A járvány okozta kényszerű online oktatás egyaránt okozott nehézséget a hallgatóknak és az oktatóknak is, azonban Andok Mónika, a Kommunikáció- és Médiatudományi Intézet docense szerint nem volt olyan helyzet, amelyet ne lehetett volna egy kis időráfordítással megoldani. Sőt, úgy tartja, ha már csak egy valakinek is többet nyújtott ez az időszak, akkor már megérte beletenni a fáradtságos munkaórákat az előadások anyagaiba. Az online oktatás következő mesterével a kezdeti nehézségekről, a megtérülő energiákról, a tanulás folyamatáról és a MS Teams automatikus feliratozójáról beszélgettünk.
Mióta tanít a Pázmányon? A tapasztalatai alapján milyen képességekkel kell rendelkeznie egy XXI. századi oktatónak?
A Pázmány kommunikáció képzésének oktatóihoz 2009-ben csatlakoztam, szóval immár 12 éve tanítok itt. A jó oktatói képességek egy része − a hivatás lényegéből fakadóan − több száz éve változatlan: felkészültnek kell lenni az oktatott tárgyból és a tanítás mesterségéből, ugyanakkor nyitottan kell viszonyulni a világ alakulásaihoz, a diákok kérdéseihez. A XXI. század ehhez legalább két új szempontot tett hozzá. Az egyik a változás gyorsasága és mértéke; hiszen mind a tudásunk bővülése, mind a generációk viselkedésében bekövetkező változások üteme tempósabb lett. A másik szempont a digitális technológia erőteljes megjelenése az oktatásban: mind a tartalmak terén mind a kapcsolattartásban, vagy akár az adminisztrációban. Az oktatóknak ezen utóbbiakra is fel kell készülniük. Az Európai Uniónak van egy nagyon komoly ajánlása, hogy a pedagógusoknak milyen digitális kompetenciákkal kell rendelkezniük. A DigCompEdu hat területet határoz meg: a szakmai környezet ismeretét, a digitális források kidolgozását és megosztását, a digitális eszközök használatának kezelését, a kiértékelést, a tanulók önálló cselekvőképességének, valamint digitális kompetenciáinak fejlesztését.
A pandémia számos kihívás elé állította az egyetemi közeget. Egyik pillanatról a másikra kellett új felületeket megtanulni mind a tanároknak, mind a hallgatóknak. Hogyan lehet adaptálódni egy ilyen helyzethez?
Nagyon fontos hangsúlyozni, hogy mind az oktatóknak, mind a hallgatóknak volt tanulnivalójuk a digitális felületekkel kapcsolatban. Mert bár korábban is használták az internetet, azt elsősorban nem oktatási-tanulási céllal tették. Az oktatók hivatásukhoz kapcsolódóan korábban a kutatási, publikációs, szakmai kapcsolattartás felületeként használták a hálózatot. A diákok is használták kapcsolattartásra, (jobb vagy rosszabb minőségű) anyaggyűjtésre, illetve szórakozásra. Kifejezetten oktatási kontextusként még ismeretlen volt a pandémia első hullámában. Az adaptálódás nyilván nem tudott megtörténni 2020. március 11-ről 12-re virradóra. Időbe telt a platformok kezelésének megtanulása, de a technológia kezelése még nem jelent hatékony tudásátadást. Végig kellett gondolni, hogy az online kontextus miben tud többet nyújtani a hallgatóknak és miben kevesebbet a személyes oktatásnál. Nagy segítséget jelentettek az átállásban az informatikus kollégák, valamint azok a beszélgetések, amelyek során oktatótársaimmal, intézeti munkatársainkkal a jó, illetve rossz tapasztalatainkat osztottuk meg egymással.
Az egyetemi oktatás egyik legfontosabb alapja a személyes jelenlét és tapasztalás. Miképp lehet átültetni az online térbe ezt a típusú órai légkört?
A személyesség fogalma mást jelent a fizikai értelemben megtapasztalható közegben és mást a hálózaton. Ebben az értelemben a digitális platform nem a B változat, hanem egy gyökeresen más világ. S ebből a világból fájóan hiányzik a fizikai odafordulás lehetőségének minden aspektusa: hogy látom, ha fáradt a hallgató, ha különösen foglalkoztatja valami vagy éppen megérintette egy kommunikációs téma. Azért is érdekes ez a kérdés, mert a személyesség, a személyes benyomáskeltés komoly forrása lehet a hitelességnek az offline világban.
Milyen visszajelzések érkeztek a hallgatók felől? Ők hogyan élték meg ezt a közel másfél évet? Mennyire lehetett fenntartani a kommunikáció személyességét az órák során?
Mindig is voltak érdeklődő, nyitott, szorgalmas hallgatók és olyanok is, akikről ez nem mondható el. A digitális oktatás során azt tapasztaltam, hogy a két réteg között „kinyílt az olló”. Az érdeklődőbbek jócskán tudtak profitálni a hálózati tér edukációs lehetőségeiből, míg a lustábbak a technológiai rejtőzködést (nincs kamerám, nincs netem, stb.) is felvették az eszköztárukba. De még azok a hallgatók is, akik számára nem vagy csak kis mértékben jelentett problémát a motivációjuk fenntartása, ők is elfáradtak a harmadik hullám végére.
Mi volt a legnehezebb és/vagy legkönnyebb pontja az elmúlt időszaknak?
A legnehezebb – még a médiaképzésben is – úgy beszélni a kamerába, hogy nem látjuk a visszajelzéseket. Amy Cuddy amerikai szociálpszichológus egy TedX előadásában a nem verbális jelzések ezen hiányát úgy írja le, mintha valaki „társas futóhomokban” állna, mert nem látja a hallgatóság reakcióját. A legkönnyebb pontja szerintem mindannyiunknak az volt, hogy nem kellett korán kelnünk.
Mi motiválta a napi munkában? Illetve hogyan tudta a hallgatók motivációját fenntartani? Volt erre valami praktikája, rutinja?
Önmagammal könnyű dolgom volt, mert fegyelmezett emberként a feladatokat láttam, és abból a pandémia alatt nem lett kevesebb. Hihetetlenül motivált minden egyes kérdés, amit az előadásaimon kaptam, mert az arról tanúskodott, hogy voltak, akik figyeltek rám. Illetve az egyetem oktatói a tanítás mellett kutatnak, konferenciákon vesznek részt, publikálnak is. S a szakmáknak ez a része most digitálisan felpezsdült, minden konferencia az online térbe került, így földrajzi akadályai nem voltak a részvételnek. Hatalmas élmény volt 95 éves Elihu Katz előadását hallgatni. A hallgatók esetében azokkal volt nehéz, akik az offline oktatás keretein belül sem túl jól motiválhatók. De ugyanakkor volt egy kb. tíz százaléknyi diák, akikkel még így is öröm volt a közös munka!
Összességében hogyan látja az elmúlt időszakot? Elsajátított valami újat a pályájáról, önmagáról vagy esetleg a hallgatókról?
Rengeteg újat tanultunk az elmúlt időszakban! Megtanultunk különbséget tenni a különböző technológiai platformok között, láttuk milyen interakciós lehetőségeket biztosít az egyik vagy a másik, és ezen lehetőségek mennyire harmonizálnak az oktatási céljainkkal vagy annak a közösségnek a feladataival, akik most ezeken a felületeken gyűltek össze. Megtanultuk azt, hogy mennyire hiányzunk egymásnak, s remélem ebből majd az a tudás fakad, hogy jobban megbecsüljük a másik embert, a személyes jelenlétet.
Van valami olyan kedves történet, amely jó emlék marad mind Önnek, mind a hallgatóknak?
Kedves, vicces történet esett meg velem még a digitális hőskorban: előadás közben a Teams felületen véletlenül bekapcsoltam egy olyan gombot, melynek még a létezéséről sem tudtam. Ennek a gombnak az volt a funkciója, hogy automatikus szövegfelismeréssel feliratozza, ami elhangzik – mármint angolul próbálja felismerni és feliratozni a magyar nyelvű előadást. Mindebből én azt érzékeltem, hogy valami nagy-nagy zagyvaság jelenik meg a képernyő alján. Első gondolatom az volt, hogy meghackelték a Pázmány Teamsét, de a hallgatók megnyugtattak, hogy nem erről van szó. Szóval tényleg sok mindent tanultunk a digitális platformokról.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: PPKE Kommunikáció- és Médiatudományi Intézet
