Az online oktatás mesterei sorozatunk Pünkösty András gondolataival zárul, aki szerint motivációjának kulcsa a hallgatók iránti érdeklődés és a folyamatos fejlődés iránti vágy.
Mióta és milyen tárgyakat tanít a Pázmányon? A tapasztalatai alapján milyen képességekkel kell rendelkeznie egy XXI. századi oktatónak?
Az első lehetőséget az oktatásra 2009-ben kaptam, azóta folyamatosan tartok a JÁK-on EU-jogi tárgyakat, két speciálkollégiumot vezetek az uniós értékek érvényesülésének kereteiről angol nyelven, valamint bevezetést a nemzetközi kapcsolatok elméletébe.
Azt gondolom, kortól függetlenül igaz, hogy a jó oktatónak folyamatosan képeznie kell magát; elsősorban magával szemben kell magasra tennie az elvárásokat, és végső soron a hitelesség lesz az, ami méltóvá teheti feladatai elvégzésre. Kétségtelen, hogy a XXI. században ebben megjelenik a technológiai fejlődéssel való lépéstartás igénye is, illetve, már nem engedheti meg magának egy oktató, hogy kizárólag a szűkebben vett szakterülete nézőpontján keresztül legyen képes értelmezni a folyamatokat.
A magam részéről az egyik legfőbb feladatnak a hallgatók motivációjának fenntartását látom, ami számomra inkább jelenti az érdeklődés és a dolgok mögöttes mozgatóinak megértése iránti igényt, mint adott esetben a jó vizsgajegy megszerzését. (Szerencsére az előbbiből következik az utóbbi, de az utóbbihoz kerülőutakon is el lehet jutni, kiváltképp az online világban.) Ezzel együtt váratlan felismerés volt számomra – mintegy három éve egy konkrét egyetemi előadáshoz köthetően –, hogy ezt a generációt már nem biztos, hogy azzal segítem legjobban, ha ráirányítom a figyelmet az egyre jobb kérdések feltevésének fontosságára. Hiába próbáltam, akár kiprovokálni a kritikus gondolkodást, be kellett látnom, hogy annak alapvető feltételei, az elfogulatlan információ felismerése, valamint az ahhoz való hozzáférés – és így általában a megbízható vonatkoztatási pontok hiányoznak. Ezen nem segít sem a nyilvánosság kereteinek átalakulásával járó információözön, sem pedig az, hogy a hazai közélet alapvető küzdelme a társadalmi viszonyainkat meghatározó értelmezési keret meghatározásáról szól, amelyben a politikai szférát messze meghaladóan jelentkező „új moralitás” alapján mindenki tudja, hogyan (nem) kell megszólalnia.
A pandémia számos kihívást állított az egyetemi közeg elé. Egyik pillanatról a másikra kellett új felületeket megtanulni mind a tanároknak, mind a hallgatóknak. Hogyan lehet adaptálódni egy ilyen helyzethez?
Emlékezetes tapasztalat marad számomra a járvány kitörésekor mutatott összeszedettség a Kar részéről. A tavaszi szünet előrehozásával két hét haladékot kaptunk az online oktatásra való átállásra, és a felkészült informatikai csapat támogatásának, illetve az egyetemi szinten meglévő tapasztalat átadásának köszönhetően megkaptuk a lehetőséget az online oktatás minőségi megvalósítására – ami azért természetesen így sem megy egyik pillanatról a másikra. Jómagam még nem találkoztam annyi oktató kollégával egyszerre, mint éppen akkor a virtuális térben; továbbá egymás támogatása, a tapasztalatok átadása is példaértékű volt a krízis szülte helyzetben. Nem utolsó sorban a pandémia kikényszerítette azokat a fejlesztéseket, amelyek már jó ideje napirenden voltak.
Milyen visszajelzések érkeztek a hallgatók felől? Ők hogyan élték meg ezt a közel másfél évet? Mennyire lehetett fenntartani a kommunikáció személyességét az órák során?
Az online oktatás összességében a hallgatók számára a legnagyobb kihívás. Ez a fontos időszak, amikor szabadon lehetett volna személyes és szakmai kapcsolatokat építeni, kiesett az egyetemi évekből. Mindemellett a képernyő előtt fenntartani a motivációt, begyűjteni az információt, beosztani az időt, nem kis feladat. De talán még ennél is nagyobb kihívás elhatárolni a digitális kapcsolattartási formák valódi előnyeit és hátrányait. Hasonlóképpen, amikor egy-egy online vizsga alkalmával gyakorlatilag nincs kockázat, vajon nem sokkal nehezebb-e ebben a kiélezett etikai helyzetben megtartani az integritást? Oktatói oldalról nézve az interaktivitás fenntartása még jelenléti oktatásban sem magától értetődő, nemhogy online keretek között. A magam részéről meg tudom érteni azt is, hogy a hallgatóknak nem komfortos naphosszat bekapcsolt kamera előtt ülni, ugyanakkor az sem tartható, hogy valaki „videózás” funkcióban követi az órákat. A jelenléti órákhoz hasonlóan kérdésekkel, együtt gondolkodással, közös jogesetmegoldásokkal igyekszem követhetővé tenni az órákat.
A jogtudomány elsajátításának alapja a személyes jelenlét és tapasztalás. Miképp lehet átültetni az online térbe a jogrendszer összetettségét, fogalmait?
Ez nem csak a jogtudományra igaz, de bármilyen mélyebb ismeret, tudás megszerzése jellemzően valamilyen kapcsolaton belül történik. Persze, tekinthetünk a jogra úgy is, mint terjedelmes információ összesség alapján, az analitikus képesség segítségével meghatározott logika alapján történő értelmező-előíró műveletek összességére, és ebben az esetben a mesterséges intelligencia alapú megoldások hamarosan valóban hatékonyabban oldják majd meg a feladatokat. Ugyanakkor, amennyiben a jogi gondolkodásunk nyitott az absztrakt etikai dilemmákra és közvetlen kapcsolatot kíván fenntartani a folyamatosan változó életviszonyokkal (a jövőre vonatkozóan nincsenek adataink), akkor abban a puszta racionalitáson túl a személyiségünk mélyebb rétegei is szükségszerűen megjelennek. Elengedhetetlen feltétel a kiemelkedő tárgyi tudás megszerzése, mégis életem során azt tapasztaltam, hogy a legfontosabb dolgokat azon személyekkel való találkozásokon és az ő példájukon keresztül tanulhattam el – vagy legalább sejthettem meg –, akik valamiért meghatározóak számomra.
A személyességet a jogi oktatásban nem a vírus kezdte ki először, hanem a tömegképzés maga, amelynek keretei között kezdetektől fogva próbálunk dolgozni. A pandémia mindezt csak fokozta, azzal együtt, hogy persze megjelentek új kapcsolattartási formák, amelyek új lehetőségeket is hoztak magukkal. A következő időszakban azt fogom keresni elsősorban, miként lehet a digitális oktatási formák hatékonyságot növelő megoldásait úgy alkalmazni, hogy közben a személyesség se szenvedjen csorbát. A tömegképzés jelensége azonban túlmutat az én szintemen; az én feladatom az, hogy minél jobban végezzem a munkám. És hálás vagyok, amíg tehetem.
Mi volt a legnehezebb és/vagy legkönnyebb pontja az elmúlt időszaknak?
Az oktatás kétség kívül az első hullámban volt a legnehezebb, amikor kép és hang, illetve bármilyen visszacsatolás nélkül, csupán Neptun-kódokat látva a képernyőn igyekeztünk órát tartani. Ez a fajta monitorral való diskurálás azt hiszem, mindannyiunkat nagyon kimerített. A leginkább felemelő pedig az OTDK-ra való felkészülés volt, amelynek során csupa motivált hallgatóval – ráadásul több kollégával együtt – dolgozhattunk, segítve a részvevőket, hogy az előadásuk elnyerje végső formáját.
Mi motiválta a napi munkában? Illetve, hogyan tudta a hallgatók motivációját fenntartani? Volt erre valami praktikája, rutinja?
Igyekszem lehetőség szerint interaktív órákat tartani, ami persze nagyban múlik a hallgatók hozzáállásán is. A hallgatók érdeklődésének a jele, ha kérdéseket tesznek fel. Ehhez arra is szükség van, hogy készülve érkezzenek az órára, ne ott találkozzanak először a tananyaggal, s így az valóban egyfajta „gyakorlat” legyen. Fontosnak látom azt, hogy a hallgatók kapjanak visszajelzést az előrehaladásról, így például van lehetőség gyakorló jogeset megoldására is. A speciálkollégiumon az együttgondolkodásé a főszerep. Saját minikutatást kell végezni, aminek a produktuma lehet egy esszé vagy kiselőadás – minderről szintén kapnak visszajelzést, de segítséget is hozzá –, hasznos tapasztalattá válhat a későbbikre nézve. A motiváció fenntartására a receptem viszonylag egyszerű: érdekelnek a hallgatóim, és ezt szeretném megtartani.
Összességében hogyan látja az elmúlt időszakot? Elsajátított valami újat a pályájáról, önmagáról vagy esetleg a hallgatókról?
A legizgalmasabb számomra a digitalizáció adta lehetőségek megértése, és azok megfelelő használata. Kétségtelen hozadékai is vannak az új platformok, kommunikációs csatornák és számonkérési formák bevezetésének, de korántsem ennyire egyértelmű, hogy összességében meddig érdemes használni ezeket, és a hatékonyság hol konkurál például a személyesség igényével. Ezzel együtt a hallgatóságot is kihívás elé állíthatja, mert elmosódhat a realitás és annak illúziója közti határ, például akkor, amikor a kapcsolattartásra – még ha jobb híján is, de – a digitális formák válnak alapértelmezetté, vagy amikor „új utak” nyílnak a számonkérések teljesítésében.
Van valami olyan kedves történet, amely jó emlék marad mind Önnek, mind a hallgatóknak?
Időről időre igyekeztem alkalmat teremteni arra, hogy a hallgatók elmondhassák, milyen nehézségekkel szembesülnek az online oktatás során, és ez nekem is segített abban, hogy jobban megértsem a helyzetüket. Egy-egy ilyen alkalommal jó beszélgetések alakultak ki. Emellett emlékezetes marad számomra az OTDK-felkészülés, ami alkalmat adott az elmélyült közös munkára és minőségi oktató-hallgató kapcsolat létrehozására.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Horváth Lenke
Fotó: Pünkösty András Etele
