Nádudvari Annával a sport szeretetéről, a következő generációk motiválásáról, a nemzetközi tanulmányok szak összetettségéről, Murphy törvényéről és az akadályok leküzdéséről beszélgettünk Büszkeségeink sorozatunk legújabb részében.
Hogyan kerültél kapcsolatba a focival? Mi az első élményed a sportággal?
Egy kis faluban nőttem fel Nagyrédén, ahol rengeteg velem egyidős kisfiú volt körülöttem. Mi még tényleg sokat játszottunk kint, hiszen akkoriban kevésbé volt jelen az internet a mindennapi életben. Mivel a fiúk fociztak, így én is csatlakoztam hozzájuk – bár az élmény nem volt idegen, már baba koromban is sokat labdáztam édesanyámmal és édesapámmal, úgyhogy igazából még élveztem is.
Így hát később, az iskolában odamentem a tanár bácsihoz, és megkérdeztem, hogy járhatok-e fociedzésre. Egészen meglepődött, de végül igent mondott. Az elején még néhány lány is elkezdett edzésekre járni, de viszonylag hamar lemorzsolódtak. Engem viszont megszerettek a tanárok, mert szinte jobban szerettem a focit, mint bármelyik fiú, és nyerni akartam, bármi áron.
Egyébként a vidéki edzőimnek nagyon sokat köszönhetek, kiváló alapképzést kaptam, és bár valószínűleg nem tudják, de rengeteg tőlük szerzett ismeretet beépítek a gyerekeknek készített edzéstervembe.
Jó néhány dolog foglalkoztatott még gyerekkoromban, igazából, amihez kedvem volt, arra beírattak a szüleim, a tánctól kezdve a zongoráig. Nagyon szabad gyerekkorom volt. Végül pedig, a hobbik közül a foci maradt meg az életemben. 12 éves koromig a fiúkkal játszottam a faluban, majd amint „kiöregedtem” közülük, elkerültem Hatvanba a lányokhoz, onnan pedig szinte azonnal Budapestre, a Ferencvárosba.
Jelenleg hol játszol? Milyen posztot töltesz be a pályán?
A Ferencvárosban egy évet töltöttem, majd az Astra HFC-hez kerültem. Szinte itt nőttem fel – voltak persze kisebb szünetek, amikor máshol játszottam –, másfél éve pedig ismét itt rúgom a bőrt. Az itteni edzőmnek is rengeteget köszönhetek, hiszen a vidéki, technikai képzettség után itt minden taktikai képzést megkaptam, amire csak szükségem lehet.
Az Astra-val tavaly sikerült Magyar Kupa döntőt játszanunk, illetve harmadikok lettünk a bajnokságban, hihetetlen élmény volt, és nagyon szeretném még sokszor átélni. Egy olyan színvonalas klubban lehetek, amelyik tíz éve van az élvonalban, úgy áll meg a saját lábán, hogy nem tudhat maga mögött egy egész MTK-t, vagy Diósgyőrt. Jelenleg csatárt játszom, és annak örülök, ha a játszott perceim során tudom a csapatot segíteni 1-1 góllal. Viszont leginkább középpályán szeretek játszani.
Az aktív játék mellett edzőként is tevékenykedsz? Milyen képességekre van szükséged az edzések alkalmával? Hogyan tudod motiválni a tanítványaidat?
Egy éve dolgozom edzőként, ezalatt pedig számos, különböző korosztályt volt szerencsém megismerni. Nagyon nehéz dolgunk van, mert bár nem számottevő a korkülönbség a tanítványaim és köztem, mégis egy generációs szakadékról beszélhetünk. Így ehhez kell alkalmazkodni, nagyon interaktív edzéseket kell tartani, hogy le tudjuk kötni a gyerekek figyelmét, mert a sport helyett sokszor választják a telefonos játékokat. Ettől függetlenül, ez egy gyönyörű hivatás: megható, amikor látod, hogy fejlődnek a gyerekek, vagy viszontlátod, amit tanítottál nekik. Emellett én személy szerint igyekszem a civil életükre is hatni. Leginkább azzal szoktam a gyerekeket motiválni, hogy nem baj, ha hibáznak, de próbálják az edzésen kihozni magukból a legtöbbet, mert csak úgy tudnak fejlődni. Illetve fontosnak tartom – és folyamatosan sulykolom beléjük – a közösség erejét, mivel akkor igazán erős egy csapat, ha egységes és egymásért küzdenek.
Lehet, hogy egyszer a társad hibázik, de aztán te fogsz. Ez Murphy, úgyhogy az a lényeg, hogyan oldod meg a kialakult problémát. Nagyon fontosnak tartom a tanulást, éppen ezért nálam nincs olyan, hogy iskolai elfoglaltság miatt ne lehetne hiányozni egy edzésről. Fel lehet tenni mindent egy lapra, de szerintem nem érdemes. Bármikor jöhet egy sérülés, és jó, ha van valami más, amit szeretsz és tudsz is csinálni, ehhez viszont tanulni kell, lehetőleg minél több mindent.
Hogyan éled meg az egyetemi mindennapokat? Hogyan segít át a nehézségeken, tud valamilyen új perspektívát mutatni neked a sport, ha esetleg valamilyen olyan egyetemi feladatba ütközöl, amin nehezebben lépsz át? Van ehhez kapcsolódó történeted?
Az első – még nem online – évet kifejezetten szerettem, sokat tudtunk filozofálni a szaktársakkal a kialakult helyzetekről belföldön és külföldön egyaránt. Nemzetközi tanulmányokat tanulok, ez lesz az utolsó évem, de már az elejétől látom, mennyi mindent átfog ez a szak, úgyhogy van itt miről diskurálni napról napra. Bár ez alapvetően egy bölcsész szak, rengeteg reál dologgal is találkozunk. Szinte nincs olyan, amit itt ne tanulnánk, ami azért is hasznos, mert rengeteg dologról szerzünk ismeretet, így pedig hozzá tudunk szólni különböző kérdésekhez is.
Az online oktatás alatt nekem nagyon hiányzott a közösségi élet, illetve a tanultak kivesézése, az egyetértések és a nézetkülönbségek megvitatása, mert szerintem ezek lendítik előre a gondolkodást: több szem többet lát. Remek, nagy tudású tanáraink vannak, élmény hallgatni az óráikat. Illetve, bármikor oda lehet hozzájuk menni, szinte bármilyen problémával. Meghallgatnak, elfogadják, hogy az egyetem mellett van más elfoglaltságod is akár – például esetemben a sport – ettől függetlenül természetesen azért számon kérik az anyagot.
A diákokról ugyanez elmondható, a felsőévesek segítsége pedig szerintem egyedülálló. Sokat beszélgetek más egyetemeken tanuló barátaimmal, és mint kiderült, nagyon kevés olyan hely van, ahol a nagyobbak ennyi segítséget nyújtanak az újoncoknak, mint nálunk. Ahogyan szerintem az elmondottak alapján is kirajzolódott, számomra rendkívül fontos a közösség, az összetartás, úgyhogy ahogy a pályán, úgy az egyetemen is így működöm. Lehet, hogy valamiben te vagy jobb, másban pedig más, de ha kisegítitek egymást, már ketten vagytok, jóval előrébb.
Ha éppen nem az edzésekkel vagy a tanulmányaiddal foglalkozol, mivel kapcsolódsz ki, hogyan töltöd a szabadidőd?
Szeretek a barátaimmal és a családommal lenni, a kiskutyámmal sétálgatni, éttermekbe járni és újdonságokat kóstolni. Néha pedig jó kikapcsolódni a tévé előtt, vagy szórakozni a barátokkal.
Ha most gondolatban előre ugrasz 10 évet, hogyan képzeled el magad?
20 éves vagyok, 10 évet még biztosan szeretnék focizni. Nekem nem kifejezett vágyam, hogy külföldre menjek akár a sport, akár a tanulmányaim miatt. Itthon szeretném kamatoztatni a tudásomat, itt segíteni abban, amiben tudok – persze nyilván, ki tudja, mit hoz az élet. Ha úgy alakul, hogy egy spanyol tengerparton legyen egy kis házam, nem mondok nemet. Edzőként szerintem ekkorra fogom tudni igazán megérteni és kezelni a korosztályok sajátosságait, a sport pszichológiai részét, így ezen a téren is komoly céljaim vannak.
Emellett szeretném, ha akkor már lenne egy kis családom – nem könnyű mindent összehangolni, de a jövőbeli terveim között mindenképp szerepel a gyermekvállalás. Tanulmányaimat tekintve engem a politikai rész vonz a legjobban, így ha tudok, ezen a területen szeretnék majd elhelyezkedni, mert úgy gondolom, sok tennivaló van még itt. Esetleg politikai elemzésekkel is foglalkoznék, szívesen lennék például tanácsadó.
Az sem lehetetlen, hogy Nemzetközi tanulmányok mesterre megyek, de egyelőre szeretnék lediplomázni és majd utána gondolkodni ezen. Gondolkodtam korábban a magyartanár képzésen is, úgyhogy lehet, hogy annak is nekifutok majd itt, a Pázmányon.
Készítette: PPKE Kommunikáció/Hevér Kinga Szilvia
Fotó: Nádudvari Anna
