkezet ezen eredeti meghatározottsága terén nagyfokú összhangot mutat, ha a hangsúlyok egyes lényegi intézmények szerepét illetően néhol eltérőek is közöttük.
Az egyházjogon belül melyek azok a területek, amelyek közelebbről érintik a hívek életét?
Az egyik legfontosabb szegmens kétségtelenül a szentségi jog, hisz a szentségek az isteni kegyelem különleges közvetítői. Fontos azonban tudatosítani, hogy ezek szerepe nem csak az egyes hívek szemszögéből jelentős. A keresztség erejében válik az ember az Egyház tagjává, s így egyházi jogalannyá. Ám a beavatás két másik szentségének is jelentős egyháztani szerepe van. A trentói korban a szentségek szerepét többnyire nem közösségi, hanem individuális szemszögből értelmezték. Így elhalványult annak a tudata, hogy az egyházi rend mellett a beavató szentségeknek is lényegi egyházszerkezetet alakító funkciója van. Az utóbbi időben a bérmálással kapcsolatban is egyre nyilvánvalóbb ez az aspektus. E szentség, a Szentlélek ajándékának sajátos formája, nemcsak az egyén hitét erősíti, hanem az Egyház állagára is kihat! Ugyancsak fontosak a gyógyulás szentségei. A gyónás esetén ez evidens. Mára a betegek kenetét is új fényben látjuk. Újra előtérbe került ennek medicinális hatása. A világjárvány elhúzódása e régi-új funkció előtérbe kerülését csak erősítheti.
A szentségi kegyelem a hitélet és így az üdvösség tápláló forrása. Ennek tükrében a kánonjog állandó feladata, hogy állhatatosan kutassa, vajon a mindenkori hatályos egyházfegyelem valóban optimális mértékben teszi-e hozzáférhetővé e kegyelmi erőforrásokat? Ha figyelembe vesszük, hogy természeténél fogva a bérmálás, az eucharisztia, de a betegek kenetének vétele sem igényli az értelemhasználat előzetes elnyerését, az iménti kérdésfelvetés – különösen az antik egyházi gyakorlat tükrében – aligha akadémikus.
A hívek a hétköznapi életben a szentségjog mellett leginkább a szoros értelemben vett (ceremoniális) liturgikus joggal találkoznak, ha talán ez nem is mindig tudatos. A liturgikus könyvek és egyéb közös ceremoniális előírások kiadása a római katolikusoknál az Apostoli Szentszék jogköre. A népnyelvi fordítások gondozása a püspöki konferenciák feladata. A keleti katolikus liturgikus könyvek szerkesztése és kiadása viszont – római felülvizsgálat beiktatásával – az érintett sajátjogú egyházakra tartozik. (Érdekesség, hogy ez utóbbival azonos szabályozás él a milánói ambrozián rítusban is.)
És a házasságjog?
Az előbbiekkel szemben ez egy olyan jogterület, amivel a hívek elvileg csak igen ritkán találkoznak. Normál esetben egyetlen házasságkötésre kerül sor, ami végleges. Ennek ellenére a házasságok érvényességének vizsgálata – a házassági köteléki per – sajnos sokakat érint, s számukra érthetően e jogterület igen fontosnak bizonyulhat. Ferenc pápa idején új házassági eljárási törvények is napvilágot láttak (2015). E reform célja az, hogy a tényleges érvénytelenség kimutatása lehetőleg hatékonyabb és gyorsabb lehessen.
Nem közvetlenül a házasságjogot érintő kérdés, ám érdemes megemlíteni, hogy a Püspöki Szinódus két alkalommal is foglalkozott a szabálytalanul újraházasodottak eucharisztiához bocsáthatóságának kérdésével. E téren az erkölcsi cselekedetek morális megítélésének rendszerében mutatkozó hangsúlyeltolódás kezdett körvonalazódni, ami konkrétan a deontológikus szemlélettől a teleológikus irányába történő elmozdulásban jelentkezik. Ez a törekvés mindenesetre nagyfokú óvatosságot igényel, mert egyoldalú előtérbe kerülése könnyen a relativizmus irányába hathat. Érdemes megjegyezni, hogy a saját hibáján kívül elhagyott házastárs helyzetének rendezésére (ami az egész kérdésfelvetés egyetlen indoka) egy ősi szent kánon – Nagy Szent Bazil 9. kánonja – az előbb említett értelmezési manőver nélkül is nyújt némi támpontot, ami miatt további tanulmányozást érdemelne.
Vannak más területek is, ahol új egyházi törvények születtek?
Meglepően sok ilyen van. A teljesség igénye nélkül, például új apostoli rendelkezés szabályozza a Püspöki Szinódus intézményét (Episcopalis communio, 2018). Ez többek között kilátásba helyezi, hogy egy előzetes konzultáció formájában a világegyház híveit is érdemben bevonják a közös reflexióba. Ennek megfelelően – a szinodális összejövetel szorosabb eseménye mellett – nagyobb jelentőségre tehet szert az azt megelőző előkészítő folyamat. E törekvés összhangban áll a II. Vatikánum krisztushívőkről szóló tanával, amely szerint a keresztségből fakadó küldetésük révén ők is aktív szereplői az Egyház életének. Ezen elv gyakorlati megvalósítása azonban nem egyszerű, amíg nem világos, hogy a puszta evilági közvéleményt és az egyháztagok hiteles megnyilatkozásait milyen eljárás révén lehet egymástól megfelelően elkülöníteni.
Nem kevésbé jelentős a Római Kúria reformja, mely kezdettől a jelen pontifikátus egyik fő célkitűzése. A folyamat eddigi lépései tucatnyi központi szervet érintettek. A témára vonatkozó egységes szerkezetbe rendezett törvény kiadása azonban évek óta várat magára. Az eddig hozzáférhető elemzések szerint ez annak is betudható, hogy az átalakítás nemcsak a kuriális szervek kapcsolatát, hanem a központi hatóság és a részegyházak egymásközti viszonyát is érintheti.
A fentiek mellett a büntetőjog átdolgozása is említést érdemel. Ez a gyakorlatban sokáig elhanyagolt területnek számított. Újabban viszont mindinkább a figyelem középpontjába kerül. A büntetőjog átalakítása még Szent II. János Pál pápa idején, a m.p. Sacramentorum sanctitatis tutela(2001) kiadásával kezdődött. E reform legutóbbi állomása a latin egyházi törvénykönyv büntetőjogi részének átfogó átdolgozása, mely éppen napjainkban ért révbe.
Milyen kapcsolatrendszer mutatkozik a kánonjog és a világi jog között?
A kérdés több szemszögből értelmezhető, ennek megfelelően a válasz is többrétű. A két terület viszonya történelmi távlatban is sok találkozási pontot és kölcsönhatást mutat. A belső egyházjog és az államegyházjog kapcsolatának antik példái a „nomokánon” gyűjtemények. A kánonjog önálló tudománnyá válásában később meghatározó szerepe volt a római jog középkori oktatásában kialakított tudományos módszere egyházi közegben lezajló adaptálásának (XII. sz.). Az egyház szuverenitásának védelméhez a római jogból kölcsönzött elemek is hozzájárultak. Ámde az egyházfegyelem is hatott a világi jogra, különösen a középkori ius commune rendszerén keresztül. A kánonjog a jogtudományi princípiumok teológiai-erkölcsi alapelvek révén történő alátámasztásában is fontos szerephez jutott.
A hatályos jogban is mutatkoznak kapcsolódási pontok. A kánonjog –szuverenitásának hangsúlyos őrzése mellett – olykor utal az egyes országok civil szabályozására, illetve arra is adódik példa, hogy a világi törvények követését ajánlja, sőt esetleg egyenesen „kanonizálja”, azaz belső egyházi jogrendjébe is beemeli azokat. A kánonjog a világi jogban érvényesülhet nemzetközi megállapodásokon keresztül is. Nem utolsó sorban a kánonjog újra inspiráló hatást fejthet ki szakrális jellegéből fakadó elméleti megfontolásai révén is. Ezek egy egyoldalúan pozitivista beállítottságú jogrend finomítása terén – ha mutatkozik rá némi nyitottság – ma újra különösen hasznosak lehetnek. A jog érvényesülése szemszögéből érdekes tapasztalat lehet például, hogy a kánoni előírások külső kényszerítő hatalom nélkül, pusztán belső lelkiismereti meggyőződésből fakadóan is képesek érvényesülni!
A kánonjog sajátossága a külső és a belső fórum megkülönböztetése. Hogyan értsük ezt?
A kifejezéspár a XVI. századra nyúlik vissza, noha a lelkiismereti fórum fogalmát már Aquinói Szent Tamás is alkalmazza. Ez a kettősség magának az Egyház természetének kétarcú, azaz egyszerre látható (társadalmi) s ugyanakkor láthatatlan (kegyelmi) jellegéből ered. A kánonjog, a hívek üdvössége érdekében, mindig a valóság lehető legpontosabb beazonosítására törekszik. Ezért nem elégedhet meg pusztán a jogilag közismert (vagy legalábbis bizonyítható) tények figyelembe vételével. Ez utóbbiak ugyanis olykor csak a vélelmekre épülő látszatot fejezik ki, ami nem tükrözi hűen a tényleges – nyilvánosan azonban az emberi képességek hiányából adódóan nem mindig bizonyítható – valóságot.
Érdemes megjegyezni, hogy a belső fórum természetével kapcsolatban az új kodifikáció igen fontos pontosítást, mondhatnánk fordulatot hozott! E fórumot hagyományosan „lelkiismereti fórumnak” nevezték, s úgy tekintettek rá, mint ami individuális jellegű, azaz pusztán a hívő Istennel való viszonyát írja le, s így végső soron nem jogi természetű, hanem morális kategória. A hatályos egyházi törvénykönyv viszont szándékosan kiiktatta a félrevezető „lelkiismereti” jelzőt. A belső fórum is jogi jellegű. Egy jogi jelenség külső vagy belső fórum elé sorolása eszerint – szemben a joghatósági hatalom és a fórumok korábbi kettős természetéből fakadó jogi/lelkiismereti dichotomiával – ma pusztán attól függ, hogy az nyilvános-e (illetve legalábbis bizonyítható-e), avagy, ellenkezőleg, rejtett jellegű, azaz bizonyítására nincs törvényes lehetőség. Előfordulhat például, hogy egy házasság a beleegyezés rejtett – pl. külsőleg bizonyíthatatlan színlelésből fakadó – hiánya miatt volt eleve érvénytelen. Ez esetben a kötéskor színelő fél később magán úton és titokban is megadhatja a köteléket létrehozó házassági beleegyezést. E példából is kitűnik, hogy a belső fórum nem pusztán lelkiismereti kérdéseket érint, hisz az itt leírt eljárás következtében egy pusztán vélt házasság helyébe – az utólagos belső fórumon zajló érvényesítés nyomán – egy jogilag érvényes házasság lép.
Kik vehetnek részt a kánonjogi doktorképzésben?
A képzésbe teológiai vagy civiljogi végzettséggel rendelkező személyek léphetnek be. Ha a teológiai végzettség nem egyetemi szintű – például a jelentkező hittudományi főiskoláról érkezik, ahol nem kapott egyetemi szintű teológiai bakkalaureátusi fokozatot –, akkor első lépésként kánonjogi mesterképzésre van lehetőség. A hallgató ennek sikeres lezárása után kerülhet át a doktori ciklusba. A jogi diplomával érkezőknek a hiányzó teológiai ismereteiket is pótolniuk kell ahhoz, hogy az Egyház jogrendjében elismert kánonjogi tudományos fokozatokat szerezhessenek. Ezek egyike a kánonjogi licenciátus. Ezzel a végzettséggel gyakorlatilag bármilyen emelt szintű kánonjogi ismereteket igénylő egyházi pozíció betölthető, az egyetemi oktatói szférát leszámítva. A másik fokozat a kánonjogi doktorátus (PhD). Ez utóbbi fokozat elnyeréséhez – jó minősítésű licencia fokoztat esetén – legalább további egy év szükséges.
Mit szeretne az egyházjog iránt érdeklődőknek üzenni?
Fontos, hogy lehetőleg minél több alapos kánonjogi ismeretekkel rendelkező tagja legyen az Egyháznak. Ez nemcsak az intézmények szakszerű működtetése szempontjából szükséges, hanem azért is, mert a jog egyházbeli szerepének pontos értése az egyházfegyelem önkéntes elfogadását is segíti. A kánonjog érvényesülése – és így az Egyház rendeltetésszerű működése – mögött a hívek egyházi ismeretei és hitbeli meggyőződése az egyetlen valódi hatóerő. Erre pedig különösen is nagy szükség van az olyan jelentős átalakulások idején, mint amilyeneket évtizedünk is egyre inkább tükröz. Ennek belátása remélhetőleg újra az elmélyült kánonjogi tanulmányok iránti érdeklődés növekedéséhez vezethet.
Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: Szabó Péter
