Szőke Mihály vagyok a Pázmány Péter Katolikus Egyetem negyedéves joghallgatója a Jog- és Államtudományi Karon. Erasmus program segítségével érkeztem Libanonba, és jogot hallgatok egy itteni egyetemen.
Az itteni tapasztalatok a vírus kezelésével kapcsolatban, hogy viszonylag gyorsan léptek az egyetem bezárások, és egyéb intézkedések meghozásával, most részleges kijárási tilalom van, maszk és kesztyűviselés kötelező közterületen és a boltokban, ahol lázat is mérnek. A szabályok meghozásával nem késlekedtek, és hallomás alapján egy kicsit talán még szigorúbbak is mint Hazánkban, ám ezek betartásával itt már annyira nem állnak jól.
Amikor elkezdett nőni az esetszám, szigorodtak az intézkedések, és látszott, hogy hosszabb ideig fog tartani ez az időszak, mint pár nap, vagy hét, sokat gondolkodtam, mi lenne a jobb, hazamenni, vagy maradni. Otthon nagyobb biztonságban éreztem volna magam, bár van egészségbiztosításom, ez mégiscsak a Közel-Kelet, az itteni egészségügyi viszonyok nem a legrózsásabbak. Ami miatt mégis a maradás mellett döntöttem, hogy a szerződésem szerint a szemeszter végégig itt kell lennem, és mivel már az ösztöndíj jelentős részét elköltöttem, a hónap végéig kifizettem az albérletet, féltem a visszafizetési kötelezettségtől. Mivel otthon is zárva vannak a közintézmények, abból a szempontból nem jelentett volna változást a hazamenetel, hogy egy szobába kéne üldögélnem nagyrészt. Végül pedig az utazás önmagában nagyobb fertőzés veszély, mintha maradok, és ebben a helyzetben biztos lehetek benne, hogy nem fertőzöm meg a családtagjaimat. Döntésemet segítette, hogy abszolút biztonságban érzem magam, nincsenek pénzügyi gondjaim, van megfelelő albérletem, és nyitva vannak a boltok nagyrészt, ahol nem lépett fel áruhiány, illetve az, hogy nem egyedül maradtam kint, hanem ketten vagyunk a Pázmányról, és egy albérletben is lakunk.
Tartani kicsit az otthoni vizsgaidőszaktól tartok, hogy ha hazaérek, és személyesen kell vizsgázni, lehet karanténba kell mennem, és nem lesz elég időm teljesíteni az összes vizsgát.
Az itteni egyetemen megkaptam minden információt, ami szükséges, a félév megy tovább online kurzusokkal. A szemeszter elején megkapott menetrend kicsit módosult, de végig kaptunk tájékoztatást mindenről, és nagyon remélem, hogy sikeresen tudom majd teljesíteni.
A tanulmányokkal kapcsolatos terveim nem változtak, szeretném az itteni, és az otthoni félévemet is sikeresen teljesíteni, és erre látok is esélyt.
Természetesen a családommal, rokonokkal, barátokkal tartom a kapcsolatot, talán amióta megkezdődött a járvány, még intenzívebben, mint előtte. Ha lehet valami előnyt találni jelen helyzetben, az az, hogy nem érzem azt, hogy az otthoni eseményekből kimaradok, mert ilyenek jelen helyzetben nincsenek. A magyarországi eseményeket természetesen követem, olvasom a híroldalakat, és a család, barátok is rendszeresen tájékoztatnak. Mostanában jóval több időt is töltök az otthoni információk begyűjtésével, mivel nyilván aggaszt, hogy a családtagjaim, ismerőseim érintettek-e a megbetegedésekben., vagy a vírus okozta gazdasági nehézségekben.
Amikor komolyodni kezdett a helyzet, eléggé el voltam keseredve, mert jó pár programot terveztünk az ittlét alatt, egy csodás országba és régióba sikerült kijutnom, így viszont csak nagyon korlátozottan fedezhetek fel belőle valamit. Viszont a biztonságérzet sokat segít, az információk az egyetemről, és az, hogy úgy látom, meg fogom tudni csinálni mind az itteni, mind az otthoni félévet. Az apró örömök, mint egy kisebb séta, az ebéd, vagy vacsora elkészítése, vagy egy könyv felértékelődtek, leginkább ezek segítenek ebben az időszakban. Ezen kívül néha eljutok a hegyekbe kirándulni, vagy a tenger mellé, ami tud annyit adni, hogy ne csak apró örömként tekintsek rá. Összességében egyáltalán nem így képzeltem el nyilván ezt a félévet (ezzel gondolom szinte mindenki így van), de mégis érdekes tapasztalat számomra, hogy egy teljesen más kultúrájú ország, hogy próbál megbirkózni a helyzettel.
Szöveg és fotó: Szőke Mihály
