Bajáki Rita és Báthory Orsolya szerkesztette kötetben több, eddig ismeretlen forrást, fordítást ismerhetünk meg: költészeti, egyháztörténeti, lelkiségtörténeti, irodalmi mozaikok állnak egymás mellett évszázadokon átívelően.
Mi jellemzi az ún. lelkiségi műveket? Besorolhatók-e egyetlen kategóriába, vagy műfajba, avagy itt valójában sok, egymás mellett élő szakrális és spirituális beszédmódról van szó?
A lelkiség ebben az esetben meglehetősen tág fogalom: értelmezésünk szerint egyaránt magában foglalja a szakrálist és a spirituálist, ami a tudományban – a köznyelvvel ellentétben – nem tekinthető szinonimának.
A szakrális jelzőt ugyanis kifejezetten a megszentelt térben zajló istentisztelethez (szűkebb értelemben a templomi liturgiához) tartozó művészeti alkotásokra szokás használni, míg a spirituális arra utal, hogy egy mű isteni ihletettségből keletkezett, mint például az egyéni áhítat, a belső istentisztelet részeként elmondott imádság.
A szakrális és a spirituális művek ott kapcsolhatók össze, hogy a lelkiséghez tartozik minden olyan megnyilvánulás, amely Isten és az ember közti kapcsolat részeként, illetve abból fakadóan jön létre, legyen az „külső” vagy „belső”: szakrális vagy spirituális. Mivel a lelkiség forrását adó, s abban jelentkező és megmutatkozó immanens és transzcendens tapasztalatok és annak külső, szociális kontextusai sokfélék, természetes, hogy különféle művészeti ágakban, például a zenében, képzőművészetben és az irodalomban egyaránt jelentkezhet a lelkiségi tartalom, annak mindkét formájában. Mindezek alapján tehát teljesen világos, hogy itt nem egy különálló műfajról, hanem egy tartalmi alapú gyűjtőfogalomról van szó, amelyhez sokféle műfaj és beszédmód tartozik.
Isten és ember viszonya, évszázadokon át evilági létezésünk igen fontos, ha nem a legfontosabb relációja volt. A premodern ember a lélegzetvétel automatizmusával fordult Istenhez minden pillanatban, és lényegében ennek a kommunikációnak az eszközei, hordozói a lelkiségi alkotások. Mi, a Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoportban a régi magyarországi lelkiség szöveges emlékeit gyűjtjük és kutatjuk: műfajilag az imádságokat, könyörgéseket és elmélkedéseket; a szentmisén és körmenetekben elhangzott népénekeket; valamint az egyházi szónoklatokat, jellemzően prédikációkat. Ehhez jól illeszkedik, hogy Pázmány Péter életművére vonatkozó kutatásokat is folytatunk. A felvilágosodást követően a vallástól való tömeges elfordulás, a szekularizáció miatt jórészt megszűntek azok az értelmezői közösségek, amelyek egyéni vagy csoportos áhítatában fontos szakrális-spirituális funkcióval bírtak ezek a szövegek. Vallási beágyazottságukkal együtt elveszett az a kontextus is, amelyben értelmezhetőek voltak, így nem elég kizárólag az irodalomtörténészi szakma figyelmét felhívni ezen szövegekre, de a laikus érdeklődők számára is el kell magyaráznunk azok korabeli jelentését, jelentőségét.
A szöveges emlékek mellett – amint már említettük –, vannak szép számmal lelkiségi tárgyú zenei és képzőművészeti alkotások is, így a lelkiség egy olyan széles gyűjtőfogalom, amely számos tudományág művelőjének lehet hívószó. Így nem véletlen, hogy lelkiségtörténeti konferenciáinkon az előadók között irodalomtörténészek mellett történészeket, művészet- és zenetörténészeket, néprajzkutatókat és teológusokat is köszönthetünk. Emellett sok laikus is érdeklődik a téma iránt, hiszen a posztmodern erősen profanizálódott, pragmatikus világában sokan hiányként, veszteségként élik meg a szakrális és a spirituális kontextusok háttérbe szorulását.
Hol és mikor kapcsolódik be Itália ebbe a fejlődéstörténetbe? Milyen hatások figyelhetők meg a 18. század végén?
Itália és a Magyar Királyság közti kapcsolatok már nem sokkal államalapításunk után kimutathatóak a lelkiségtörténetben is. Ha a régi magyar történelemben a legkorábbi, Itália felől érkező hatásra gondolunk, (Velencei) Péter király (ur. 1038–1041 és 1044–1046) neve juthat eszünkbe. Akkor is érdemes megemlítenünk őt, ha a lelkiséggel kapcsolatos tevékenysége leginkább az egyházi ügyekbe való beavatkozásra (pl. két püspököt is letett hivatalából) korlátozódott. A képzőművészetekben jelentkező, jelentősebb hatásokat illetően, elsőként Magyarországi Máriát (Maria d’Ungheria; 1257–1323) kell megemlítenünk. V. István magyar király és Kun Erzsébet leánya 1270-ben ment hozzá az Anjou dinasztiából származó Sánta Károlyhoz, aki később Nápoly királya lett. A királynénak köszönhetően számos középkori magyar emlék található ma is Nápolyban, amelyeket Prokopp Mária művészettörténész Horváth Zoltán György fotóival illusztrálva mutatott be egy 2014-ben megjelent kiadványban. Mária királyné fontos szerepet játszott Nápoly építészetében is, így a város egyik legszebb temploma, a saját későbbi síremlékének helyet adó Santa Maria Donnaregina is az ő támogatásával épült. Hogy egy másik művészeti példát említsek: szintén Prokopp Mária mutatta ki az I. Lajos korabeli egyházi freskófestészetben az itáliai (sienai és firenzei) trecento hatását. Hagiográfiai irodalmunkból Assisi Szent Ferenc legendájának a 14. századi Jókai-kódexben fennmaradt magyar fordítását emelhetjük ki. Az itáliai–magyar kapcsolatokra egy másik késő középkori példa a Riminiben egykor kultusszal rendelkező Magyar Boldog Gergely személye. Az egyelőre még nem identifikált magyar prelátus valamikor a 13. század végén, vagy a 14. század első felében élt. Legendáját, valamint hányatott sorsú relikviáit Kovács Zsuzsa vizsgálta, eredményeit egy rendkívül alapos tanulmányban tette közzé az általunk szerkesztett kötetben (Itáliai hatások a régi magyar lelkiségben, Budapest, MTA–PPKE Barokk Irodalom és Lelkiség Kutatócsoport, Eötvös Loránd Kutatási Hálózat, 2020). A kötetnél maradva, Celio Calcagninit, az olasz humanista polihisztort érdemes még megemlítenünk a barokk előtti időszakból: ő például 1518-ban, Egerben az Eucharisztiáról tartott hitszónoklatot, amely beszédet Bitskey István mutatta be tanulmányában.
Rátérve a kérdés második részére, ám maradva az Itáliai hatások a régi magyar lelkiségben című kötetnél: az abban megjelent a tanulmányok nagy része 18. századi vonatkozású. A különféle témákban és nézőpontokból született írások alapján kirajzolódnak a korban jelentkező fontos irodalmi, illetve vallási-lelkiségi tendenciák is. Így például nálunk az iskolai, jellemzően vallási témákat feldolgozó színjátszást szintén nagyban befolyásolták az olasz minták, köztük is legnépszerűbbek az olasz drámaszerző, Pietro Metastasio (1698–1782) darabjai, amelyek Bécs közvetítésével jutottak el hozzánk. (Lásd Dóbék Ágnes tanulmányát).
A század folyamán a katolikus egyházban megmutatkozó törekvés a vallási megújulásra, valamint a hívek penitenciatartásának szorgalmazására, a barokk kegyességi irodalomban talált alkalmas szócsőre – itt is számos itáliai hatást mutathatunk ki. A szerzetesrendeknek fontos szerep jutott a hívek hitéletének közvetlen, illetve a lelkiségi irodalom révén történő alakításában. A pálos Esterházy László, későbbi pécsi püspök például a ferences világi rend itáliai szentje, Cortonai Margit magyarországi kultuszának kezdeményezője volt. A toszkán női szent 13. századi legendájához hasonlóan, a jezsuita Alessandro Diotallevi (1648–1721) műve is az őszinte, töredelmes bűnbánat fontosságát hangsúlyozza a hívek számára. A Szent Ignác-i lelkigyakorlatokból táplálkozó írást a szintén jezsuita Molnár János (1728–1804) fordította magyarra Az igaz penitentzia-tartó bűnösnek eleven példája címmel. Molnár, az akkor még egri püspök, később esztergomi érsek Barkóczy Ferenctől kapta a megbízást a fordítás elkészítésére. (Lásd Száraz Orsolya írását a kötetben.)
A római Collegium Germanicum et Hungaricum szellemisége a 16. századtól ugyancsak nagymértékben hatással volt a magyar lelkiségre. Sárközy Péter tanulmánya a magyar költészet és széppróza megújítója, a jezsuita Faludi Ferenc (1704–1779) írásait vizsgálja abból az aspektusból, hogy a római Collegio milyen szerepet játszott a költő lelkiségi írásaiban.
2020-ban rendezték meg azt a konferenciát, amelynek szerkesztett anyagából megjelent az Itáliai hatások a régi magyar lelkiségben című kötet. Hogyan alakult ki az előadók névsora? Hogyan zajlott le maga a konferencia?
Enyhe nosztalgiával gondolunk a 2020. január 30-ára, hiszen az volt az utolsó olyan alkalom, amikor tényleges jelenléttel rendezhettünk saját konferenciát – ez esetben Olasz hatás a magyarországi lelkiségre címmel. Amikor felmerült a konferencia ötlete, arra törekedtünk, hogy minél szélesebb spektrumát villantsuk föl ennek az izgalmas kölcsönhatásokkal teli kapcsolatnak, így ennek a célnak megfelelően kértük fel az előadókat. A konferencia is, illetve a kötet is igazolja, hogy sok, rendkívül érdekes kutatnivalót rejt magában a téma. A tíz előadásból álló programot a konferencia anyagából szerkesztett kötet elején is közöltük.
Az előadásokból és az azokból megszülető tanulmányokból levonható egy közös következtetés vagy megállapítás?
Azt a következtetést mindenképp levonhatjuk, amit már a konferenciaprogram összeállításakor megfogalmaztunk, hogy nagyon jó ötlet volt a Kutatócsoport részéről ennek a tudományos szimpóziumnak a meghirdetése, illetve az előadók célzott felkérése. Az előadásoknak már a címei is izgalmas témákat sejtettek, és elmondhatjuk, hogy várakozásainkat felülmúlóan érdekes és adatgazdag beszámolók hangzottak el. Az előadók nemcsak új eredményekkel szolgáltak a hallgatóság számára, de új aspektusokat is feltártak a már kutatott témákat illetően, és volt olyan előadás is, amely további, ígéretes vizsgálatokra érdemes párhuzamokat vázolt fel az itáliai és magyar lelkiségi művek vonatozásában. Ilyen volt például Armando Nuzzo előadása, illetve az abból készült tanulmány, amely egy 16. századi antológia olasz vallásos költeményeit hasonlította össze Balassi lelki-poétikai világával. Hipotézis formájában ugyan, de a szerző a Balassi költészetére gyakorolt közvetlen hatás lehetőségét sem vetette el. Mint említettük, voltak előadások, amelyek a már előzőleg is kutatott témákban mutattak fel újabb, olasz vonatkozású eredményeket. Maczák Ibolya például Illyés András prédikációinak itáliai forrásaira hívta fel a figyelmet, Domokos György pedig a podolini piarista rendház alapításáról szóló 1644-ben keletkezett, olasz nyelvű kézirat tartalmáról számolt be. Külön örömünkre szolgált, hogy az irodalomtörténészek mellett a történettudomány művelői is színesítették a konferencia és a tanulmánykötet repertoárját. Szovák Márton II. Lajos halálának itáliai recepcióját mutatta be Benedetto Chiarelli Riflessi morali sopra tragici avvenimenti (Erkölcsi elmélkedések tragikus eseményekről) című művén keresztül. Újdonságokkal szolgált Tusor Péter előadása, illetve tanulmánya is: a szerző a magyar egyház és a Szentszék 1637 és 1685 közötti kapcsolatát vette górcső alá.
Hogyan vihető tovább a konferencia témája? Milyen kutatási mélységei vannak még?
Egyáltalán nem gondoljuk azt, hogy ezzel az egy konferenciával ki is merítettük volna ezt a témát, szerintünk ez a terület még számos kutatási lehetőséget rejt magában. Bízunk benne, hogy már a most megjelent kötet is megtermékenyítőleg hat majd a hasonló vizsgálatokra, és továbbiakat indukál. Az biztos, hogy mind az alapos mélyfúrások, mind a nagyobb összefüggéseket kimutató elemzések révén értékes eredményekkel gazdagodhatunk. Kutatócsoportunk a jövőben is szívesen teremt alkalmakat ehhez a gazdagodáshoz konferenciák, illetve workshopok rendezésével. Egyébként nem egy előadó/szerző jelezte beszámolójában, hogy az általa vizsgált téma további kutatásokat igényel, így egy következő olasz–magyar lelkiségi konferencia lehetősége azon is múlik, hogy ez a szándék realizálódik-e, vagy megmarad a deklaráció szintjén. Addig is vannak további ötleteink a magyar lelkiséget Európából érő hatások bemutatására: például a német–magyar kapcsolatokra fókuszáló kutatásoknak is érdemes lenne egy külön tudományos tanácskozást szentelni.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Bajáki Rita és Báthory Orsolya
