Egyetemünk 1992-es újraalapítása óta majdnem 30 év telt el. A kezdetektől a Pázmányon tanító oktatóknak mindez nem tűnik olyan távoli múltnak, hiszen ma is élénken élnek bennük az emlékek. Hargittay Emil először a 1993-as tavaszi félévben óraadóként tanított magyar szakon, majd 1993 őszétől már főállású oktatóként folytatta, amelynek hírét tapsviharral fogadták a hallgatók. Az első tanulmányi dékánhelyettes volt, később tudományos dékánhelyettes, ma a Magyar Nyelv- és Irodalomtudományi Intézet vezetője. Hallgató kora óta behatóan és folyamatosan tanulmányozza az egyetemalapító Pázmány tevékenységét és a munkásságát feldolgozó közösséget, a Pázmány Péter Kutatócsoportot, egy 22 éve folyamatos kutatást sikerült létrehoznia az egyetemen.

Mi jut eszébe azzal kapcsolatban, hogy a Pázmány újraalapításának 30 éves jubileumához közeledünk?

30 év? Meglep! A hétköznapi munkák sűrűjében nem is gondoltam rá, és jó, hogy ez a fontos dátum valakiknek eszébe jut. Az alapítással, az egyetemi élettel kapcsolatos események, részletek ma is élesen élnek az emlékezetemben. Minden olyan, mintha csak a múlt héten történt volna!

Mindig is tanítani szeretett volna vagy voltak más céljai?

Gimnazista korom óta szenvedélyesen kapcsolódóm az irodalomhoz. Jelenits István tanár úr tanítványaként az talán nem meglepő, hogy megszerettem az irodalmat. Akkor persze még nem tudtam, hová vezet ez az út. Úgy adódott, hogy a tanításhoz kapcsolódóan vált hivatásommá.

Mióta dolgozik felsőoktatásban? Mikor és hogyan került a Pázmányra?

1977-ben végeztem a pesti egyetemen és akkor meghívtak az ELTE Régi Magyar Irodalom Tanszékére tudományos segédmunkatársnak. Megírtam egyetemi doktori értekezésemet Pázmány Péterről, hamarosan tanársegéd lettem, majd adjunktus. Így kezdődött. Tolnai Gábor, majd Tarnai Andor akadémikus tanszékvezetők voltak a főnökeim, és mindketten sok adminisztrációt rám bíztak. Az oktatásban eleinte egy egészen speciális dolgot kaptam feladatul, a nem magyar anyanyelvű külföldi hallgatók (koreai, német, chilei, olasz, lengyel stb.) régi magyar irodalommal való megismertetését…. Nem volt tanszéki tudományos titkári cím, mégis valami ilyesmi feladatot töltöttem be, beleértve az ottani tudományos diákköri munka szervezését. Az MTA Irodalomtudományi Intézetével szervezett évenkénti konferenciasorozat szervezése, a hallgatók utazásának, szereplésének előkészítése is rám hárult. Akkor ismertem meg Klaniczay Tibor akadémikust is, aki a teljes magyarországi régi irodalmi kutatást szervezte, egy igazi, éjjel-nappal dolgozó, fáradtságot nem ismerő régi humanista reinkarnációját, páratlan intelligenciával, eleganciával és tudással, a mi generációnk tagjai közül sokaknak példaképét.

Amikor 1992 őszén megindult az oktatás a Katolikus Egyetemen a Ménesi út 27-ben, az alapító dékán, Maróth Miklós hívott egy megbeszélésre. Részletesen és lényegre törően elmondta, miről van szó, azt is, hogy két évvel később már Piliscsabán kell majd tanítani. Ezt persze nehezen hittem el neki, főleg, hogy megtapasztaltam az épphogy csak elhagyott szovjet laktanya akkori állapotát. 1993 nyarán egy, a Garancsi-tónál focimeccsel induló kirándulást szerveztünk a Ménesi úti hallgatóinkkal, ami a csabai laktanya látogatásával fejeződött be, s ott leromlott épületeknél és embermagasságú gaznál többet nemigen láttunk. Azután 1994 szeptemberében a campuson már évnyitó volt, az akkori nagykancellárral, állami tisztségviselőkkel, Habsburg Ottóval… Többen csakugyan imádkoztak, hogy jó idő legyen, mert rossz idő esetén akkor még sehova nem tudott volna bemenni a tömeg. A szakok a Ménesi úti időszakban kezdtek megalakulni, teljes állású tanár csak néhány volt a Bölcsészkaron. Az adminisztrációt (dékáni titkár, gazdasági és tanulmányi ügyek) két, felsőoktatási tapasztalattal nem rendelkező, ám igen lelkes ember vállalta magára. Nem volt egyetemi tanács, sem kari tanács még, bizottságok sem, könyvtár sem, de a hallgatóknak már tudtak ajánlani kollégiumot. Minden villámgyorsan alakult, ahogy a helyzet megkívánta. Hamar átláttam, hogy itt a lehetőség egy „zöldmezős” beruházásban, egy egyetemalapításban való aktív részvételre, s vonzott ez a feladat. Arra gondoltam, ha a katolikus egyház vezetői megalapítanak egy egyetemet, amögött átgondolt és szilárd elhatározás rejlik, bármilyen nehéz is a kezdet. Mindenesetre nem lehet nehezebb, mint a török időkben, 1635-ben Pázmány egyetemalapításakor. Azt se feledjük, hogy a rendszerváltozás lendületében voltunk, és sok mindent erősen reménykedve éltünk át. Egy lefojtott életből, a 60-as, 70-es, sőt 80-as évek „szűk levegőjéből” szabadultunk ki, s úgy éreztük sokan, élnünk kell a szó szerint Isten adta lehetőséggel. A hallgatókban is megvolt ez a lelkesedés. Először az 1993-as tavaszi félévben tanítottam magyar szakon, még óraadóként s 1993 őszén, amikor az évfolyam a szemeszter eleji tájékoztatón megtudta, hogy teljes állásba átjöttem, kitört a tapsvihar. Na, akkor tudtam, hogy jó döntést hoztam. (Még a későbbi években is gyakran előfordult, más szakokon is, hogy a hallgatók megtapsolták az órát.) Hirtelen távozásommal az ELTÉ-n nem könnyen békéltek meg, 1993 után még 7 évig hívtak óraadónak, aminek végül az vetett véget, hogy Széchényi Professzori Ösztöndíjat nyertem, ami a szabály szerint kizárta az egyszerre két egyetemen való tanítást. Később Maróth dékán úr nevetve, a rá jellemző jól ismert iróniával kérdezte tőlem, hogy nem is érti, miért hagytam ott a nyugdíjas állásomat az ELTÉ-n? A hallgatók lelkesedését látva könnyű volt átvészelni a kezdeti nehézségeket. Mikor például a Tanulmányi Osztály a Quaestura építése miatt átmenetileg a kis Auditorum színpadára kényszerült átköltözni, ahol egyébként évfolyamelőadások voltak, de a színpad az óraközi szünetekben tanulmányi osztállyá változott, előfordult, hogy az előadásom közben, kb. 100 hallgató előtt megcsörrent a telefon mögöttem. Egy alkalommal, mivel a csörgés nem akart abbamaradni, a hallgatóságtól elnézést kérve, előadásomat félbeszakítva, fölvettem a kagylót. Egy hallgató kereste a Tanulmányi Osztály vezetőjét, mert bejelentést akart tenni: elvesztette az indexét, ugyanis a saját kutyájuk széttépte azt, mi ilyenkor a teendő? Ez után megnyugtattam a hallgatót (persze még azt sem lehetett tudni akkor, mi fán terem a Neptun), hogy majd hivatalosan pótoljuk a jegyeit egy új indexben, s folytattam a félbeszakadt előadást. Mondtam a hallgatóknak, hogy nem könnyű a helyzet, de ha ők tolerálják a nehézségeket a Kar felépítése és szervezése közben, sőt optimisták, az leszek én is.

Milyen volt egy újonnan induló egyetemen oktatni? Milyen reményei, tervei voltak?

Nem volt könnyű, amint említettem is. Főleg az állandóan változó és alakuló külső nehézségeken kellett úrrá lenni, s lelkesíteni nemcsak a hallgatókat, akik az egészet valahogy egy jó kihívásnak, hogy ne mondjam bulinak tartották. Nem volt összehasonlítási alapjuk, hogy milyen lehet egy régi és bőséges szolgáltatásokat nyújtó, konszolidált egyetemen tanulni. Rám különösen sok feladat hárult, valószínűleg azért, mert még kis létszámú volt a tanári kar, így mindenkire sok feladat várt, elég, ha olyan esetekre gondolok, hogy néhányan saját személyautóval költöztettük a frissen átvett szakszervezeti könyvtár egy részét a Dózsa György útról Piliscsabára. Akkor még létezett az ún. „Venia legendi” bizottság, amelynek egy ideig elnöke voltam, azzal a feladattal, hogy ítéljük meg a bejövő oktatók szakmai és erkölcsi rátermettségét, alkalmasságát. A Kar első száz oktatója ennek a bizottságnak a javaslatára került be az egyetemre… Az első tanulmányi dékánhelyettes lettem, később tudományos dékánhelyettes is. Meg kellett írnom az első tanulmányi és vizsgaszabályzatot, ami hét oldalra sikeredett. Azután, ahogy jöttek elő a problémák, a rendezetlen fehér foltok, a mindig leleményes hallgatói kérvények („az egyik szakomat halasztani szeretném, mert a nagymamám vesebeteg”), minden (késő estébe nyúló) kari tanácson megvitattuk a kérdéseket, egyfolytában módosítottuk a szabályzatot. Maróth dékán úr úgy vette fel a tanárokat, hogy közölte velük: itt öt jeggyel kell osztályozni, aki nem tanul, azt meg kell buktatni. Emellé jött az a kezdeti szabályozás, hogy három [!] nem teljesített tanegység után a hallgatónak távoznia kellett a Karról. Ez a három tanegység igen hamar összejött, utána már csak egyszeri dékáni méltányosságban reménykedhettek a bukott hallgatók. Emiatt azután a tanulmányi bizottsághoz is rengeteg kérvény futott be. A hallgatók tudták, hogy én kulcshelyzetben vagyok, előfordult, hogy amikor beértem a campusra autóval, a bokrok mögül ugrottak elő, hogy írjam alá gyorsan a kérvényüket. Volt, hogy a több doboznyi, index-szel ellátott tanulmányi kérvényt autóval kellett átszállítanom a Quaesturából az Emericanumba. A legnehezebb ügyeket a dékánnal mindig megtárgyaltam. Egyesek a mai napig hálásak nekem…

Bizonyos fizikai nehézségekkel az elmúlt csaknem 30 év alatt folyamatosan küzdeni kellett. Már a Ménesi úton kevés volt a terem, egy tanszéknek egyetlen szoba jutott, afféle „melegedő”, nem volt elég szék a hallgatók leültetéséhez. Egyetlen nagyelőadó volt, amit függöny választott el az épületet birtokló nővérek konyhájától és dübörgő mosodájától, amit túl kellett kiabálnia az előadónak. Furcsa érzés volt óraadókat toborozni egy ilyen helyzetben, előre megmondani, hogy mire számíthatnak. Mégis sikerült! A 2000-es évek elején egy tanulmánykötetben megírtam a magyar szak első évtizedének történetét. Ott összeszámoltam: csak az irodalom tanszéken száz fő óraadó tanított tíz év alatt, amit ma is elképesztőnek tartok, beleértve a szervezőmunkát is. Persze a magyar szakos hallgatók száma is évfolyamonként jóval száz fölött volt, a teljes állású oktatókat pedig (irodalomból) egy kezemen össze tudtam számolni. Hozzátartozik, hogy első oktatóink a szakon hasonlóan nagy lelkesedéssel vetették magukat a munkába, amit azzal kellett kezdenünk, hogy össze kellett állítanunk (egyébként minden szakon) a tanegységlistákat, jóval a bolognai rendszer előtt. Amiből sokáig nem engedtünk: a kötelező kétszakosság volt. Mi voltunk az utolsók a hazai bölcsészkarok között, akik ezt a rendszert a legtovább fenntartották. Hogy miért? Mert két szakon többet tanul egy hallgató, mint egy szakon. Az oktatásban a közvetlen fő cél az volt, hogy rávegyük a hallgatókat a folyamatos tanulásra, olvasásra. Ezért a pótvizsga-időszak a második félévben mindig augusztus végére, szeptember elejére esett. Ilyenkor gyakran örömmel tapasztaltam, hogy számos hallgató, a júniusi bukás után végigolvasta a nyarat, s jól felkészülten érkezett az utóvizsgára. Ilyenkor szívesen adtam az első és második elégtelen után akár jelest is az utóvizsgán.

Remények, tervek a korai időszakban? Hogy éljük át, vészeljük át a pillanatot, a nehéz napokat és hónapokat a folytonosan változó körülmények között. Vigyük végig az új szakjaink akkreditációját, ha elsőre visszadobták is, igyekezzünk doktori iskolákat alapítani. Ha ma a Karra nézek, örömmel látom, hogy megerősödtünk. Az egyetem mára nagykorúvá vált, ezzel egyidejűleg azonban a kiterjedt adminisztráció időnként még útvesztőhöz hasonlít, egyszerű dolgokat is bonyolultabb elintézni, mint a kezdeti időkben.

A kezdettekkor milyen volt az oktatók és a hallgatók között a kapcsolat? Meg tudta ezt a jellegét őrizni az idők folyamán, ha igen, akkor hogyan?

Mint említettem, a tanári szigor mintegy kötelező volt az egész tanári kar számára, s azt érzékeltem, hogy ez működött is. Volt oktatónk, aki máshol is tanított egy időben, s a két intézmény hallgatói pl. egy fővárosi könyvtárban találkozva „lecsekkolták”, hogy ugyanaz az oktató náluk általában jelest ad, nálunk viszont gyakran buktat. Azután ez az oktató végleg hozzánk került, s többé nem okozhatott számára dilemmát az osztályozás… Mindazonáltal azt mondhatom, hogy a hallgatók és az oktatók kapcsolata a kezdetektől folyamatosan jó volt. Mutatja ezt a közös egyetemi rendezvények sora, a régi egyetemi színpad a kis Auditoriumban, a tanszéki estek, diákköri konferenciák, melyeknek részesei voltunk az elmúlt három évtizedben, közösen a hallgatókkal. Magam minden ötletes hallgatói kezdeményezést szívesen támogattam, irodalmi kör szervezését, klubalakítást, az első, hallgatók által készített kari közéleti folyóirat, a „Próbakő” elindítója voltam, s a hallgatók kérésére szívesen tartottam órát jó időben a Szent Tamás szobor alatt, vagy látogattam el velük együtt a környékbeli „kocsmákba”.

Már a görögöktől kezdve a modern pedagógiai gondolkodásig alapvető tétel, hogy a természeti környezetben való oktatás és nevelés hatékonyabb és könnyebb. Még nem tudom, hogy a mai új helyzetünkben mi marad meg ebből a lendületből, létrejönnek-e az összetartó hallgatói közösségek, vagy pedig magányos tömeggé válunk, s ez hogyan fog kihatni a szakmai eredményekre. Az kétségtelen, hogy sok hallgatónak muszáj munkát vállalnia egyetemista létére, de nem sokat ér az a képzés, ami egy hallgató életének egyéb tevékenységei között a periférára szorul. Hallgatóinkkal meg kell értetni, hogy a kör közepén az egyetemi tanulmányok vannak, ehhez képest öt esztendeig minden másodlagos kell legyen.

Milyen fejlődésen ment keresztül az irodalom szak, maga az intézet és Ön, saját maga?

Azt gondolom, sikerült felépíteni egy olyan magyar szakot, annak irodalmi részét mindenképpen, amely országosan és határon túli viszonylatban, s bizonyos témakörökben szélesebb nemzetközi szinten is megállja a helyét. Már úgy érkeztem az egyetemre, hogy egy szakkönyvkiadó vezetője voltam, s csaknem minden tanszéki oktatónknak kiadtam az évek alatt megírt könyvét. Amíg meg nem szűnt a Kari kiadó, a kiadói bizottság vezetőjeként a Karon belül is prosperáló könyvkiadást hoztunk létre. Talán paradoxonnak tűnik a mai internetes világban: úgy gondolom, az dolgozik a jövőnek, aki könyvet ad ki, az nem tűnik el hirtelen a netről, biztosan megtalálható lesz később is. A Halotti Beszéd kódexe 800 éve megvan. Egy nagy német kiadó jelmondatával értek egyet: „Ohne Bücher geht es nicht.”

Tanszékünkön minden oktatandó területnek megvan a megbízható szakembere, s az oktatói törzsállomány évtizedek óta változatlan. Tőlünk nem vándorolnak el oktatók, ellenkezőleg: időről időre, minden évben érkeznek hozzám kívülről oktatói jelentkezések, ami arra utal, hogy külső megítélésünk nem lehet rossz. Azt látom ugyanakkor, hogy oktatói gárdánkra ráférne a fiatalítás (professor emeritusainkat nem számolva három aktív egyetemi tanár mellett négy docens és két adjunktus van az irodalmi részen). Fiatalok felvételére középtávon van reményünk a költözés utáni hallgatói létszámemelkedés függvényében. Az a furcsa, hogy magamon nem érzékelek semmilyen lényegi változást, vagy ilyenekkel nincs időm foglalkozni intézet- és tanszékvezetőként, doktori iskola- és kutatócsoportok vezetőjeként, országos hatókörű szakmai bizottságok tagjaként. Azt gondoltam, hogy idősebb koromban majd egyre több időm lesz eminensen szakmai kérdésekkel foglalkozni, ehelyett minél több ősz hajszálam van, annál többet dolgozom. Ami persze nem baj, ha mutatkoznak az eredmények.

Véleménye szerint mitől lesz valaki sikeres oktató?

Sikeres oktató és jó tanár abból lesz, aki a szakmai tudást birtokolja és szeret tanítani, s van is tehetsége hozzá. Akiben ezek az előfeltételek megvannak, tanítson, és jön hozzá szinte automatikusan a pedagogikum, a tanítás tudománya, azaz hamar rájön az oktató, hogy melyek a jó módszerek az oktatásban, s mennyire fontos az emberismeret. A tanári lelkesedés mindenképpen átsugárzik a hallgatók egy jelentős részére, így könnyű magunkkal vinni őket.

Amit tanítok, a régi magyar irodalmat leginkább egy jó krimihez tudnám hasonlítani. Folyamatosan kerülnek elő új adatok, sőt művek és szerzők is, s számos hallgató érdeklődését fölkelti az ilyen „krimik” együtt olvasása. Csak addig szabad tanítani, amíg kedvünk van hozzá. Ennek hiányában abba kell hagyni. Az oktatás során persze nagyon különböző motiváltságú és előképzettségű hallgatóval találkozunk. Talán a legnehezebb az, hogy egy előadás során „bemérjük” a megfelelő szintet, hogy mindenki értse, amit mondunk, ugyanakkor senki ne unatkozzék. Sok ezer hallgatóval volt eddig dolgom, a bajom az, hogy nem tudtam megjegyezni mindegyikük nevét. Van, akinek az arcára emlékszem, ha szembe jön a körúton, van, akinek a nevére és van, akinek csak a szemináriumi dolgozatára vagy egy fontos válaszára a vizsgán. A legkiválóbb hallgatóimra és az országos tudományos diákköri konferenciákon díjat nyert vagy sikeres pályát befutó volt hallgatóimra persze évtizedekkel később is szeretettel gondolok. Az biztos, hogy a középiskolában elsajátított ismeretanyag, az előképzettség az egyetemi tanulmányokra egyre inkább csökken, s ezt sok más, ifjabb oktató is érzékeli. Azt hiszem, hogy a „nehéz esetek”-ben azt kell feltárnia a tanárnak, hogy miért nem hangolódik rá a tárgyára a hallgató. Meg kell szüntetni a hibás előítéleteket, minden hallgató tabula rasa kell legyen. Mindig tudatosan szigorú tanárnak tartottam magam, s azt gondolom, ma is az vagyok. A hallgató, aki nem tudja megszeretni a tárgyat, amit tanítok, ezt persze rossz néven veszi. Sajnálattal látom, hogy a hallgatók egy része olyan tanárt, krediteket, órákat keres, ahova nem is kell bejárni, a tanár sem veszi komolyan a kurzust, gyakran elkésik az óráról, vagy meg sem tartja, csak percekig tart egy vizsga, jó jeggyel zárva. Szomorú ez, de gondolom, nem gyakori jelenség, és számomra teljesen elfogadhatatlan ez a magatartás. Amíg ez a járványos időszak nem volt, mindig azt mondtam az első órán, hogy ugyan nem lesz névsorolvasás, de 37.5-ig be kell járni az órákra. Én is így tettem jó négy évtizeden át, s nem is maradtak el soha az óráim betegség miatt.

Hogyan írná le a Pázmányhoz való kötődését?

Fontosnak gondolom az események egymásra rakódását, a folyamatszerűséget. Ha komolyan gondoljuk, beszállva egy hajóba föl sem merül az, hogy kilépjünk belőle, inkább a jó irányításra, a veszélyek elkerülésére, vagy akár a megfelelő utazásra kell figyelnünk. Hallgató korom óta behatóan és folyamatosan tanulmányozom az egyetemalapító Pázmány tevékenységét. Azt mondhatom, már megértem a gondolkodását, a szándékait, a történeti jelentőségét. Jobb példát egyetemi vonatkozásban nem látok magam előtt, s gyakran úgy érzékelem, hogy ezt az eszmeiséget a mi mai egyetemünk is megérti és képes követni. A legkorábbi európai egyetemek mindegyike évszázadokon át katolikus egyetem volt. A reformáció korától kezdve már polarizálódott a kereszténység, a felvilágosodás korától kezdve pedig laicizálódott, egyre nagyobb teret kapott a „világi” felfogás. Az egyetemek között megjelentek a protestáns, majd a „világi”, azaz állami egyetemek, s ma kétségtelenül ez utóbbiak vannak nagyobb számban. Egy egyetem leképezi az adott társadalmi állapotot, így van ez a mi katolikus egyetemünkkel is, ezzel számolni kell, a mai valóságban kell dolgoznunk.

Véleménye szerint miben rejlik a Pázmány különlegessége?

Ma is gyakran elhangzik volt és jelenlegi hallgatóink nyilatkozataiban egy jól működő közösség értékelése, ahogy mondják, ennek a lényege egy fajta bensőséges tanár–diák viszony. Adódott ez a viszonylag kis létszámból, az átláthatóságból és nyilván a campus-létből, ami egy sajátos egymásra utaltság-érzést alakított ki. Sok hallgatónk ma is összetart, az egyik közösségi portálon már háromezer tagja van ez egyik alumni-csoportnak. S ez nemcsak nosztalgiázást jelent. Ha egy munkahelyen megjelenik egy volt pázmányos hallgató, rögtön többen is feltűnnek ott a régi hallgatótársak közül. Abban a tekintetben bizonytalan vagyok, hogyan folytatódik az összetartozás-érzést megalapozó tartalmas egyetemi élet a jövőben. Érdemes lenne ehhez átgondoltan megteremteni az új alapokat és lehetőségeket.

Vannak olyan kiemelkedő, emlékezetes emlékek – vagy esetleg hallgatók -, amelyekre mind a mai napig jó szívvel emlékszik?

Az első, Gál Ferenc atya rektorságától kezdődő egy évtizeden át az Egyetemi Tanács tagja voltam. Ott ismertem meg – még rektorsága és püspöksége előtt – Erdő Péter atyát, az alapító dékánokat, Zlinszky János alkotmánybírót és Roska Tamás akadémikust, valamint a Hittudományi Kar prominens személyiségeit. A folyamatos gyakorlati építkezés irányítása és az egyetemi ethosz kialakítása fontos feladata volt annak az akkori Tanácsnak, ugyanakkor számos vitakérdést is meg kellett oldani. Tanulságos idők voltak. Sok hallgatónkra is jó szívvel emlékszem, különösen azokra, akik később munkatársaimmá is váltak.

Van olyan volt hallgatója, akivel ma már együtt dolgozik. Mesélne erről?

Több ilyen egykori hallgatóm van. A Magyar Irodalomtudományi Tanszék jelenlegi teljes állású oktatói létszáma engem leszámítva nyolc fő, akik közül heten hallgatóim, tanítványaim voltak. Közülük négyen a mi egyetemünkön, magyar szakunkon végeztek: Ajkay Alinka, Bogár Judit, Horváth Zsuzsa és Osztroluczky Sarolta, hármójukat pedig még az ELTÉ-n tanítottam: Horváth Kornéliát, Radvánszky Anikót és Thimár Attilát. Tanszéki munkatársakként mindannyiukkal szinte napi kapcsolatban állok, s ez tart két, három évtizede. Közben ők is a negyedik, ötödik X körül vannak már, s idővel saját pályát, saját érdeklődési és kutatási területet alakítottak ki maguknak. Még közelebbi kapcsolatom jött létre azokkal, akik saját kutatási területemhez szegődtek, s remélhetőleg annak folytatói is lesznek, hiszen komoly eredményeket értek el már eddig is, s magam is sokat tanulok tőlük.

Mit tart a saját legnagyobb sikerének a Pázmányon töltött idő alatt?

Azt, hogy egyetemünk névadójának, Pázmány Péternek a munkásságát feldolgozó közösséget, a Pázmány Péter Kutatócsoportot, egy 22 éve folyamatos kutatást sikerült létrehozni az egyetemen. Szervezetileg ez egy nem formalizált közösség, a Pázmányra vonatkozó tudományos kutatások végzése tartja össze a csoportot, és ez nem kis kohéziót jelent úgy, hogy közben minden résztvevőnek más, saját kutatási-oktatási területe van. A munka középpontjában a Pázmány Péter kritikai kiadás áll, amelynek eddig 11 kötete jelent meg az utóbbi két évtizedben. Ezen túlmenően kiadtuk a Pázmány Péter-bibliográfiát és több, Pázmányról szóló tanulmánykötetet. Az Országos Tudományos Kutatási Alapprogramok keretében eddig három ciklusban (ez 12 évet jelent) nyertes volt a kutatócsoport, munkánkat mindhárom alkalommal kiválóra értékelték, ami mutatja reputációnkat a külső megítélők számára. A „Pázmány Péter Művei” című sorozatot a Magyar Tudományos Akadémia Textológiai Munkabizottsága akkreditálta, s munkánkat az irodalomtudományi szakma a kritikai kiadások „zászlóshajójának” tekinti. Köteteink megjelenését az MTA mellett a Nemzeti Kulturális Alap is minden esetben támogatta. Kiadássorozatunkról számos elismerő recenzió jelent meg, ezek a Bölcsészkar honlapján elérhetők. Egyetemünk eminensen fontos feladatának gondolom, hogy a Pázmány Péter műveit megjelentető sorozat folytatását minden lehetséges eszközzel támogassa, mégpedig nem egyszerűen ad hoc pályázatokkal, hanem intézményesen. Ne feledjük: a 120 esztendővel ezelőtt megjelent nem kritikai kiadású és nem teljes Pázmány-összkiadás ügyét akkori egyetemi tanácsi határozat támogatta, amit Trefort Ágoston az országgyűlés elé vitt, majd a kiadáshoz szükséges további dotáció érdekében gróf Csáky Albin vallás- és közoktatásügyi miniszter megegyezett Vaszary Kolozs esztergomi érsek-bíborossal. Az 1998. évi Pázmány-konferenciánk előszavában írtakat szükséges ismét felidéznem: „figyelembe véve a nemzetközi példákat – szükségessé fog válni egy önálló kutatócsoport („Pázmány intézet”) felállása, amelynek első feladata […] a kritikai kiadás elkészítése lenne […] egy kötet elkészítése és kiadása minimálisan két esztendőt vesz igénybe”. Ma, 22 év után is változatlanul ezt gondolom (22 év telt el, nemrég jelent meg a 11. kötetet), legyen az önálló intézet vagy kutatóközpont, az egyetem igenis vállalja fel a Pázmány életművére vonatkozó kutatások támogatását, hiszen akik benne dolgoznak, más munkahelyeken, más kutatási feladatokkal, azon felül, csakugyan áldozatosan végzik Alma Materünk alapítója és névadója műveinek kutatását és megjelentetését.

Milyen örökséget igyekszik hagyni az intézetnek, a szaknak és a kollégáknak, akikkel együtt dolgozik?

Azért még nem szándékozom végrendeletet írni. :) Kollégáimnak soha nem sulykoltam, hogy mit csináljanak saját szakmai előrehaladásuk érdekében. Ki-ki pontosan tudja, hogy túl kell jutnia egy habilitáción, nagydoktorit írhatna már, vagy adjon ki egy könyvet a kutatásairól. Hiszen mindenkinek tudnia kell, mi az aktuális feladata, amire minden nap gondol, hogy meg kellene csinálnia… Fontosnak tartom ugyanakkor, hogy amit sikerült felépíteni a Karon, szakot, kutatómunkát és a szak által reprezentált doktori iskolát (ami most kapott újabb 5 éves MAB-akkreditációt), megmaradjon és fejlődjön. Aere perennius…

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

Pázmány forever. És hát megírom az emlékirataimat. :) Igyekszem majd áthágni a latin szentenciát felidéző „fecseg a felszín, hallgat a mély” diszkrepanciáját, s az ugyancsak József Attila-i intenciót fogom követni: az „igazat mondd, ne csak a valódit”, nem feledve Pázmány elvárásait sem: „az okos embernek nem a hímes szók, hanem az erős valóságok tetszenek.”

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Hargittay Emil