Kollár Kata tavaly lett a Pázmány Jog- és Államtudományi Karának hallgatója, az online oktatás munkarendjével kellett összeegyeztetnie díjugratóedzéseit és versenynaptárát. Erre a tanévre már kialakította a számára megfelelő egyensúlyt a tanulás és a sport között, sőt, kitűnő hasznát veszi versenyzői tapasztalatainak jogi tanulmányai során.
Mióta lovagolsz? Miért kezdtél el komolyabban is foglalkozni a díjugratással?
Ha édesanyámnak tennék fel ezt a kérdést, minden bizonnyal azt válaszolná: „Amióta ülni tud, lovagol ez a gyerek.” Tény, hogy születésem óta nagyon fontosak számomra az állatok, legfőképp a lovak, de kicsit túlzásnak tartanám ezt kijelenteni. Természetesen többször előfordult kiskoromban, hogy nagypapám vagy apukám feltett egy ló hátára, de ezeket az alkalmakat nem nevezném lovaglásnak.
Nagypapám abban az évben vette unokáinak az első lovat, amikor édesanyám várandós volt velem, így már szó szerint lovas családba születtem. A család sokszor viccelődik azzal, hogy első lovunk, Linda, aki még mindig remek egészségnek örvend, régebb óta a család tagja, mint én.
Az első lovastáborban 2006 nyarán vettem részt, tehát éppen hogy négyéves lettem – én innen szoktam számítani a lovaglásom kezdetét. Ezek után nem volt megállás: lovastáborból lovastáborba jártam, és otthon is egyre több lovunk lett. Mindezek ellenére nagyon sokáig nem fordult meg a fejemben, hogy komolyabban is elkezdjek foglalkozni a sporttal. A fordulópont 2015-ben jött el, amikor nagybátyám, aki szintén díjugrató, új lovat vett, és régi ugró lovát el szerette volna adni. Megkérdezte tőlem, hogy volna-e kedvem elkezdeni a díjugratást az edzőjénél a régi lovával. Elsőre nem vettem komolyan a kérdést, mivel azt hittem, csak viccelődik velem, de egyre többször hozta fel a témát, így elkezdtem gondolkodni a lehetőségen. Hosszas mérlegelés után a szüleimmel megbeszéltük, hogy egy próbát mindenképp megér a dolog, így 2015 őszén elkezdtem edzésekre járni a Prosper Lovasklubba, Szotyori Nagy Kristófhoz, aki mind a mai napig az edzőm. Már az első díjugratóedzésemen beleszerettem a lovaglásnak ennek a szakágába, és tudtam, hogy megtaláltam a helyem. Fél év alatt felkészültem a rajtengedélyvizsgára, amit 2016 márciusában sikeresen teljesítettem, így már abban az évben versenyezni kezdtem.
Mit szeretsz ebben a sportban leginkább?
Bizonyára igen közhelyesen hangzik, ha azt válaszolom erre a kérdésre, hogy mindent, de hosszas megfontolás után is ugyanerre a válaszra jutottam. A lovaglás számomra kikapcsolódás, sport, motiváció, szenvedély és terápia egyben. Az egész életemben jelen volt, így már elképzelni sem tudom a mindennapjaimat nélküle, mondhatni a részemmé vált. Természetesen vannak más dolgok is, amik kitöltik a napjaimat, sőt szükség is van ezekre, mert nagyon fontosnak tartom, hogy az ember ne fásuljon bele abba, amit heti szinten több alkalommal csinál. Éppen emiatt igyekszem máshogy is töltődni, de igazából a lovaglásnál jobb módot még nem találtam a stressz levezetésére és a feltöltődésre. Az utóbbi évben figyeltem fel igazán arra, hogy mennyi energiát ad és mennyire ki tud kapcsolni a lovaglás egy hosszú, egyetemen töltött nap után, ami ugye az elmúlt félévben azt jelentette, hogy reggel 8-tól sokszor délután 3-4-ig a laptopom előtt ültem. A lovaglás segített abban, hogy viszonylag jól átvészeljem ezt az időszakot. Minden reggel tudtam, hogy a hosszas képernyőbámulás után kimehetek a szabadba, és kiereszthetem a gőzt a lovardában. Ez volt az egyetlen dolog, ami éltetett és tartotta bennem a lelket egy-egy online óra közben, amikor senki arcát nem láthattam, csak a tanár hangját hallgattam egyedül a szobámban. Természetesen voltak olyan napok, hetek, amikor a lovaglás is stresszesebb volt, de ilyenkor tudtam alkalmazni a sportból tanult türelmet és kitartást.
Kit tekintesz példaképednek, és miért?
Sose tudtam egyetlen példaképet választani, valamiért mindig megkülönböztettem egy sportbeli, illetve egy hétköznapi személyt, akire felnéztem és példaképemnek tekintettem, majd őket úgymond egyesítettem a képzeletemben, és kialakítottam inkább egy saját célt, amilyenné válni szeretnék.
A hétköznapjaimból édesapám az a személy, akire mindig is felnéztem, és próbáltam követni a példáját. Ő a legönzetlenebb ember, akit ismerek. Rengeteget dolgozik azért, hogy a két nővéremnek és nekem megteremtse azt, amire szükségünk van. Mindig minket helyez előtérbe, bármi is történjék. Amellett, hogy hihetetlenül sokat dolgozik, a legjobb tanácsokkal lát el. Még akkor is, ha elsőre nem mindig tetszik, amit mond, a végén mindig be kell látnom, hogy már az elején hallgatnom kellett volna rá. Borzasztóan hálás vagyok neki, és édesanyámnak is, hogy mind anyagilag, mind érzelmileg támogatnak a sportban és a tanulmányaimban. Édesapám mellett természetesen az egész családomra felnézek, édesanyámra, a nővéreimre, csodálom azokat a tulajdonságaikat, amelyek segítségével olyan dolgokat vittek már véghez, amikre mind nagyon büszkék lehetünk.
A díjugratás területén már nehezebb dolgom van, mert több sportolót is fel tudnék sorolni, akár külföldi, akár hazai körökben, akikre felnézek valamiért. Talán Lillie Keenant tudnám kiemelni, akit a legjobban csodálok. Mindössze 25 éves, de már hatalmas eredményeket ért el ebben a sportban. 17 évesen már lehetősége volt versenyezni élete első Nemzetek Kupáján. Már 19 évesen bekerült a profi sportolók közé, abban az évben, amikor elkezdte a tanulmányait a Harvardon. Mindezek mellett rendkívül szimpatikus, ahogyan a lovaglásról beszél. Egyszer azt nyilatkozta, hogy szerinte a lovaglás majdnem olyan, mint a drog, mert hasonló eufóriát okoz, mint amit a kábítószerek hatásaként éreznek az emberek. Ezzel a gondolatával én is nagyon könnyen tudok azonosulni, mert még soha máshol nem éreztem annyi adrenalint, akkora eufóriát, mint egy-egy versenyem alatt.
Hogyan éled meg az egyetemi mindennapokat? Hogyan segít át a nehézségeken, tud-e valamilyen új perspektívát mutatni neked a sport, ha esetleg olyan egyetemi feladatba ütközöl, ami nagyobb kihívást jelent? Van ehhez kapcsolódó történeted?
2020 szeptemberében kezdtem meg tanulmányaimat a Pázmány Péter Katolikus Egyetem Jog- és Államtudományi Karán, szóval mondhatjuk, hogy az iskolaváltásra a legszerencsétlenebb időszakban került sor. Az első félévben, amíg hibrid oktatás folyt, igyekeztem minél többet bejárni, hogy megismerhessem diáktársaimat és a tanáraimat – extrovertált személyiségemből fakadóan ugyanis igazán fontos számomra a társaságban, emberek között töltött idő, a lovaglás mellett ez tud a legjobban feltölteni és kikapcsolni. Ahogy korábban említettem, a hosszú bezártság idején is ez a sport volt számomra a reménysugár és szinte az egyetlen dolog, ami tartotta bennem a lelket. Eleinte nehéz volt beleszoknom az új ritmusba, hiszen teljesen más az egyetemi oktatás, mint a középiskolai, emiatt az első hónapokban volt olyan, amikor egy-egy edzést le kellett mondanom, mert még nem tudtam olyan jól összeegyeztetni a tanulással. Ennek fő oka az volt, hogy az edzéseim a fővárostól egyórányi vonatútra, Piliscséven vannak, és addig nem voltam hozzászokva ennyi utazáshoz. Természetesen hamar rájöttem, hogy a vonatutat is lehet hasznosan tölteni, nem egy alkalommal fordult elő, hogy a rómaijog-tankönyvemet bújva majdnem elfelejtettem leszállni. Szerencsére az idő múlásával egyre tapasztaltabb lettem az egyetemi követelmények teljesítésében, sikerült sokkal jobban kialakítanom a napirendemet, így vissza tudtam állni a heti három-négy edzésre. Persze egy vizsgaidőszak áldozathozatallal jár, ahogyan a sport is. Azonban a vizsgákkal szemben sajnos a sport az, ami kissé háttérbe szorul ilyenkor – ez viszont egyben egyfajta motiváció is számomra, mert így azt a célt tűztem ki magam elé, hogy minél hamarabb teljesítsem a vizsgáimat, és ne húzzam el őket a vizsgaidőszak utolsó heteire.
Úgy gondolom, hogy a sportban elsajátított, megtapasztalt dolgok az élet minden területén alkalmazhatók, így a tanulás során is gyakran kamatoztatom a díjugratásban megtanult „leckéket”. Számomra a türelem és a kitartás a legfontosabb. A díjugratás elég különleges abból a szempontból, hogy egyéni sport ugyan, de tulajdonképpen mégsem az, hiszen egy állattal kell együttműködnünk, egy csapatként teljesítenünk. Mint minden sportban, nálunk is rendkívül hasznos erény a türelem, hiszen egyik pillanatról a másikra nem érhetünk el változást, fejlődést. Ez egy hosszú folyamat, amit nem lehet siettetni, türelmesen kell dolgozni, és ami a legfontosabb: nem szabad kierőszakolni sem magunkból, de legfőképpen nem a lovunkból. Nálunk, lovasoknál tehát a türelem hatványozottan fontos. Nemcsak nekünk kell tanulni, fejlődni, változni, hanem a lovainknak is, elvégre egy csapat vagyunk, együtt fejlődünk, együtt változunk, együtt éljük meg a kudarcokat és a sikereket.
A stresszhelyzetek kezelésében is rengeteget segít a versenysport, az ember a legfeszültebb percekben is megtanul higgadtan viselkedni, gondolkodni és teljesíteni. Sok társamon láttam, hogy mennyire nehezen szerepelnek egy-egy vizsgaszituációban a nyomás és a stressz miatt, de hatalmas szerencsémre számomra ez nem szokott problémát okozni. Természetesen egészséges izgalom, vizsgadrukk bennem is van, de a versenyzés tökéletesen megtanított arra, hogyan reagáljam le ezeket az érzéseket, szituációkat.
A sport révén az ember azt is megtanulja, hogyan oldja meg minél hamarabb és minél hatékonyabban a felmerülő, akár váratlan problémákat. Ez is rengeteget segít a tanulmányaim során, lehetővé teszi, hogy észrevegyek egy új lehetőséget vagy egy jobb módszert, és ne essek kétségbe, ha problémába ütközöm. A sportban szerzett tapasztalatok miatt sose adom fel az első felmerülő akadálynál, hanem addig gondolkodom, amíg meg nem találom a megoldást, vagy amíg ki nem találok egy jobb variációt. Egyfajta kreativitást, széles körű kitekintést is ad, ami az ilyen helyzetekben rendkívül hasznosnak bizonyul. A díjugratásban, akármennyire is hihetetlen, nagyon fontos az ész és a logikus gondolkodás, hiszen néhány tizedmásodperc alatt kell felmérnünk egy-egy szituációt, lefuttatnunk több lehetőséget, és meghoznunk egy döntést, ami vagy jó lesz, vagy nem. Ez elég hasznos például egy szemináriumon, amikor felmerül egy megoldandó jogi vagy más típusú probléma, és az oktató kíváncsi, mitévők lennénk. Ilyenkor általában – természetesen a probléma bonyolultságától függően – egész hamar kapcsolni tudok, és elő tudok állni egy ötlettel.
A kudarcok is a sport szerves részét képezik, elengedhetetlen, hogy egy sportoló fel tudja dolgozni ezeket. Az egyetemi tanulmányaim során talán ezt a tudást kamatoztatom a leginkább, hiszen az embert nap mint nap érheti kudarc a felsőoktatásban, akár egy elrontott előadás, beadandó vagy egy elégtelen vizsga formájában. Nagyon fontos, hogy ezeket a helyükön tudjuk kezelni, nem szabad hagyni, hogy túlságosan befolyásolják a további hozzáállásunkat. Nem mindig úgy alakulnak az események a versenysport világában, mint ahogy azt elképzelem és szeretném. Ahogy az edzőm szokta mondani: „Egyszer fent, másszor lent.”
Mindezek mellett a lovas szaktudásom is kisegített már az egyetemi életben, ehhez egy aranyos történet kötődik. Életem első óráján voltam az egyetemen, római jog szemináriumon El Beheiri Nadja professzor asszonynál. A követelmények ismertetése után bemutatta magát a tárgyat, majd rögtön egy jogesetet is felvetett. Arról szólt, hogy egy lovakkal teli istállóba bekötöttek egy szamarat, ami összeszagolt a mellette álló lóval, majd hirtelen kirúgott, és eltalált egy rabszolgát. A kérdés az volt, hogy élhet-e jogorvoslattal a rabszolga gazdája a szamár tulajdonosával szemben. A rögtön ismerős kontextus és a saját, releváns tudásom felbátorított, és elbeszélgettem a professzor asszonnyal a lehetséges megoldásokról, amiket a lovas ismereteimre vezettem vissza. Ezek után minden szemináriumra szívesen mentem, és alig vártam az újabb jogeseti példákat.
Ha éppen nem az edzésekkel vagy a jogi tanulmányaiddal foglalkozol, mivel kapcsolódsz ki, hogyan töltöd a szabadidőd?
Az életemben nagyon fontosak a barátaim és a családom, rendkívüli módon fel tud tölteni egy-egy velük töltött délután, este. Ezenkívül nagyon szeretek olvasni is, leginkább a kalandregények izgalmas világát kedvelem, illetve a fantasy műfajú könyveket. A zene is nagy hatással van az életemre, mielőtt versenyszinten belevágtam volna a díjugratásba, már kisiskolás koromtól játszottam különböző hangszereken. Eleinte furulyáztam, később elkezdtem hegedülni is, ám hat év után sajnos az edzések, illetve a gimnáziumi tanulmányaim mellett már nem fért bele az időmbe a zene, így búcsút kellett vennem tőle. Az iránta érzett szeretetem viszont azóta sem lankadt. Hihetetlenül ki tud kapcsolni a zenehallgatás, akármilyen műfajú is legyen az adott dal.
Ha most gondolatban előreugrasz tíz évet, hogyan képzeled el magad?
Nem tudom elképzelni, hogy a díjugratás eltűnjön az életemből. Hogyha szabadjára engedem a fantáziámat, azt látom magam előtt, hogy addigra szeretném olyan szintre fejleszteni a lovaglásomat, hogy komolyabb otthoni bajnokságokon, Grand Prix-ken versenyezhessek, esetleg kisebb nemzetközi versenyeken is részt vehessek. Addigra már szeretném befejezni jogi tanulmányaimat, két diplomával egy biztos munkahelyen szeretnék dolgozni, ahol hasznosnak érezhetem magam, kiélhetem kreativitásomat, tenni akarásomat, és valami olyat csinálhatok, amivel másokon, esetleg a bolygónkon is segítek. Az utóbbi időben nagyon elkezdett érdekelni a környezetvédelem, illetve a környezetvédelmi jog. Emellett a családi jog is érdekel, így valamilyen ehhez kötődő területen is könnyen el tudnám képzelni magam. De azt sem tartom kizártnak, hogy a tanulmányaim során esetleg más jogi terület felé fordulok.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Kollár Kata
