Bögre Zsuzsanna 25 éve dolgozik a Pázmány Szociológiai Intézeténél, amely az évek során határozottan professzionalizálódott. Mindamellett, hogy főállású oktató, folyamatosan kutatásokban vesz részt, amely ezen a szakterületen elengedhetetlen. Nagyon erős feladattudattal végzi mind az oktatói, mind pedig a kutatói tevékenységét, sugárzik belőle a remény és az optimizmus.

Mindig is tanítani szeretett volna, vagy voltak más céljai?

Soha nem akartam tanár lenni, nem akartam tanítani. Mindig kutató akartam lenni, nagyon sokáig dédelgetett álmom volt, hogy majd főállásban kutathatok, de ezért igazán komoly lépéseket sosem tettem, csak egy álom volt. Az oktatás mellett folyamatosan kutattam, mindig voltak témáim, minden oktatáson kívüli időmet ezzel töltöttem. Szükségét is éreztem, mert a szociológia olyan tudomány, hogy ha nem kifejezetten direkt elmélettel foglalkozik az ember, akkor kénytelen másokat olvasni, empirikus kutatásokat megismerni. A kérdéseimre akkor tudok igazán válaszokat kapni, ha magam végzek kutatást és én teszem fel a kérdéseket, találom meg a válaszokat. Ez motivál, a szociológiai érdeklődésemet ez tartja életben. Azt gondolom, hogy azt tudja az ember igazán átadni, ami saját magát is érdekli. Ami foglalkoztatja, ami izgatja, amire kíváncsi, azzal kapcsolatban tud kérdéseket feltenni, ezt a fajta világra való nyitottságot tudja átadni a tananyagon keresztül.

Egy véletlen folytán kerültem a Pázmányra, de a tanítás mellett mindig folytattam a kutatásokat is.  Ez a kettősség, ez a két lábon állás jellemezte, illetve jellemezni is fogja a jövőben az életemet.

Mióta dolgozik felsőoktatásban? Mikor és hogyan került a Pázmányra?

1996 februárja óta, vagyis 25 éve dolgozom itt. Kezdetben a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatások Központjában dolgoztam Pécsen, ahonnan Budapestre jöttem a Tömegkommunikációs Kutatóintézetbe (TK), majd innen mentem szülési szabadságra. A rendszerváltás után voltunk már, amikor arra került a sor, hogy visszatérjek, a TK már megszűnt, úgyhogy munkát kerestem.

1996-ban még mindig nagyon új volt a Pázmány. Az egyházközösségemből Sillye Jenő - aki egyébként egyházzenész -, miközben a gyerekeinket a játszótéren vigyáztuk, megkérdezte, miért nem megyek a Pázmányra oktatni. Beleültette a fejembe, hogy tényleg, miért nem jövök? Felhívtam az akkori tanszékvezetőt, Váraljai Csocsány Jenőt, aki egyáltalán nem ismert engem. Még alakulóban volt a tanszék, nem volt elég tanár, keresték a szociológia szakon végzett diplomásokat, akik az egyház, a vallás kérdésében elfogadóak, vagy elkötelezettek. Így nem volt lehetetlen dolog felhívni a tanszékvezetőt, és azt mondani, hogy munkát keresek, szeretnék oktatni. Megkérdezte, hogy szeretnék-e vallásszociológiát oktatni, mondtam, hogy csak azt szeretnék! Tényleg ez volt a vágyam. Azért hagytam ott a Magyar Tudományos Akadémia Regionális Kutatóintézetét, mert ott alapvetően területszociológiával, terepszociológiával foglalkoztam, ami érdekes, de engem a vallásszociológia érdekelt igazán. A Pázmányon pont ezt ajánlották fel, isteni jelnek gondoltam, ide kell jönnöm, elfogadtam. Ez most könnyűnek hangzik, de amikor az ember bekerül egy egyetemi tanszékre oktatónak, az egy iszonyatos komoly, nehéz munka, nagyon komoly erőfeszítéseket kell tenni, hogy egyetemi oktatóvá váljon. Akkoriban volt egy kollégám, aki azt mondta, 10 év, mire ez sikerülhet. Nem gondoltam, hogy ez tényleg igaz, de amikor hetedik, nyolcadik éve dolgoztam éjjel-nappal készülve az órákra, hogy magas szintű legyen az, amit csinálok, akkor rájöttem, hogy milyen igaza volt. A hetedik év után éreztem, hogy kicsit könnyebb. Szóval van abban valami, hogy egyetemi oktatóvá válni minimum tíz év.

Milyen volt egy újonnan induló egyetemen oktatni? Milyen reményei, tervei voltak?

Nem reményeim, hanem nagyon erős feladattudatom volt. A vallás, a vallásszociológia és a szociológia bármely ága, aminek a tanításával megbíztak, hátterükkel, elméletükkel, empíriájukkal, komoly felkészülést igényeltek. Az a cél lebegett előttem, hogy nagyon-nagyon összetett, komoly tudást kell átadnom a diákoknak, ez óriási felelősség. Úgy éreztem, rendkívül fontos a kiváló minőség. Fiatal oktatóként az egyetemen tanultakat, és a kutatóintézetben hozzáolvasott ismereteket tudja összegezni az ember. Visszatekintve azt kell mondjam, hogy akkor még semmit nem tud. Az oktatói munka kezdetén elképesztő mennyiségű energiát kell beletenni, hogy a diákhoz méltó és neki szánt tudás célba érjen. Mivel a kar és a tanszék is kezdő volt, nem nyílt lehetőség arra, hogy egy szenior professzor mellett szemináriumokat tartsak, azonnal előadásokkal kellett kezdenem. Azonnal mélyvíz, nagyon kemény időszak volt. A mostani tanársegédeknek oda tudjuk adni a tárgyleírásainkat, át tudjuk adni a tapasztalatunkat, a felhasználható jó elméleteket, az irodalomjegyzéket, így teljesen más. Mi úttörők voltunk, ráadásul vallásszociológiát Magyarországon nem igazán tanították az egyetemeken, csak külföldön.

Tomka Miklóstól, a PhD témavezetőmtől tanultam mindent, ami vallásszociológia, de őt nem engedték tanítani a rendszerváltás előtti egyetemeken. A munkahelyére mentünk be, ott tanított bennünket, közösen olvastunk könyveket, beszélgettünk róluk, amolyan magán egyetem volt. Ez volt a magyar vallásszociológia hőskora, fel kellett nőni ahhoz, hogy egyetemi oktatók legyünk. Emlékszem, mindenkinek, aki belépett a 90-es években, azonnal jelentkeznie kellett a PhD-re. Erősen oda kellett tennünk magunkat, és jó pár évbe került, mire azt gondoltam magamról, hogy már egyetemi oktató vagyok.

A kezdettekkor milyen volt az oktatók és a hallgatók közti kapcsolat? Meg tudta őrizni ez kezdeti jellegét az idők folyamán, ha igen, hogyan?

A szociológia nyelvén azt mondanám, hogy első generációs oktatók voltunk. A diákok is tudták, hogy egy új egyetemre jönnek. Nagyon baráti volt a kapcsolat, fiatalok voltunk, természetesen mindenki mindenkit tegezett. A mai napig tartom a kapcsolatot néhány régi hallgatóval, néhányuknak jelenleg is témavezetője vagyok PhD-n, egyébként már családos anyukák, apukák.

Lelkesek voltunk és kiválóak akartunk lenni, ezért nagyon sokat dolgoztunk, amit a diákok akceptáltak. Nyilván voltak olyanok, akik úgy érezték, jobb lett volna, ha más egyetemre mennek, de szociológián ilyennel alig találkoztam. Ma jó pár olyan kollégám van, akit tanítottam, és nagyon jóban vagyunk, jó emlékeink vannak. A fiatal oktató a lelkesedésével mindent pótolni tud, mert mindent megtesz, ez jellemzett bennünket is.

Ma már más a hallgatókkal való kapcsolat, de ez természetes, hiszen ahogy az ember más-más életszakaszba kerül, változik.

Van egy olyan korszak, amikor az ember azt hiszi, már mindent tud, amire büszke is. Emiatt volt pár év, amikor úgy érzékeltem, hogy elhidegültem a diákoktól és ők is tőlem. Ez talán mindenki életében és pályáján előfordul. Már középkorú oktatóként néztem szembe ezzel, ez újabb útkeresés volt, hiszen többet tudtam, elvárásaim voltak, nem a kezdeti lelkesedés vitt, újra meg kellett találnom az egyensúlyt a tekintély, a szigor, a tudás, a szeretet és a harmónia között. Senki nem tanítja, hogy kell egyetemi oktatónak lenni, ez egy egyszemélyes szerep. Nincs rendező, mint egy színházban, mindenkinek saját magát kell összeraknia. Vannak sikeres időszakok és kevésbé sikeresek is. Most egy határozottan kiegyensúlyozott időszakomat élem. Szeretem a fiatalokat.

Érdekes módon egyre nagyobb a különbség a korábbi diákok és a mai diákok mentalitása között. Nem könnyebb a diákokkal dolgozni ma sem, ennek ellenére nyitottabb vagyok rájuk. Próbálom megérteni, hogy milyen a világuk, és hogyan kell a szociológiát ráilleszteni erre. Motivál, hogy jó szociológusokat neveljünk, ebben pedig minden egyes óra számít.

Milyen fejlődésen ment keresztül a szociológia szak, az intézet és Ön saját maga?

Hosszú út volt, nagyon izgalmasan állt össze az a tudáskészlet, amit most átadok. A Pázmány nagyon határozottan professzionalizálódott, komoly tanszék vagyunk.

Piliscsabán aktív közösségi életet éltünk, nemcsak a diákok, hanem a tanárok is. Adott volt a lehetőség, kimentünk, és csak este jöttünk haza. Hatalmasakat beszélgettünk, törekedtünk arra, hogy leüljünk együtt, szakmai napokat szerveztünk, ez közös útkeresést jelentett. Ma professzionalizáltabbak vagyunk. Mindenki hatalmas utat járt be a saját tudományterületén, sok könyvet írtunk, sok konferenciát szerveztünk azóta. Rengeteg nagyon jó diákunk van, akik komoly helyeken jól megállják a helyüket, kapunk is visszajelzéseket.

Most Budapesten vagyunk, ahol a közösségi életünk sokkal fragmentáltabb, vagyis nagyon tudatosan kell arra törekedni, ha a tanárok egymással találkozni akarnak. A körülmények nem segítenek, inkább jobban szétszórnak bennünket. Ez a része nem lett könnyebb, de ennek ellenére a Szociológia Tanszék csapata komoly és erős lett napjainkra.

Mit gondol, ki a jó oktató?

Ezt én is folyton keresem. Az egyetemi oktatónak a tudás, a követelmény és a diákok szeretete hármasságnak az egyensúlyát kell megtalálnia. Ez egy háromlábú kisszék, amit ha valaki jól összerak, akkor nem billen el sehova. Az asztalosok szerint a háromlábú szék a legstabilabb.

Ha képesek vagyunk triangulálni, akkor minden korban, minden évjáratban megtaláljuk a diákkal az összhangot, de ehhez az kell, hogy saját magunkban is meglegyen ez az összhang. A saját stabilitásomtól függ, hogy hogyan felelek meg a feltételeknek. Önmagunkban kell nagyon komoly rendet teremteni és tartani, ez pedig a diákok felé is sugárzik, átveszik, elfogadják. A diák éhes erre a kiegyensúlyozottságra. Az a jó tanár, aki ezt meg tudja teremteni. Úgy gondolom, most nekem megvan, és ez jó. De volt olyan időszak is, amikor abba akartam hagyni a tanítást, mert azt hittem, már nem való nekem. Most azt érzem, hogy van miért itt lenni és tanítani.

A kollégákkal sokat szoktam erről beszélgetni. Voltak olyan évek, amikor kifejezetten arról szerveztünk tanszéki értekezletet, hogy milyenek a mai fiatalok. Ismerjük meg őket, tudjuk meg, mi kell az X, Y generációnak, mit jelent ez tartalmilag, azon belül is az egyetemen, hogyan tanítsuk őket jól. Ezeken kívül a saját gyerekeim rettentő sokat tanítottak nekem, amikor egyetemisták voltak, rajtuk keresztül is sokat megtudtam a korosztályukról. Sokszor név nélküli visszajelzéseket kértem a diákoktól, azok alapján megpróbáltam megérteni, hogy min kell javítani, mit kell másképp csinálni.

Mindig nagy adag remény és optimizmus van bennem, soha nem veszítettem el a hitemet. Holnap még jobb lesz.

Hogyan írná le a Pázmányhoz való kötődését?

A Pázmány elemeihez, a diákokhoz, a kollégákhoz, a tanszékhez kötődöm. A piliscsabai campushoz is erős szálak fűztek, láttam a semmiből felépülni és szépülni, de beláttam, hogy ott kell hagyni. A közlekedési nehézségekhez jött a bolognai rendszer, ez így nem buli a diákoknak, de nekem sem lesz az.

A Mikszáth térhez is kötődöm, most pl. szerzetesrendeket kutatok, annak az épületnek pedig hatalmas múltja, története van. Mester Margit Mária - akit reményeim szerint boldoggá avatnak - itt élte meg, hogy szerzetesnővér lesz, a lelki atyja egyik lelkigyakorlatán itt döntötte el, hogy új szerzetesrendet alapít, ebből lett az UNUM női rend. A piaristák is jelen voltak ebben az épületben, mellette van a Krisztus király templom, aminek szintén nagy múltja van, a padlásán találkoztak azok, akik hűségesek akartak maradni szerzetesi fogadalmukhoz. Ha bemegyek az épületbe, megszólal a múlt, olyan nagyszerű emberek élték itt az életüket, nem is gondolva arra, hogy milyen alapokat raknak le. Ezek között a falak között most mi lehetünk. Jelenleg ezeken keresztül is kötődöm a Pázmányhoz.

Vannak olyan kiemelkedő emlékek, amelyekre mind a mai napig jó szívvel emlékszik?

Az Intézet falukutató táborokat szervez, mi kezdtük el, azóta is résztvevője vagyok, sok alkalmat szervezünk. Elképesztő lehetőség ez  a tanár-diák találkozásra, a közösségépítésre, a jellemformálásra, a szociológussá válásra. Ami fényképszerűen megragadt bennem, ahogy a táborokban emberség, közösség és szakmaiság született, ezek óriási pillanatok. A nagy emlékek a piliscsabai campushoz kötődnek inkább, a beszélgetések például, amiket idősebb kollégákkal órákig folytattunk, embert, társadalmat, vallást érintő kérdésekről.

Mit tart a saját (személyes vagy szakmai) legnagyobb sikerének a Pázmányon töltött idő alatt?

Azt, hogy különböző kutatóhelyeken jó néhány tanítványom, kollégám van, akinek tanára, témavezetője voltam, hogy most már több volt tanítványunk is tanszékünk oktatója. Nagyon jó emberek, jó tanárok, felkészültek, odateszik magukat. Büszke vagyok rá, hogy építő eleme voltam ennek az „építménynek”, ez a siker. A falukutató táborok ismertekké, elismertekké, vitathatatlanul fontossá váltak, ebben is részem volt. A tanszék közösségi életének is aktív tagja vagyok, hozzáteszem a magamét. Most beindult egy közös kutatás a családszociológia területén, amely többünk tudományos érdeklődése, nagyon fontos a közös munka, a közös gondolkodás. Most ezen próbálom rajta tartani a kezem, hogy ez, a nagyon szétzilált állapotok ellenére is, megmaradjon. Ezen keresztül megtanulunk közösen dolgozni, egymásra figyelni és nemcsak saját, hanem közös sikerért is küzdeni.

Mit igyekszik átadni az intézetnek, a szaknak és a kollégáknak, akikkel együtt dolgozik?

A kollégákkal közösséget próbálunk formálni, próbálunk összetartozni. Ennek a fontosságát mindenképp szeretném átadni, amit az előbb említett projekttel is próbálunk elmélyíteni. Jóval nehezebb, mint egyéni sikereket elérni, hiszen a kutatás individualista életforma, csak úgy, mint az oktatás. Az „együtt” mindig több, mint az „egyedül”. Egy tanszék akkor lesz jó és sikeres, ha az oktatók egymásra támaszkodnak, összefognak.

Nagyon fontos, hogy a diákok megismerjék önmagukat, és bármit is csinálnak az életben, forduljanak kifelé, nyissanak, legyenek mindig nagyon kíváncsiak! A másik emberért tenni kell, áldozni kell, törődni kell vele. A tudás is szolgálat, nem önmagunkért csináljuk.

Milyen tervei vannak a jövőre nézve?

A szerzetesrend kutatásából írok egy könyvet, ugyan még nagyon sok van hátra, de már látom a végét. Utána a család témakörével szeretnék foglalkozni. Nemcsak kutatás, hanem a családi értékek átmentésével, a családi összhang gyógyításával kapcsolatos, egészen a civil tevékenységig terjedő témák szempontjából is érdekel a téma. Szükség van olyan szakemberekre, akik segítik a megértést és tesznek azért, hogy a családok jobban működjenek.

Milyen jövőt kíván az Intézetnek?

Véleményem szerint a Szociológiai Intézetnek nagyon fontos társadalmi feladata van, mert egyrészt katolikus, másrészt értelmiségi, harmadrészt szociológus. Katolikus értelmiségi szociológusokra, akik nagy tudással rendelkeznek, nagy figyelemmel követik a társadalmi változásokat, jelenségeket, ráadásul kiváló kutatók, óriási szükség van. Úgy gondolom, óriási feladat elé néz még a Pázmány szociológia, a társadalom számára fontos munkákat kell még elvégeznünk. Pillanatnyilag minden alapunk megvan ahhoz, hogy bízhassak abban, tíz év múlva nagyon komoly tényező lesz a magyar értelmiségi életben az a kör, amit ez a tanszék ki tud nevelni. :)

Készítette: PPKE Kommunikáció/Kemény Mária
Fotó: Bögre Zsuzsanna