A klerikusszentelések a középkori Orbis Christianus (Keresztény Világ) területén a megszokott események közé tartoztak. A római Kúriában időről időre feltűntek azok a külföldi, köztük a Kárpát-medence területéről származó ifjak, akik az egyházi rend szentségének különböző grádusait kívánták felvenni. A szentelések hátteréről, a korabeli gondolkodásmódról és szertartásrendről Fedeles Tamással beszélgettünk.
A Klerikusszentelések a Római Kúriában a Magyar Szent Korona Országaiból (1426-1523) című kötetben összesen 783 személyről van szó. Miért mentek Rómába felszenteltetni magukat a kisebb vagy nagyobb rendekre? Miért nem itthon tették ezt?
Ennél bizonyosan többen indultak útnak az Örök Városba szentelésükkel, vagyis promóciójukkal kapcsolatban, de az általam közzétett forráskiadvány, amely a Vatikáni Levéltárban őrzött Libri formatarum regisztersorozat köteteinek magyar vonatkozásait közli, valóban 783 magyar származású vagy a Kárpát-medencében egyházi javadalommal rendelkező személyre vonatkozó adatokat tartalmaz. További forrásokkal kiegészítve, a vizsgált korszakban a Kárpát-medence területéről összesen 793 személy nevét ismerem. A magyarok mellett 11, a Magyar Királyság területén javadalommal rendelkező külföldi klerikus is feltűnt a kúriai szenteléseken. A római szentelési turizmus (turismo delle ordinazioni) – ahogy a nemzetközi szakirodalom találóan elnevezte a jelenséget – különösen a 15. századtól, közelebbről a konstanzi zsinat lezárását (1418) követően öltött nagyobb méreteket.
Különböző motivációs tényezők állhattak a magyarok (és a más országokból indulók) római utazásának hátterében. Elsőként a római zarándoklatot említem, hiszen az apostolfejedelmek, Szent Péter és Szent Pál ereklyéinek felkeresése sokakat vonzott évszázadok óta. A peregrináció pedig alkalmat kínált a szent rendek felvételére is, amellyel számos magyar is élt; hiszen a római szentelés nyilvánvalóan különlegesnek, következésképpen magas presztízsűnek számított. A gyorsított eljárás, azaz szakkifejezéssel élve: extra tempora promóció lehetett a római szentelések egyik legfontosabb mozgatórugója, legalábbis a 15. század végétől. Ez azt jelentette, hogy a kánonjogi előírásokban meghatározott évi hat időponton kívül, az egyes fokozatok felvétele között előírt szünetek nélkül, az alkalmas személyek szinte bármikor, néhány nap leforgása alatt akár az egyházi rend valamennyi fokozatát, az első tonzúrától az áldozópapi grádusig felvehették.
Számos olyan esetről tudósítanak forrásaink, amikor sem a helyi püspök, sem pedig helynöke nem tartózkodott székhelyén, esetleg akadályoztatva voltak, a püspöki méltóság hosszabb ideig betöltetlen maradt, illetve a helyi ordinarius csak nagyon ritkán tartott az egyházmegyében általános szenteléseket. Ilyen esetekben is megoldást jelentett római utazás. Természetesen az ilyen indokkal előállók között bizonyosan voltak olyanok is, akiknek valami takargatnivalójuk volt a helyi elöljáró elől, ezért inkább a távoli Rómába utaztak, ahol nem ismerték viselt dolgaikat.
A kandidálóknál felmerülhettek olyan problémák, hiányosságok, illetve a kánonjogi előírásokkal szemben elkövetett vétségek, amelyek szabálytalan állapotot, s ebből következőleg szentelési akadályt eredményezhettek. Az ezek alóli felmentésért személyesen szupplikálók az esetek túlnyomó részében a Római Kúriában szenteltették fel magukat. A győri egyházmegyés Altmon Farkas például jobb szemének hibája miatt kért és kapott felmentést, majd pedig 1488. áprilisában a római Ara Coeli-templomban felvette a kisebb rendeket. A rövidebb-hosszabb ideig életvitelszerűen Rómában élők számára magától értetődő megoldásként kínálkozott a kúriai ordináció lehetősége. Közéjük tartozott Kutasi Tamás vasvári prépost is, ráadásul az ő szentelésének hátterében egy összetett motívumrendszert figyelhetünk meg. Ő az esztergomi káptalan kúriai tizedperének egyik képviselőjeként érkezett a Tevere partjára, s római tartózkodása 1453 augusztusától egészen 1457 márciusáig kimutatható. Ez idő alatt a város egyik egyetemén felsőfokú tanulmányokat is folytatott, valamint 1455 tavaszán felvette a három nagyobb rendet is.
Praktikus megoldásnak számított, ha a hosszú útra vállalkozók több kúriai ügyet kívántak egyidejűleg elintézni. Három főpap, Döbrentei Himfi Tamás zágrábi, Váci Pál argyasi, valamint György bodonyi püspök például kúriai ordinációját megelőzően személyesen vállalt kötelezettséget a kinevezési illeték, azaz a servitium commune megfizetésére az Apostoli Kamarában.
Előfordultak különböző visszaélések is, így a római utazás egyik mozgatórugójaként említhetjük például a megfelelő képzettség hiányát, a morális gondokat, illetőleg a személyes ellentétet, amelyek következtében a jelöltet a helyi püspök nem volt hajlandó felszentelni. Ugyancsak említésre érdemes, a hamis javadalmakra történő szentelés esete is. Az alszerpapi grádustól kezdődő magasabb rendekre, így a szerpapi és az áldozópapi és püspöki ordókra kizárólag biztos megélhetést nyújtó egyházi javadalom, illetve igazolt bevételi forrás birtokában mozdíthatták elő a jelölteket. Elsősorban a nagy népsűrűségű nyugat-európai területekről – ahol komoly verseny folyt az egyes egyházi állásokért – több csaló is érkezett, akik megpróbáltak túljárni a szigorú ellenőrzést végző kúriai alkalmazottak eszén. Amennyien sikerrel jártak, a szentelést igazoló dokumentummal a tarsolyukban, nagyobb eséllyel kaphattak állást. A távoli Magyar Királyságból hosszú, nem egyszer veszélyes és költséges út vezetett Rómába, ezért véleményem szerint nagyon kevesen vállalhatták a csalások napfényre kerülésének kockázatát.
A római szentelés gyakorlata a késő középkor általános jelenségének számított a nyugati kereszténység, így a Magyar Királyság területén is. A Kúriában felszentelt magyarok mindössze néhány százalékát alkották a hazai klérusnak, tehát korántsem tarthatjuk a kúriai promóciókat magyar szempontból tömegjelenségnek. A római szentelés közkeletű gyakorlatnak számított a hazai egyháziak körében is, amely például néhány soproni polgár végrendeletében is tetten érhető. Mindez pedig arra hívja fel a figyelmet, hogy nem szükségszerű valamennyi kúriai ordináció hátterében a vallásos motívumon túlmutató indokok után kutatnunk.
Kik mentek és melyik egyházmegye területéről?
A szentelendők ismert származási és a szolgálati helyeinek többségét a falvak alkották, majd a mezővárosok, végül pedig a civitasok következtek. Mindez pedig hozzávetőlegesen reprezentálja a korabeli Magyar Királyság településhálózatának belső arányait. Az azonosított települések alapján jól látható, hogy a Kárpát-medence szinte valamennyi földrajzi régiója feltűnt a korszak kúriai szentelései kapcsán.
A 14 magyar egyházmegye közül összesen 12 neve szerepel a promóciókat dokumentáló forrásokban, amely négy, területtel már nem rendelkező korábbi missziós püspökséggel (episcopatus in partibus infidelium) egészült ki. Feltűnő azonban, hogy a két déli, egyúttal legszegényebb püspökség – a boszniai és a szerémi – területéről egyáltalán nem érkeztek szentelendők a Curia Romanába. E jelenség hátterében valószínűleg a régiót sújtó folyamatos oszmán betörések okozta településpusztulást, s ezzel összefüggésben a nagyobb arányú népességcsökkenést sejthetjük. Az egyházmegyék közötti megoszlást tekintve Esztergom (22%), Eger (19%), valamint Erdély és Zágráb (15–15%) dominanciája egyértelmű, ezeket követi Veszprém (6%) és Pécs (5%). Szinte megegyező arányban érkeztek klerikusok a győri és a váradi (4%), míg ennél némileg kevesebben a kalocsa-bácsi és a váci (3%) dioecesisek területéről, míg a csanádi és a nyitrai (1–1%) egyházmegyék részesülése a legcsekélyebb. A korábbi nemzetközi és hazai kutatások egyaránt kimutatták, hogy a részegyházak klerikusainak római reprezentáltsága több összetevő együttes hatásának eredménye. Mindebben szerepet játszottak az adott régió demográfiai és gazdasági viszonyai, az ezekből következő társadalmi és urbanizációs összefüggések, továbbá az adott terület és a pápai udvar közötti kapcsolati hálók szövetének sűrűsége. Ugyanakkor azt sem szabad szem elől tévesztenünk, hogy az egyes régiók gazdasági és egyházi viszonyai, kiváltképp a rendelkezésre álló javadalmak száma ugyancsak jelentős befolyással voltak minderre. Nyilvánvalóan további tényezők is meghatározóak lehettek a kúriai szentelésre induló magyar klerikusok területi megoszlásában. Ezek között azonban nem játszott szerepet az egyes egyházmegyék Rómától való távolsága. Zágráb esetében még e körülménnyel indokolhatnánk a 15%-os részesedést, azonban az erdélyi, az egri és az esztergomi klerikusok aránya, éppen az ellenkezőjére utal. Esztergom esetében ráadásul az egyházmegye joghatósága alá tartozó erdélyi Szászföld tovább árnyalja a képet. Ugyanakkor a Rómához kétségkívül közelebb fekvő dunántúli egyházmegyék, így a pécsi, a veszprémi és a győri együttesen mindössze 15%-kal képviseltetik magukat.
Hogyan zajlott Rómában a szentelés?
A Rómán kívüliek kúriai promóciójának két hivatalos csatornája volt a vizsgált korszakban: az Apostoli Kamara és a város püspökének (azaz a pápának) lelkiekben általános helynöke (vicarius in spiritualibus in Urbe). A Camera Apostolica hatásköre azon nem római illetőségű személyek szentelésére terjedt ki, akik nem rendelkeztek az illetékes megyéspüspök szentelési engedélyével, illetőleg még nem tartózkodtak egy éve a Kúriában. A püspökök szentelése, valamint az apátok benedikálása ugyancsak e hivatal szervezésében történt. A külföldiek, így a magyarok szentelése tehát hivatalosan az Apostoli Kamara joghatósága alá tartozott a 15. század folyamán. Lényeges változás VI. Sándor pontifikátusa alatt következett be, ugyanis a 16. század elejétől az általános szentelések (ordines generales) a római vikárius illetékességi körébe kerültek.
A kúriai szentelésre érkező külföldi személyek túlnyomó többsége nem felelt meg az ordinációkra vonatkozó előírásoknak, ezért felmentést kellett kérniük a különböző szentelési akadályok alól, amelyet a pápai udvar egyes hivatalaihoz benyújtott kérvények segítségével tehettek meg. Azon jelölteknek, akik nem rendelkeztek saját ordináriusuk által kiállított szentelési engedéllyel (dimissoriával), egy pápai engedélyre volt szükségük, amely felhatalmazta őket, hogy a Kúriában tartózkodó bármely püspöktől (a quocumque antistite catholico) felvehessék a kívánt ordókat. Minthogy pedig a legtöbben elbocsátó levél nélkül érkeztek az Örök Városba, valamint gyorsított eljárás keretében, azaz a kánoni időpontokon kívül, valamint az egymást követő napokon kívánták az egyházi rend valamennyi fokozatát felvenni, szupplikációt kellett benyújtaniuk. A folyamodvány kedvező elbírálását követően a szentelésekkel kapcsolatos teendőket immár a Kamara hivatala végezte: meghatározta és nyilvánossá tette a jelöltek testi alkalmasságát és felkészültségét ellenőrző vizsgálat helyét és idejét, megszervezte a jelöltek szentelését, majd pedig regisztrálta őket. A kötelezően előírt alkalmassági vizsgálat során a kamarás által kijelölt examinator ellenőrizte a bemutatott dokumentumok hitelességét, a magasabb rendeket felvenni kívánók esetében a javadalom tényleges birtoklását, az esetlegesen felmerülő akadályokat, valamint, természetesen a jelölt erkölcseit és felkészültségét. A sikeres kamarai vizsgálatot követően kerülhetett végül sor a promócióra. Miután az alkalmas személyeket besorolták az egyes szentelési időpontokhoz, neveiket egy kamarai jegyző dokumentálta, a kamarás pedig a pápa engedélye alapján felhatalmazta a szentelést végző püspökö(ke)t. A szentelések nem kötődtek állandó helyszínhez. Az ordinációkra a legtöbb alkalommal a vatikáni Szent Péter bazilika egyik oldalkápolnájában vagy sekrestyéjében, illetve a Borgo kisebb templomainak valamelyikében került sor. Természetesen a pápa, s ezáltal – az ubi papa, ibi Roma elv alapján – a Curia Romana tartózkodási helye is befolyásolta a színhely kiválasztását, így az 1430-as, 1440-es években különböző firenzei, bolognai és ferrarai templomokban történtek ezen események. Valamennyi ordináción jelen kellett lennie egy kamarai jegyzőnek, aki egyrészt tanúként az eljárás törvényességét szavatolta, másrészről pedig ő szólította egyenként és ellenőrizte a kandidálókat, szükség esetén javította a vizsgálatok alkalmával készített szentelési listákat, amelyeket az eseményt követően az ordinációt végző prelátus aláírásával hitelesített, majd pedig a Camera Apostolica hivatalában helyezték el. A szentelést követően a kamarai jegyző kérésre kiállította a hivatalos igazoló dokumentumot (littera testimonialis, littera ordinum, littera formata, formata), amely – a promóciós engedélyekhez hasonlóan – természetesen díjköteles volt. A Rómában áldozópappá szentelt klerikusok felkészültségét hazatérésüket követően a helyi egyházmegye központjában ismételten ellenőrizték, nyilvánvalóan így kívánták megakadályozni az alkalmatlanok lelkipásztori hivatalba kerülését. Ezt szemlélteti az esztergomi egyházmegyés Necpáli János esete, akit 1498 áprilisában szenteltek pappá a római Szent Megváltó-templomban. Hazatérését követően, Esztergomban felkereste az érseki vikáriust, s bemutatta neki az Apostoli Kamarában számára kiállított szentelési bizonyítványt. A helynök, miután meggyőződött elméleti és gyakorlati felkészültségéről, engedélyezte számára az első szentmise (primicia) bemutatását, valamint az esztergomi egyházmegye területén a lelkipásztori szolgálat ellátását.
A kutatás során kiadta az ide vonatkozó vatikáni forrásokat is. Hogyan maradtak fenn ezek az írások?
A forráskiadványban közzé tett magyar vonatkozású dokumentumokat a Vatikáni Apostoli Levéltár őrizte meg. A Camera Apostolica szervezetének óriási iratanyagában korunkra maradt 14 kisformátumú kötet, amelyek a Libri formatarum sorozatot alkotják, ezek őrizték meg e számunkra és hozzáteszem más európai országok számára is rendkívül becses információkat. Ugyanakkor azt sem hagyhatjuk említés nélkül, hogy nem teljes a fennmaradt vonatkozó regisztersorozat, teljesen hiányzik például III. Kallixtus (1455–1458) és II. Pius, valamint részben IV. Sixtus pápaságának időszaka.
Mit tudhatunk meg a korabeli magyar egyházi viszonyokról ezekből a dokumentumokból?
Az említett forrásokban felbukkanó magyar egyháziak túlnyomó többsége korábban nem volt ismert, és ugyanez mondható el számos település egyházi intézményeiről. A mezővárosi és falusi templomok, kápolnák és oltárok egykori patrocíniuma, sőt esetenként létezése is az okmánytárban közreadott forrásokban szerepel első alkalommal. Mindezek alapján a késő középkori magyar egyházi társadalom egyes tagjaira vonatkozó információk bővülésén túl, az egyházi topográfia, valamint a patrocíniumok terén is új ismeretekkel gyarapodott a magyar medievisztika.
Végezetül. Hogyan vihető tovább a kutatási téma? Milyen lehetséges színterei vannak még?
A minap napvilágot látott kiadványban közreadott dokumentumok mellett igyekeztem a téma további vatikáni és hazai forrásait is feltárni, valamint a vonatkozó nemzetközi szakirodalmat is feldolgoztam. Ennek eredményeként „Szentelési turizmus” a késő középkorban? Magyarok promóciója a Római Kúriában (1426–1523) címmel elkészítettem a téma – szándékom szerint – teljességre törekvő elemzésének kéziratát, amelynek monográfiává formálása, majd magyar és angol nyelvű publikálása a következő időszak feladata lesz. Mindez hiánypótló vállalkozás, ugyanis a magyar kutatás érdeklődését e szegmens nem keltette fel, emellett pedig illeszkedik az utóbbi másfél évtized nemzetközi trendjéhez.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Csortos Szabolcs, UnivPécs
