M. Kiss Sándor, az egyetem emeritus professzorának tudományos munkásságát Széchenyi-díjjal ismerték el március 15-én. Ebből az alkalomból beszélgettünk vele pályakezdéséről és arról, kutatásai alapján milyen, máig ható társadalmi-ideológiai áramlatok jelentkeztek legújabb kori történelmünkben

 Professzor úr, ön 1967-ben végzett az ELTE magyar-történelem szakán. Ebben az időben dogmatikus marxista történelemszemlélet uralkodott.

 Valóban ilyen kép alakulhat ki, a valóság azonban sokkal árnyaltabb ennél. Első egyetemi évemet a Róbert Károly körúti kollégiumban kezdtem el. A magyar vidék minden tájáról érkeztek oda a fiúk. Negyvenvalahányan laktunk egy teremben. Tulajdonképpen gyerekek voltunk még, mögöttünk 1956 emlékével, reális képünk azonban még nem alakult ki a forradalomról. Néhányan időnként lejártunk a Pozsonyi úti Kiskakukk vendéglőbe, ahol lassanként kicseréltük az emlékeinket. Egy év alatt már formálódott az országról, az ország helyzetéről alkotott képünk. Emlékszem, amikor a szovjet, rakétákat szállító hajók közeledtek Kuba partjai felé – ekkor tetőzött a kubai válság –, mi egész éjszaka ultiztunk a fiúkkal, és izgatottan vártuk, mi vár ránk másnap.

A következő évben átkerültem az Eötvös Kollégiumba, és ott, valamint a történelem szakon jó néhány tanársegédtől és tanárainktól sokat lehetett tanulni. Jó szívvel emlékezem – mások mellett – Rottler Ferencre és Bertényi Ivánra. Ő vezetett be a történelmi módszertan ismereteibe. A marxista történelemszemlélet nemigen hatott rám.

Az egyetem egyfajta sziget lett volna a diktatúra politikai-ideológiai tengerében?

Ráadásul erős irodalmi vonzódás jellemzett akkoriban. Irodalmi tájékozottságomat apám könyvtárának köszönhetem, aki egyébként drogista volt, abban az időben a Győr-Sopron megyei Gyógyszertárvállalat raktárvezetője. Herczeg Ferenc, Zilahy Lajos, Surányi Miklós és mások műveit lapozgattam, viszonylag széles olvasottsággal rendelkeztem. Különösen nagy hatást gyakorolt rám Gárdonyi Géza.

 Az ő történelemszemlélete?

 Gyerekként az Egri csillagok meseszövése. Négy-ötéves lehettem, amikor édesanyám esténként felolvasta nekem a regényt. Kitűnő magyartanárom volt nyolcadikban Szíj Laci bácsi, aki Móra Ferenc és mások – köztük Makarenkó – műveit tanította nekünk.

Az egyetemen kiváló szemináriumvezetőkkel találkoztam a magyar szakon is. „Sinkovits bácsi”, Sinkovits professzor igen nagy névnek számított, Hahn István professzor úr hasonlóan. Meghatározó személyiségnek számított Czine Mihály. Az ő hatására erősödött bennem népiségre való hajlamom. A magyar-történelem szakot tehát erős irodalmi irányultsággal végeztem el. Diplomával a zsebemben sem dőlt még el, hogy a magyar vagy a történelem irányába fordulok-e.

 Végzés után hová került?

 Diplomám volt már ugyan, de állásom még nem. Még mindig az Eötvös Kollégiumban laktam, közben alkalmi munkát vállaltam, mint azt megelőzően is nyaranta. Éjszakai boltfeltöltő lettem a jegeseknél. Azt jelentette, hogy éjszakánként tizenhat jégboltba 1600 tábla jeget kellett kiszállítanunk a Jász utcából. Különös személyekkel ismerkedtem meg Angyalföldön. Főnökömet Balaskó Jenőnek hívták. Rengeteg dolgot tanultam a költőtől, 1956-ot már felnőtt fejjel élte át, két verse miatt a hatvanas évek közepén indítottak eljárást ellene. Látta, hogy itt egy fogékony fiatalember, aki magába szívja mindazt, amit elmond neki. Meg is maradt a barátságunk. Ott volt azután Hannibál, a matematikatanár, aki szintén jeges lett 1956 miatt. Az ugyancsak 56-os Cérna tipikus angyalföldi figuraként tűnt fel. A telepvezető pedig a Déry Tibor regényalakjára hasonlító Gilig úr volt.

Az egyik hajnalban visszaértem az Eötvös Kollégiumba aludni, ahol a portás, Juliska néni közölte velem: másnap menjek be a Hadtörténeti Intézetbe, meghallgatásra. Jóval később tudtam meg, mi húzódott meg ennek a hátterében.

A Hadtörténeti Intézet utasítást kapott a Magyar Néphadsereg Politikai Főcsoportfőnökségétől, hogy megbízható ifjú kommunista történészeket kell bevonni az intézet munkájába. Otta István igazgatónak 1943-ban, a krasznogorszki antifasiszta táborban Andics Erzsébet (történetünk idején már professzor) volt a kiképzője. Miután Otta megkapta az utasítást a fiatalításra, megkérdezte Andicsot, ő pedig Mészáros docenst, aki telefonált az Eötvös Kollégiumba, van-e a diákok között megbízható kommunista történész. Juliska néni fogadta a telefonhívást, aki szeretett engem, s azonnal rávágta: igen, itt a Kiss Sanyi. Így kezdtem a pályámat megbízható ifjúkommunista történészként. Az irodalom pedig megmaradt szerelemnek.

Az intézet a II. világháború alatti magyar polgári ellenállás történetének kutatására keresett történészt. Évek múlva derült ki kutatásaim alapján – s ezzel véget is ért pályám első szakasza –, hogy végzetesen félreértettük egymást feletteseimmel. Ők arra gondoltak, a második világháború alatti magyar polgári ellenállás a „civil” ellenállást jelenti, én meg a magyar polgári ellenállás alatt a nem kommunista ellenállókat értettem.

A polgári ellenállás a különben sokszínű Turul mozgalomból fejlődött ki, és tagjai javarészt nemzeti érzelműek voltak. Ezt a vonalat kezdtem el kutatni, és kaptam segítséget a levéltárosoktól, a zárt anyagokat is használhattam.

 Hogyan alakult a polgári ellenállás története, és kik vettek részt benne?

 A Horthy-rendszer – mint minden rendszer – létrehozta a maga ifjúsági mozgalmait. Ezek közül az egyik legerősebb a Turul mozgalom volt. Ennek keretében – ahogyan különböző eszmeáramlatok hatottak Trianon után Magyarországon – a népiségi irányzat folyamatosan erősödött. Különböző ideológiájú emberek találkoztak, akik azonban később, az ellenállás idején hasonlóan gondolkodtak. Létrejött a Turulon belüli ellenzék, amelynek vezetője a népi mozgalomhoz kötődő Fitos Vilmos volt. Kutatásaim során egyre több olyan személy neve került elő az iratokból, akik nem léteztek az akkori köztudatban.

Máig helytálló módon sikerült feldolgoznom a Turulból kiinduló Magyar diákok szabadságfrontját, amely 1944-ben a legerősebb ifjúsági ellenállási mozgalom volt, a később nékoszos Kardos László vezetésével, és amely meghatározó szerepet játszott a Görgey és a Táncsics zászlóalj megszervezésében. Fitos Vilmosék pedig a népi eszmeiség alapján szervezték az ifjúságot, létrehozták a Bolyai Kollégiumot, amelyből kifejlődött a Győrffy Kollégium, ahol Erdei Ferencék már erős befolyással rendelkeztek.

Egy másik irányzat, a Diákegység mozgalom bonyolult folyamat eredményeként jött létre. A Turulon belül tehát kialakult az ellenzék, ahol az ifjúság mérsékelt bal és mérsékelt jobb szárnya találkozott. A háromtagú vezetőségbe Kiss Sándor, Kardos László és Zimányi Tibor került.

Ezek a fiatalok a különbözőségek ellenére egységbe tömörültek 1944-ben, Bajcsy-Zsilinszkyéktől kezdve minden náciellenes csoportosulással kapcsolatot tartottak. Pályájuk azonban 1945 után szétvált. Az én valahai polgári ellenállóim, akik tehát nem kommunisták voltak, de náciellenesek, egy részük a Buda-déli, majd kistarcsai internálótáborba került, végül Recskre jutott. A recski rabok között találjuk a Magyar Diákok Szabadságfrontjának, a Szabad Élet Diákmozgalomnak és az úgynevezett Nemzeti Ellenállás Diákmozgalomnak nem egy tagját. Míg mások, például a későbbi, 1955-56-os miniszterelnök, Hegedűs András vagy a néphadsereg Kádár alatti politikai főcsoportfőnöke, Szűcs Ferenc már a kommunista hatalmat képviselték. 1945 után tehát a polgári ellenállásnak egyre több vonulatával számolt le a hatalom.

Ennek a kezdetben egységességet mutató mozgalomnak az egyre inkább szerteágazó történetét kutattam, és amikor eljutottam 1953-ig, azt láttam, hogy az eltávolodó irányzatok ismét kezdenek egymásra találni, olyan személyek is, akik Recskről szabadultak. Ebből az időszakból megemlíthetem Jónás Pál, Nyeste Zoltán, Sztáray Zoltán, Benkő Zoltán vagy Horváth János nevét. Majd 1956-ban megint együtt találjuk őket. 1956 után ismét együtt vannak, de sokan közülük már Kádár börtönében. Zimányi Tibort, Kardos Lászlót és másokat egyként elítéltek. Jónás Pált, az 1944-es ellenállót 1956. november 3-án este a Bajza utcai székházban a nékoszos Kardos László kérte fel, hogy Tánczos Gábor után vállalja a Petőfi Kör elnöki tisztét. Jónás utána disszidált.

Kutatásaim alapján lassan kibontakozott, hogyan alakult ki az új magyarországi politikai struktúra a kádárizmus alatt. Németh László 1956-os tanulmányai rávilágítanak, milyen elvek mentén találkoztak ezek a különböző nézeteket valló emberek, és hogyan öröklődött ez 1956 után is. Az állampártban párttagságot vállalók egy része a magánszférában, akár a baloldaliságon belül, eltérő nézeteket vallott. Aki ezt nem ismeri, az 1956-ot sem érti meg.

1956-ban a nagypolitikai vonal mellett – Nagy Imre, Rákosi Mátyás, Kádár János neve jelzi ezt – világosan kell látnunk a társadalom mozgását. 1956-ot nem Nagy Imre hajtotta végre, hanem a magyar társadalom, Pongrácz Gergelyéktől kezdve Angyal Istvánon át a társadalom sokféle árnyalata. Nem vallották ugyanazt a politikát, de közös gondolatuk volt a szabadság.

1988–89 körül, a társadalmi változásokat érezve, ismét közeledtek egymáshoz. Erre szoktam mondani, hogy aki még élt az 1944-esek közül, az 1989-ben is ott volt. Ez a szemlélet, ez a gondolkodásmód – nyilván változó történelmi köntösben – mindmáig felismerhető a magyar társadalomban. Ennek a szemléletnek a gyökerei visszanyúlnak 1944-re, sőt, a két háború közötti időszakra.

Később elkerült a Hadtörténeti Intézetből, mint említette, lezárult pályája első szakasza, 1990 után pedig meghívták az induló katolikus egyetemre.

1972 nyarára elkészültem a dolgozatommal. Miután leadtam, azonnal kiderült, nem ugyanabban a rendszerben gondolkodunk, ezért távoznom kellett. Kardos László vett a szárnyai alá, és segített elhelyezkedni a Vitányi Iván vezette Népművelési Intézetben. Miután Vitányi Iván is részt vett az ellenállási mozgalomban, folytathattam a kutatómunkát, és ő néha nehéz helyzetekben is tartotta miattam a hátát. 1983-ban azután megszületett a Magyar diákok szabadságfrontja című  az M. Kiss –Vitányi szerzőpáros nevével. 1990-ig az 1980-tól Művelődéskutatási Intézet nevet viselő intézetben dolgoztam. 1996-ban kaptam meghívást a katolikus egyetemre Maróth Miklós dékántól.

Miután sikerült létrehoznunk a huszadik század történetét kutató tanszéket, olyan személyeket hívtam meg főállásba, mint Schmidt Mária vagy Földesi Margit. Megbízásos szerződéssel oktatott Horváth Miklós, Okváth Imre, Bóna Gábor a Hadtörténeti Intézetből vagy Fodor Pál. A tanszékre a korábbi hallgatók közül is bekerültek. Erős huszadik századi vonulata volt, és nyilván van ma is a tanszéknek. 2013-ban fejeztem be oktatói pályafutásomat a Pázmányon, éveken át még a doktori iskolában tartottam szemináriumot, de – így természetes ez – most már jöjjenek a fiatalok.