A magyarság őstörténetét napjainkban is rejtélyek övezik, ennek köszönhetően pedig sokan érdeklődnek a téma iránt. Az ezzel kapcsolatos feltárások felíveléséről, az eredetünk megismerésének fontosságáról, és a XXI. századi régészet kihívásairól beszélgettünk Klima Lászlóval, Egyetemünk oktatójával.
Már lassan második éve tanít Egyetemünkön. Ebből adódik a kérdés: hogy érzi magát nálunk? Milyennek látja a pázmányos hallgatókat?
Jól érzem magam a Pázmányon, azért is változtattam munkahelyet – az ELTE-n nem így volt. Erről csak részben tehet egykori munkahelyem vezetése, a fő problémát az ELTE alulfinanszírozottsága okozza. A rendszerváltás előtt sem volt rózsás a helyzet, de az elmúlt 30 évben ‒ függetlenül attól, hogy milyen kormánya volt Magyarországnak, az ELTE helyzete folyamatosan romlott. Itt, a Pázmányon, minden feltétel adott a nyugodt oktató- és kutatómunkához.
37 évig tanítottam az ELTE-n többnyire magyar és finnugor szakos hallgatókat, az elmúlt évtizedben pedig már régészet és történelem szakos hallgatókat is. A Pázmányon régészet szakos hallgatókat tanítok. Megfigyelésem szerint, a speciális tanulmányokat folytató diákok ‒ és idetartoznak a régészet szakos hallgatók is ‒, minden egyetemen erősen motiváltak. Nagyon meg vagyok elégedve a pázmányos régészhallgatók hozzáállásával, érdeklődésével, tanulni vágyásával.
Régészként és nyelvészként számos olyan kutatási területen dolgozik, munkálkodik, amely valamilyen formában a magyar őstörténethez kapcsolódik. Hogyan állnak jelenleg ezek a kutatások? Mennyire ágaznak szét ezek a területek vagy esetleg mennyire vonhatók egybe? Milyen irányba mutatnak/tartanak?
A magyar őstörténet kutatása felívelő korszakban van. Ez nem kis részben Türk Attilának, tanszékünk vezetőjének az érdeme. Kiépítette, illetve felélesztette a szakmai kapcsolatokat az őstörténetünk iránt érdeklődő oroszországi, ukrajnai és moldovai régészkollégákkal. E kapcsolatrendszer szinte minden nap eredményez valami újdonságot. Egyre több, a magyarsággal kapcsolatos lelőhelyet és régészeti leletet ismerünk meg, és ezeknek a lelőhelyeknek és leleteknek a tanulmányozása és elemzése is szintet lépett. Ez részben a természettudományos vizsgálatok növekvő számának köszönhető, részben pedig annak, hogy több lelet, nagyobb ívű áttekintésre ad lehetőséget, eurázsiai környezetbe helyezi és teszi értelmezhetővé a magyar őstörténetet. Az őstörténet-kutatás másik, rendkívül gyorsan fejlődő ágát a genetikai vizsgálatok jelentik. Az Eötvös Loránd Kutatási Hálózat Bölcsészettudományi Kutatóközpontján belül, immár önálló Archeogenetikai Kutatóintézet működik és nagyon aktív a Magyarságkutató Intézet Archeogenetikai Kutatóközpontja is. Az új eredmények némileg átírták a honfoglalás előtti vándorlás időrendjét, illetve a genetikai kutatások révén képet kaptunk a honfoglaló népességet alkotó emberek őseiről – még a magyarság kialakulása előtti időkből is.
A magyar őstörténet történelmünk egyik, ha nem a legérdekesebb időszaka. Hogyan vihető közel ez a korszak a történelem iránt érdeklődőkhöz? Mely elemek emelhetők ki esetleg a jelenleg zajló kutatásokból?
Őstörténetünk rejtélyei, a honnan jöttünk, kik vagyunk kérdése minden magyar embert foglalkoztat. Meggyőződésem, hogy a fiatalokat elsősorban ezek a kérdések irányítják a történelem felé, ez az, ami megfogja őket, még akkor is, ha később esetleg a történészi pályát választva, más korszak kutatói lesznek. Szerintem az őstörténetünk iránti érdeklődés, születésünktől fogva mindannyiunkba bele van kódolva. Nekünk tanároknak és egyetemi oktatóknak az a feladatunk, hogy ezt az érdeklődést tudományos mederbe tereljük, megismertessük az érdeklődőkkel az őstörténet-kutatás módszereit és legújabb eredményeit. A jelenleg zajló kutatásokból az új régészeti és genetikai eredményekre kell figyelnünk. A régészeti adatok azt igazolják, hogy a magyarság néppé válása Nyugat-Szibériában zajlott le, elődeink onnan indultak a Kárpát-medencébe vezető útjukra. A genetikai adatok szerint a honfoglaló magyarság igen vegyes eredetű népesség volt: dél-uráli, nyugat-szibériai és belső-ázsiai elemek alkották. Azon dolgozunk, hogy az új régészeti és genetikai adatokat ne egymás ellenében, hanem egy közös elmélet keretében értelmezzük.
A Pázmány adjunktusaként miképp látja a régészeti képzés helyzetét a felsőoktatásban? Miért egyedi a Pázmány ezen a területen? Mit tud nyújtani a frissen jelentkező fiataloknak?
A Pázmányon a Tématerületi Kiválósági Program keretében nyertem alkalmazást előbb adjunktusként, majd pedig tudományos főmunkatársként. A régészeti képzés minden magyar felsőoktatási intézményben magas színvonalú. Az egyes intézmények képzési profilja különböző: mindenhol vannak speciális képesítést nyújtó képzések, így a Pázmány Régészettudományi Intézetében is. A saját kutatási területemnél maradva: jelenleg csak a Pázmány nyújt magyar őstörténeti képzést a régészhallgatók számára. Reméljük, hogy egyre több fiatalt fog vonzani ez a lehetőség.
Ön szerint milyen képességekkel kell rendelkeznie a jövő régészeinek? Milyen új kihívások elé állítja őket a modern technológia? Mit tanácsol számukra?
A jövő régészeinek alapos természettudományi ismeretekkel kell rendelkezniük, szorosan együtt kell működniük a természettudósokkal a régészeti leletek értékelésében. A régészet az egykori életet akarja rekonstruálni, ehhez pedig a régésznek nyitottnak kell lennie az egész világra. Gyűjtenie kell az információkat az élet minden területéről, mert soha nem tudhatja, hogy mire lesz szüksége egy régészeti lelet vagy régészeti jelenség értelmezése során.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Mandiner
