Szovák Kornél egyetemi docens harminc éve oktat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Történettudományi Intézetének medievisztika, középkortudományi tanszékén. Oktatói és a Magyarországi Középkori Latinság Szótárának összeállításában végzett kiemelkedő kutatói munkája elismeréseként március 15-én Széchenyi-díjjal tüntették ki.
Mikor jelentkezett önben a történelmi múlt iránti vonzódás?
Alsó tagozatos kisiskolásként találkoztam először a történelemmel. Olyan vidéken nőttem fel, ahol az Árpád-kor több kiemelkedő építészeti emléke található. A jáki monostor, a csempeszkopácsi és a gutatöttösi templom nem esik messze szülőfalumtól, Bejcgyertyánostól. Bejc az Árpád-kori nemesi falut jelöli, Gyertyános pedig a 18. század végi irtásfalunak a neve. Később összevonták a két települést. Gyertyánosban, ahol én felnőttem, uradalmi cselédek laktak, anyai ágon tőlük származom. Bejcen a középkori-újkori kis- és középbirtokos nemesség utódai éltek. Apai ágon az egyik közeli faluból, Megyehídról származnak az őseim.
Később, a bencések pannonhalmi gimnáziumában sok fiú a faluja után kapta a becenevét, így volt közöttünk Gérce, Polány, Gamás…, de a Bejcgyertyános hosszúnak és nehezen kiejthetőnek bizonyult.
A községi könyvtárban fellehető könyveket nagyjából tíz éves koromra „abszolváltam”, minden betűt, amit csak találtam, elolvastam.
Széles látókörű, világlátott nagyapám az iskolázatlansága mellett is rendkívüli személyiség volt, akihez erős szálakkal kötődtem. Egy alkalommal elvitt a sárvári könyvesboltba, ahol az ő jóvoltából megvásárolhattam az első könyvemet. Édesanyám nemigen helyeselte ezt a pénzkidobást. Az olvasmányokban elsősorban a középkori utalások ragadták meg a fantáziámat.
Kisiskolás koromban még osztatlan képzés folyt az iskolában. Közösen tanultak az elsősök és harmadikosok, illetve a másodikosok és a negyedikesek. Így én már másodikosként megtanultam a negyedikes tananyagot is.
Hogyan emlékezik vissza gyermekkori éveire?
Nagyon szabadnak éreztem magam. Akkoriban még nem létezett sem a GYES, sem GYED intézménye, édesanyám dolgozott, én pedig sok időt töltöttem nagyszüleimmel. Tanítás után barátaimmal kiszabadultunk a mezőre, az erdőbe, és ott éltük a magunk „gengszter-gyermekkorát”. Különösen megragadó volt számunkra az uradalmi major nagy, régi épülete, amelyben a termelőszövetkezet működött akkoriban. Később a múlttal kapcsolatos első benyomásaimat megerősítette a gimnázium, ahol valódi inspirációkat kaptam.
Milyen módon került a falusi kisfiú a bencések nevezetes pannonhalmi gimnáziumába?
Az ötlet édesanyámtól származott. A szomszéd faluból már járt egy fiú Pannonhalmára, akinek az édesanyjával az én édesanyám együtt „küzdött” a termelőszövetkezetben az idénymunkák idején.
Szüleim elvittek látogatóba Pannonhalmára, igaz, meglehetősen anyagias természetű édesapám nemigen örült annak, ha olyan helyre kerülök, ahol kollégiumi díjat kell fizetniük utánam, amikor ingyen tanulhatnék a szombathelyi Nagy Lajos Gimnáziumban.
Könnyű volt beleszeretnem a bencések világába. Szabó Flóris atya mutatta meg a 750 ezer kötetes könyvtárat. Azonnal letettem a nagyesküt magamnak, hogy én ezt mind elolvasom. Aztán kiderült, hogy egy részüket olyan betűkkel írták – héber, arámi, szír –, amelyeket el sem tudok olvasni. Ráadásul a könyvek nyelve is idegen volt. Mégis alapélményemnek számított Pannonhalmán a könyvtár, és Szabó Flóris atya személyisége már az első látogatáskor magával ragadott.
Pannonhalma milyen benyomásokat keltett a gimnáziumi évek alatt?
Igazi szerzetesi iskolaként működött. Kizárólag szerzetes tanáraim voltak, kivéve Tálos Zoltán tanár urat, akit szintén nagyra tartottam. Rajta kívül két angol szakos tanárnőre emlékszem még, de ők nem tanítottak engem, mert én latinra jártam. A németes B osztály mellett – a diákok „Fater”-nek szólították Lövey Félix atyát, osztályfőnöküket – nálunk az A-ban a diákok fele angolra, fele latinra járt.
Érdeklődése már ekkoriban a középkor felé irányult, és ezért választotta a latint?
Ezt nem állíthatom, de hogy később a latinitás irányába tájékozódtam, ekkori benyomásoknak volt köszönhető. Igen nagy hatást gyakoroltak rám a régi bencés iskola kiemelkedő személyiségei: Csóka Gáspár, Bánhegyi Miksa, Ruttmayer Ince és maga Szabó Flóris atya is. Fiatal történelemtanárom pedig Várszegi Asztrik, a későbbi főapát volt. Ők a Karoling-kori, alcuini elvet képviselték, mely szerint a tudást ingyen adják, de a tudásra önmagáért kell vágyni.
Egyre nyilvánvalóbbá vált számomra, hogy bölcsész vonalon szeretnék majd továbbtanulni. Lengyel-orosz szakos osztályfőnököm hatására sokáig orosz szakos tanár szerettem volna lenni, bár az ismert politikai okok miatt nem szerettük ezt a nyelvet, és nemigen szerettük akkoriban szegény osztályfőnökünket sem. Ma már azonban tudjuk, mi mindent köszönhetünk neki. Többek között magas színvonalon megtanította nekünk az oroszt. Negyedikes korunkban már szótár nélkül is viszonylag jól olvastuk a szépirodalmi műveket.
Pannonhalmán nem esett szó arról, hogy egyházi gimnáziumból majdnem lehetetlen bölcsész vonalon tovább tanulni?
Ezt mindvégig sugallták nekünk a tanáraink. 1981-ben, az érettségi idején azonban már bíztató jelek mutatkoztak a horizonton. Az előző nemzedékből felvették a kiválóan felkészült Takács Imre barátomat művészettörténet szakra. Én is nehéz felvételinek néztem elébe, de végül is szerencsésen sikerült. A történész felvételiztetők közül Kozma Béla tanár úrnak erős bencés kötődései voltak a baráti körén és egykori tanítványain keresztül. A latinosok közül Bollók János tanár úr Homéroszt blattoltatott velem a felvételi vizsgán.
Miért történelem-latin szakra jelentkezett végül?
Három éven át Ruttmayer Ince atya tanított bennünket latinra. Rendkívül szigorú volt, a testi fenyítés sem állt nagyon távol tőle, bár csak kokikat adott a büntetendő fiúknak. Magas szinten oktatta a tárgyat, csak éppen nemigen tudta megszerettetni velünk. Személyiségétől idegen volt ez az attitűd, annak ellenére, hogy igen szeretetreméltó ember volt.
Az utolsó évben Bánhegyi Miksa atya vett át bennünket, aki viszont rendkívüli emocionális személyiségnek bizonyult. Ha ő lett volna a tanárunk négy évig, nem tanulok meg latinul, de nagyon szerettem volna az órákat. Ez a váltás végül is igen jól jött nekem. A biztos alapokon Miksa atya megszerettette velem a latin nyelv és kultúra világát. Ezért döntöttem végül úgy, hogy az ELTE történelem-latin szakpárjára jelentkezem.
Előfelvételisként vettek föl. A tanulmányok megkezdése előtt egy év katonaidőt szolgáltam. Ez idő alatt nagyon sokat tanultam emberségből. Annyi emberi jósággal – és persze gonoszsággal –, mint ott, korábban nem találkoztam ilyen koncentrált formában. A kolostori iskola védett légköre után szembesültem az emberi magatartás két alapvető formájával: a gonoszsággal és a jósággal. És megtapasztaltam, hogy a jók mindig sokkal többen vannak, mint a gonoszak. A bajai laktanya tisztikarában egyébként ketten is kötődtek valamiképpen a bencésekhez, és ennek alapján fölfedezték bennem a sorstársukat.
Kik voltak a meghatározó tanárai az egyetemen?
Mindkét szakon találkoztam olyan tanáregyéniségekkel, akiknek nagyon sokat köszönhetek. A latin akkoriban kis létszámú, családias szaknak számított. Mintegy tízen tartoztunk a csoportba, többségében egyházi iskolások. Tanáraink közé sorolhatom Borzsák István és Harmatta János professzort, a fiatalabb nemzedékből Szepessy Tibor, Maróth Miklós, Bollók János, Kapitánffy István és Adamik Tamás tanár urakat. Nagyszerű tudományos példaképek voltak, akik megerősítették a bencéseknél tanultakat: a tudásért érdemes áldozatokat hozni.
A történelem szakon mennyiben játszottak szerepet az ideológiai szempontok?
A történelem szak akkoriban tömegszaknak számított. A kor viszonyaiból következően jelentkeztek ugyan ideológiai szempontok, de valamelyest már puhult ilyen szempontból a bölcsészkari képzés, bár kötelező tárgynak számított a politikai gazdaságtan, a magyar munkásmozgalom története és hasonlók.
Ezek kötelezőek voltak minden felsőoktatási intézményben…
Ennek megfelelően abszolváltuk őket. Ugyanakkor voltak olyan előadások, amelyeken megérezhettünk valamit a polgári nyugat szellemi áramlataiból. Különösen sokat köszönhetek Gerics József és Szabad György professzornak. Szabad György módszertani tudása és tanári személyisége rendkívül vonzó volt.
Ő a 18-19. század történelmét oktatta.
A nyelvújítás, a reformkor és a szabadságharc időszakát. Ez a korszak önmagában ugyan inspiráló, tőlem azonban távolabb állt, nem úgy, mint évfolyamtársamtól, Hermann Róberttől, aki ma a korszak kiváló kutatója.
Kozma Béla tanár úr a középkori világ csodáiról okított bennünket, és utolsó évesként találkoztam az azóta is mesteremnek vallott Solymosi László tanár úrral, aki a középkorkutatás műhelytitkaiba vezetett be minket.
A történettudományon belül talán nehezebbnek tűnik közelebb kerülni a sok szempontból titokzatosnak tartott középkori világhoz.
A latin tanulmányok azonban mintha erre predestináltak volna engem. Sokat segített az a kitüntető tény, hogy bekerültem a nagyhírű Eötvös Collegiumba. Akkoriban nem volt „fejkopogtatás”, azaz felvételi vizsga, mint korábban és mint manapság is, hanem az addigi tanulmányaik alapján jó képességű fiatalokat felvették. Az inspiráló légkörben versenyt futottunk a könyvtárhasználatban.
Akkoriban az Eötvös Collegium adott helyet Mezey László professzor Fragmenta Codicum Kutatócsoportjának. Rendkívüli tanárszemélyiséget ismertem meg benne, és ott voltak mellette az akkor fiatal kutatók, Madas Edit és Sarbak Gábor. Mezey tanár úr révén jutottunk el Szendrei Janka zenetörténészhez, zenei paleográfiát tanulni. Mezey László kollégiumi órái szerencsésen egészítették ki az ELTE-n elsajátított anyagot.
Ilyen felkészülés után merre folytatódott az élete a diploma megszerzését követően?
Kétszakos tanári diplomát szereztem. A gyakorlótanítás, illetve a vizsgatanítás nem hozott különösebb sikereket számomra. Az Eötvös Gimnáziumba és az Apáczai Csere János Gimnáziumba jártam gyakorolni. Az ott tanuló diákok minden hájjal megkent „kistanárevő” fiatalok voltak. Számos kudarcban volt részem, nem jelentett mindennapi örömöt az egyébként jól megpatkolt, ugyanakkor nagy öntudattal megáldott kamaszfiatalokkal való foglalkozás.
Megbizonyosodott arról, hogy tanárként nem ehhez a nemzedékhez szól a hivatása?
Igen, ezt jelentette, de nagyon fiatal voltam még, hogy végleges döntést hozzak. Később találkoztam kisiskolásokkal, az viszont megragadó volt. Az apróságok mint a szivacs, úgy szívták magukba az általam elmondottakat.
Mit jelentett a kisiskola?
Meghívtak Győrbe és Pannonhalmára a bencés kisdiákokhoz, és a nyári pedagógiai gyakorlaton is találkoztam ezzel a korosztállyal. Leginkább mégis a kutatás, azon belül is inkább a módszertan érdekelt. Egyetemista koromban a Magyar Országos Levéltár kutatóterme maga volt a mennyország a történeti légkörével, a szekkóival a falakon, a nagy öregekkel, akik valaha ott ültek. Demokrácia uralkodott a kutató professzor urak és a diákok között.
Egy véletlen folytán találkoztam Boronkai Ivánnal, aki a Magyarországi Középkori Latinság Szótárának munkálatait irányította. Még nem szereztem meg a diplomát, amikor meghívott könyvtárosnak az Ókortudományi Kutatócsoporthoz, amelynek keretében a középkori latinság szótárának munkálatai folytak.
Az MTA keretében?
Igen, és az alapfinanszírozott kutatócsoportban elmélyülten lehetett dolgozni. Kis létszámú szellemi műhelybe kerültem, ahol családias hangulat uralkodott. Sokat tanulhattam Boronkai Ivántól és fiatalabb kollégáitól: Déri Balázstól, Szabó Máriától és másoktól.
Azóta hat reguláris kötetünk és egy pótkötetünk jelent meg. A szótár összeállításának munkáját Huszti József, Klebelsberg Kunó jobbkeze még 1932-ben indította el. Kevesen tudják, hogy a trianoni békeszerződés után ez volt az első Nyugat-Európából érkezett, tudományos együttműködésre szóló hivatalos fölkérés. Az MTA attól kezdve rendkívüli erőkkel támogatta ezt a programot.
1987-ben, miután megszereztem a diplomámat, éveként meghosszabbított munkaszerződést kaptam a kutatócsoportban, majd 1992-ben véglegesítettek, ahogyan mondták: akkor nyertem el határozatlan idejű kinevezést.
Fiatal kora óta alkalma nyílt külföldi kutatómunkára is.
Rendkívüli lehetőséget jelentett számomra, amikor az Eötvös Collegium 1986-ban, még diákként kiküldött Rómába. Róma a bölcsész- és a történészvilág fővárosa manapság is. A Vatikáni Titkos Levéltár „titkaiban” kutakodhattam, már amennyiben vannak ott titkok. Valójában nincsenek, bármennyire így gondolják is egyesek. Azért titkos, mert magánlevéltár, tehát a tulajdonosa meghatározhatja az ottani kutatás feltételeit. A Vatikán azonban mindig igen előzékenyen szabta meg ezeket a feltételeket.
Később, 2000-től kezdve – megszakításokkal – összesen mintegy két esztendőt töltöttem vatikáni kutatásokkal. Borsa Iván professzor támogatásával kerültem ki, Rómában pedig Pásztor Lajosnak, a levéltár alkalmazottjának támogatását élvezhettem. Halála után megismerkedtem középkorkutató feleségével, és ő további segítséget nyújtott számomra.
Római hónapjaim, éveim alatt széles lehetőségek nyíltak előttem az ismeretszerzésre, és nagyon sok munkát sikerült elvégeznem. Ezeknek a munkáknak az eredményeiből ma is profitálok.
Mikor került főállásban a Pázmányra?
1996-ban, de már a kezdetektől, 1992-től tanítottam az egyetemen.
Ma is párhuzamosan végzi a kutatócsoport vezetését, illetve az egyetemi oktatómunkát?
A szótárszerkesztési munkálatok akkori irányítója, Boronkai Iván fiatalon elhunyt, a nálam idősebb kollégák pedig pályát változtattak. Végül egyedül maradtam a kutatócsoportban, aki a folytonosságot és a folyamatosságot biztosítottam. Fiatalon rám hárult a munkálatok irányítása. A szótárszerkesztés – mint említettem – az Ókortudományi Kutatócsoport keretében működött, amelyet Harmatta János professzor vezetett. Később Maróth Miklós professzor vette át a helyét, akinek szintén nagyon sokat köszönhetek.
Hogyan folytatódott a szótárkészítés a rendszerváltozás után?
A változást követően pályázati alapokra helyezték a kutatócsoportok finanszírozását. Az Ókortudományi Kutatócsoportban végül csak a középkori latin szótár munkálatai maradtak. Azóta is folytatódik a kutatás a vezetésemmel, bár 1996-tól félállásban láttam el ezt, 2000 óta pedig jogviszony nélkül irányítom a munkát.
Milyen stúdiumokat ad elő a Pázmányon?
1992-ben, az első felvételin felügyelő tanárként debütáltam. A Pázmány oktatási rendje történelem szakon különlegesnek számított akkoriban. Minden nagy korszakra egy tanévet határoztak meg. Középkori felkészültségemmel nem volt szerepem az első évben, helyette latint tanítottam bölcsészeknek. Olyan hallgatókat vezettem be a latin nyelv tudományába, akik azóta akadémiai nagydoktori címet szereztek, mint például C. Tóth Norbert barátom. Másodévtől már részt vettem a középkor oktatásában. Nagyon sokat tanultam tanártársaimtól, például a fiatalon elhunyt Barta Gábortól.
Úgy tűnik, mintha az utóbbi évtizedekben megkopott volna a történelmi múlt iránti érdeklődés?
Ez felületi benyomásként igaz lehet. Mi, magyarok azonban úgy vagyunk a történelemmel, mint a focival: mindenki ért hozzá. A közbeszéd jelentős részét teszi ki régmúltunk, főleg az őstörténet, az Árpád-kor és a középkor története. Emellett természetesen Trianon és a huszadik századi válságos magyar múlt eseményei ugyancsak.
A történelem iránt továbbra is élénk az érdeklődés, de manapság mintha bezárkóztak volna az intézmények. Pozitív tapasztalatokat szereztem viszont a Pázmány szenior egyetemi előadásain. Telt ház előtt, valóban érdeklődő értelmiségi közönségnek adunk elő tanártársaimmal.
Mikorra várható a Magyarországi Középkori Latinság Szótárának a befejezése?
Igyekszem az oktató munkára összpontosítani, bármennyire hajlamos vagyok is olykor úgy érezni, hogy romlanak a viszonyok. Ez a megállapítás a középkori szemléletet – a világ öregszik és romlik – tükrözi, én azonban bizakodó vagyok, mert minden újabb egyetemista nemzedékben találkozom olyan fiatalokkal, akikkel inspiráló beszélgetni, inspiráló átadni nekik azt, amit én tudok, és megtanulni tőlük, amit viszont ők tudnak.
Reményteliek a szótár munkálatai. Annak idején Boronkai Iván hatvan évre prognosztizálta a befejezését. Ha még egy kutatási ciklus megadatik – egy ciklus öt év, és jövőre lesz ciklusváltás –, akkor valóban be tudjuk fejezni az alapsorozatot. Körülbelül annyi munka van hátra, amennyit a jelenlegi fiatal és tehetséges, szorgalmas munkatársaimmal el tudunk végezni. Ezt még utómunkálatok követhetik, hiszen nem lezárt, hanem állandóan bővülő anyagról van szó, annak megfelelően, ahogyan újabb források kerülnek elő a levéltárakból. A pótkötetek mellett össze kell állítanunk még az onomasztikonokat, a névjegyzékeket is.
Időközben szerencsére felnőtt mellettünk egy szorgalmas és ritka tehetséggel megáldott fiatal nemzedék, a munka folytatása ennek tagjaira hárul.
Készítette: PPKE Kommunikáció/E.I.
Fotó: PPKE
